Ha egy gyerek nem szereti a családját, az minden esetben a szülők hibája?

A "gyerek" 25 éves. A lányom.

Azt mondja, hogy nem utálja a családot, szimplán semmit nem jelent neki és tökéletesen meglenne nélkülük is. Engem és a szüleimet nagyon szeret, de a férjemet ki nem állhatja, ha itthon van, levegőnek nézi. Azt mondja, hogy egy bipoláris, nárcisztikus férfihoz mentem hozzá és ő nem fogja magát tönkretenni az én rossz választásom miatt, őt hagyja békén.

Testvéremhez is ugyanígy áll, mert hogy miért jópofizzon ő egy olyan emberrel, aki 50 évesen sehol nem tart és a szülei kanapéján csövezik, nem dolgozik.

Az apjával, azzal a családrésszel egyáltalán nem beszél. Mert hogy mit "iskolázatlan proli", ő azért nem megy le a nagyszüleihez, hogy azt lássa, ahogy a nagynénje ordít a két neveletlen gyerekével, vagy hogy azt figyelje, hogy méregeti az apja új felesége és töri azon a fején, hogy milyen pletykát terjesszen róla, vagy rólam. Az apját meg úgy jellemzi, hogy egy "ruppótlan szerencsétlen, aki rossz apa, rossz férj, rossz ember", és ő egy ilyen férfit inkább letagadna.

Igaz, hogy van 4-5 nagyon jó barátnője, de más emberekről sincs jó véleménye. Ha valakiből nem származik előnye, vagy nem érzi vele jól magát, akkor egyszerűen levegőnek nézi, tudomást sem vesz róla.

Volt eddig egy párkapcsolata, de olyan téren is nagyon nagyok az elvárásai szerintem.

Édesanyám szerint ez miattam alakult így, pedig én gyerekként is nagyon szerettem a lányomat, ahogy most is. Nem tartom magam rossz anyának, soha nem is tartottam. Mindig kimutattam az érzéseimet felé, 7 éves koráig összebújva aludtunk, mindenhová együtt mentünk.