Milyen pozitív és milyen negatív dolgokkal járt, hogy a szüleid mindenben szigorúak voltak és mindenből kimaradtál?

Nem igazán voltak barátaim. Nem voltak szociális kapcsolataim. Iskolában peremgyerek voltam - egy idő után még a barátok se hívtak sehova, mert tudták, hogy úgyis nemet mondok.

Kimaradtak azok a kamaszkori kapcsolatépítések, ami a kor velejárói. Fiúkra kb. ránézni se mertem, nemhogy beszélni velük... ez később visszaütött a párkapcsolatokban is, huszonévesen, mikor a másik fél már érettebb kapcsolatra vágyott, én olyan voltam, mint egy kamasz. Rengeteg konfliktusom volt ebből, hogy én tapasztalatlan vagyok, nem tudom, milyen egy párkapcsolat, nem úgy reagálok bizonyos dolgokra.

Röviden: a mai napig szívok miatta emberileg. Már felnőttként volt, hogy próbáltam erről beszélgetni anyámmal, de csak vérig sértődött. Ő engem tökéletesen nevelt, most se csinálná másképp. Hiszen én legalább nem kallódtam el, nem voltam szemtelen és nem kocsmázni jártam tanulás helyett.

Írd fel ezt pozitívnak, ha akarod...

Rossz társaság helyett különórákra járta, 16 évesen már felsőfokú nyelvvizsgám volt, 17 évesen a tanulmányi eredményem miatt elnyertem egy szemeszteres amerikai cserediák program lehetőséget.

Most 35 éves vagyok, nagyon jó egzisztenciával, két diplomával, egy felsőfokú és két középfokú nyelvvizsgával, saját ingatlannal, férjjel és egy gyerekkel.

Nem volt életem. De ténéyleg, szó szerint, mert senki nem barátkozott velem.

Minek, hogyha a suliból egyből haza kellett mennem, nem mehettem hétvégére barátnőkhöz, ők sem hozzánk.

Az első barátom 23 éves koromban lett, aki jól ki is használt, mert naiv voltam - nem értek csalódások, ja király... kamaszként kellett volna ezeket megtapasztalni, nem 20+ évesen.

MINDENBŐL kimaradtam. Így, szó szerint.

Pozitív? Mi lett volna?

Persze, jól teljesítettem a suliban, de azért, mert jól fogott az agyam, szinte tanulás nélkül hoztam a kitűnőt vagy max. 1-2 4-est év végén egy top 10-es gimiben. Szóval ettől akár lehetett volna normális gyerekkorom. Ehelyett suli után irány haza és ültem otthon. Otthoni hobbijaim voltak, mint filmnézés, zenehallgatás, olvasás, ilyesmi.

Csak negatívum...

Suliból egyenesen haza, random telefonhívásokkal ellenőriztek.

Nem volt tévé, se számítógép (a szüleim szobájába nem léphettem be, ahol ezek voltak), 2000-es évek eleje, nincs mobil, nincs könyv, van 1 db zsiráf alakú "babarágókám" (az a gumis cucc, amit csócsálhatnak a kisgyerekek) és 2 db plüssállatom.

Hazajöttek a szüleim és vigyázzállásban jelentenem kellett a dolgokat, amik a suliban történek. Be kellett mennem a szobába és játszani a játékaimmal, nem jöhettem ki onnan. Nagyon sokáig bepisiltem és bekakiltam általános iskolában, mert nem mehettem ki a szobámból a wc-re, amíg eszükbe nem jutottam és nem szóltak. Néha nem jutottam eszükbe másnap reggelig. Aztán elkezdtem kiosonni, de ha elkaptak megvertek, de egy idő után már nem bírtam elviselni, hogy nem vagyok "szobatiszta".

Nem beszélhettem ha nem adtak engedélyt, mert raccsoltam és "inkább maradjak csöndben".

Most?

30-hoz közel, diplomás, munkában sikeres nő vagyok. Ha bármi baj van, akkor még mindig ahhoz az egyetlen plüsshöz fordulok és bújok hozzá az ágyban sírva, amit magammal hoztam gyerekkoromból. Elvégre ez az a plüss, ami végig kitartott mellettem, bármi is történt. Széttépték - összevarrtam, kidobták - kikukáztam.

Pánikolok ha bárkihez is hozzá kell szólni, nagy tömegben szintén pánikolok, nem tudok emberekkel beszélgetni.

A barátom teszi az ágyba a plüsst, amikor aludni megyünk és hagyja, hogy őt ölelgessem egész este, miközben ő engem ölel át.

A szüleim büszkék arra, hogy milyen FANTASZTIKUS szülők, elvégre én vagyok az élő példa! Ennyit az undormány libsi nevelésről, íme: a konzervatív neveléssel diplomás, sikeres felnőttet lehet nevelni!