Mennyire osztjátok meg az életeteket az anyósotokkal?

Hú, de szerencsés egynémelyetek! Mit nem adnék érte, ha az párom anyja letojná, hogy hol, hogyan, miből élünk!

Most gondoljátok el, mi egy fedél alatt élünk a kevesem anyukájával, és bár nem szokott az bántani engem, mégis kikészít idegileg. Ránk telepszik, mindenről tudni akar, belenéz a táskánkba, felbontja a leveleinket, mindent levezényel, és ha valamit nem úgy csinálunk, ahogy azt az ő kis agyában kigondolta, akkor meg pofákat vág, meg ellenérveket gyárt, hogy az úgy miért nem jó, ahogy azt mi akarjuk. Komolyan mondom, el is megy az ember kedve rögtön az egésztől.

Ilyen egyszerű dolgok, mint a főzés, mosás, takarítás…

A párom anyja reggel hatkor beveszi magát a konyhaasztal mellé, és estig úgyszólván ki se lehet robbantani onnan.

Illetve mégis,amikor nem vagyunk otthon, akkor bizony át tudja turkálni a cuccaimat. Csak tudnám, hogy mit keres, minden áldott nap?!

Visszatérve a főzésre. Eleinte nem zavart, hogy ott eszi a fene a konyhában, meg hogy kotyvaszt magának néha valamit. Mi úgyse nagyon vagyunk otthon napközben, csak este érünk haza, akkor már úgyse eszünk főtt ételt. Hétvégén meg nem is volt baj, hogy megfőzött helyettem. Eleinte.. Egy idő után már untam az ízetlen, összedobott krumplilevest minden hétvégén, meg a rántott húst,sült krumplival, meg azt, hogy csak azt látom, hogy a főzésre fordított idő nem haladja meg a fél órát, a többi idő meg az asztal mellett ücsörgés. Gondoltam, elkezdek én főzni... Próbált már valaki úgy főzni valamit, hogy közben egy másik ember ott ücsörög, és mindenhez pofákat vág? Hogy mindenhez rángatja a fejét, és közli, hogy azt az ő fia úgyse fogja megenni...

Iszonyat idegesítő.

Teltek az évek (15 éve élünk együtt), és ahogy korban idősödtem, úgy szerettem volna önállósodni, mint ahogy az egy érett asszonyhoz illik. Csakhogy akárhányszor nekiláttam volna főzni, vagy éppen sütni, vagy bármit, akkor csak a fejrángatás van, meg a grimaszolás, mert nem tetszik neki hogy az ő kis konyhai birodalmában valaki megzavarja. Meg ha valami újdonságot akarok kipróbálni, akkor meg: "az meg már milyen? Úgyse fogja a Pisti megenni"

Nem vagyok profi szakácsnő én sem, elő kell venni a szakácskönyvet, vagy a receptet. Ő bezzeg rögtön megállapítja, hogy az nem jó recept, és máris elkezd okoskodni, hogy ezt így, azt meg úgy. Ha lassabban haladok, mert még gyakorlatlan vagyok valamiben, akkor nekem kínos, hogy nem szenvedhetem ki magamtól pl. azt a süteményt. Mert mindig, mindent, mindenkinél jobban tud.

Esténként a konyhaajtót bezárja, és a kulcs nála van a szobájában. Egyszóval, az ki van zárva, hogy mondjuk én vagy bárki más lefekvés után bemenjen a konyhába.

Épp a közelmúltban gondolkoztam el rajta, hogy mi lenne velünk, ha gyerekünk lenne. Ha mondjuk, éjjel fel kellene kelni megetetni (tápszerrel), vagy csak teáztatni. Hogy készíteném el neki? Felkelteném anyósomat, hogy ugyan, adja már ide azt a navalyás konyhakulcsot, hogy elkészítsem a z éhesen síró gyerekemnek a kaját? Vagy vele készíttetném el? Amilyen jó háziasszony, rá biztosan nem bíznám. Amilyen gondosan mosogat...

Meg a gyerek nevelésébe is biztosan beleszólna, állandóan dohogna, ha valamit másképpen csinálnék, mint ahogyan azt ő elképzelné. Én biztos nem engedném, hogy mondjuk ő fürdesse, én úgy gondolom, hogy az első perctől kezdve én akarok mindent csinálni majd a baba körül. Ha eleinte kicsit sutábban is nyúlok hozzá, hát istenem, majd megtanulom. De úgy, ahogy most magától értetődően bejön este a szobánkba, akkor meg pláne bejönne, és osztaná az észt. Hallgatnék én rá, hiszen tapasztaltabb, mint én, de sajnos annyi butaságot hord össze, hogy az már szinte fáj. Lehet, hogy szült egy gyereket negyven éve, nagy cucc, én meg a bátyám gyerekeinél segédkeztem 18 éve. Fürdettem őket, etettem őket, pelenkáztam őket.

A mosás: tudni kell, hogy nálunk a konyhában van beépítve a mosógép. Na, ebből is fejrángatás szokott lenni. Ő mindent 30 fokon, 30 percig szokott mosni, a legolcsóbb mosóporral, ami csak létezik. Mindent, legyen az konyharuha, törölköző, póló, fehérnemű, farmernadrág, ágymemű, stb. Egyszóval, mindent. Ha én megveszem a normális minőségű mosószert, és netán magasabb hőfokra állítom a gépet, már rosszul van. Nekem nem mer szólni, de már rángatózik a feje, és a hátam mögött szidja a fejemet, magában beszél, zsörtölődik. Tudom, mert egyszer ketten voltunk otthon, és pont egy ilyen alkalommal hallom, hogy magában beszél. Először ezt hittem, hogy telefonál, de aztán rádöbbentem, hogy miattam zsörtölődik. Mert az ő elmélete szerint a ruha tiszta lesz akkor is, ha csak a gép egyszer mos-egyszer öblít, minek pocsékoljuk a vizet. És elzárja a csapot, hogy a gép ne tudjon többször vizet szivattyúzni. És nem fér bele a kicsi agyába, hogy ezzel a gépet is tönkre teszi.

Ha én lehúzom az ágyneműt kéthetente, akkor megjegyzést tesz, hogy minek, most lett lecserélve. Mondom, nem baj, de én nem szívesen fekszek egy átizzadt ágyneműben (főleg nyáron, amikor mindenki izzad, mint a ló), én lecserélem. Nem szól többet, de jön a már jól ismert fejrángatás meg grimaszolás.

Ha hazaérek, és egy kicsivel nagyobb a szatyrom, mert vettem valamit, már lesi a táskámat, hogy ugyan mi lehet benne. Ha nem mutatom meg neki, akkor úgyis kikutatja, mert neki mindig, mindenről tudnia kell.

Ezeket a dolgokat ő nem hiszem, hogy rosszindulatból teszi, sokkal inkább az a baj, hogy így lassan negyven felé még mindig tizennégynek kezel minket, akiket kontrollálni kell, akiknek a tettit irányítani kell. És nem tud alkalmazkodni ahhoz a tényhez, hogy időközben eltelt 25-26 év, és már nem vagyunk azok kis tinik, és tudunk magunkért felelni, tudunk magunkra vigyázni, képesek vagyunk ellátni magunkat, vagy éppenséggel a saját utódunkat.

Én mondhatnám magam akár szerencsésnek is, mert engem le se sz*r az anyósom. De viszont a páromat bántja, hogy nem járunk össze a drága anyukájával, így elég nehéz az életünk... Ott kezdődött, hogy a kedves anyuka nem azt kapta velem, amire számított (szerette volna ha házitündér vagyok), ezért kezdettől fogva neheztel rám... Aztán szeretett volna házat venni magának és azt akarta hogy vállaljuk a kezességet a kölcsönhöz, de én nem támogattam az ötletet, mert fiatalok vagyunk még ehhez és nem is vagyunk jó anyagi helyzetben. Azóta anyósom engem hibáztat, hogy nem tudott házat venni magának és kijelentette, hogy nem tehetem be a lábamat a házába, azóta nem is hajlandó rólam beszélni a párommal... Én jól meglennék így ilyen távolságban az anyóssal (hogy nem találkozunk), de a párom nem fogadja el hogy nem beszélünk az anyjával és állandóan zsarol hogy menjek az anyjához, látogassam meg... De ha egyszer kitiltott a házból?!

Úgy gondolom, hogy a legtöbb kapcsolatban állandó vitaforrás az anyós, ezen nem lehet változtatni. Szerintem ne engedd magadhoz túl közel, mert komoly gondok adódhatnak belőle később pl. az unoka születése után.

mi egész jól elvgyunk,20méterre lakunk egymástól,mi többet járunk át,mint ők.de mindenkinek megvan a saját kis élete.

de,múltkor volt egy furcsa mondata:ha unokája lesz,nem fogja hagyni,hogy kérjek fájdalomcsillapítást(epidurálist),met az később nem tudom mit okoz majd a gyereknél.ezt vmi klubba hallotta.de ezt olyan határozottan mondta,hogy meg is lepődtem.