Sosem lesz "igazán a miénk" az otthonunk? (anyós-após probléma)

6 éve vagyok együtt a párommal, öt éve lakunk együtt. Neki van egy háza, amit a szüleitől kapott, ő a tulajdonos, szüleié a haszonélvezet.

Ezáltal hiába a páromé a ház, a szülők teljesen úgy érzik, hogy az övék és tulajdonképp alig van magánéletünk (a szülők a szomszédban laknak). Tehát nem lehetünk otthon mondjuk alsóruhában reggel, mert bármikor beállíthat valamelyik szülő vagy valamelyik tesó. Ha esetleg szerelmeskedünk, akkor is zárni kell mindent, mert nem kopognak.

Régebben volt a szülőknek kulcsuk, akkor állandóan arra jöttem haza, hogy párom anyukája rendezkedett, vagy párom valamelyik tesója elvitte valaminket kérdezés nélkül (porszívó, hajszárító stb.- amit aztán kint az esőben dobálódva találtam meg náluk). Ez megszűnt, amikor párom annyira feldühödött, hogy elhozta a kulcsot.

Félreértés ne essék, örülök, ha átjönnek, de lehetne annyi udvariasság, hogy akkor jönnek, amikor alkalmas és mondjuk kopognak...Tudom, hogy tőlük kapta a párom a házat (vagyis apukája köműves, ő építette fel épphogy lakhatóra, a telek párom papájáé volt, aki neki ajándékozta). Tulajdonképp már mi ketten jóval többet költöttünk a házra, mint amennyit a szülők áldoztak bele. Mindez nagyon rendes tőlük és tudom, hogy sok fiatal nagyon hálás lenne ezért. Mi is azok vagyunk, de ez már azzal jár, hogy sosem lesz magánéletünk?

Előfordult már sokszor, hogy nyitva hagyták a vizet (páromnak lovai vannak, jöttek itatni)...elfelejtették és szólni se szóltak...olyan vízszámlákat kapunk, hogy alig győzzük kifizetni.

Hogy lehetne nekik normálisan megmondani, hogy szeretnénk egy kis magánéletet, és, hogy ne "segítsenek", ha nem kérjük?

Előre is köszönöm a válaszokat!

24/L