Ha láttok olyan gyereket, akiről tudható vagy látszik, hogy rendezett családban él, és boldog szeretetteljes gyermekkort tud megélni, olyankor nem szorul el a szívetek, hogy nektek ez nem adatott meg?

Mélyen együttérzek veled.

Engem ugyan nem vertek, de bőven kijutott a lelki bántalmazásból.

És aki szerint nem számít a saját szoba, annak biztosan volt.

És nem tudom, hogy élte volna meg, amit én, egy 3 helyiséges, belső ajtók nélküli putriban nőttem fel. Egy orrán-száján füstölő kályha, penészes vályogfalak, fürdőszoba nincs.

Egy szobában aludtunk 4-en, anyámék ott b*sztak a szomszéd ágyon. Apám rendszeresen cigizve/tévézve aludt el az ágyában.

A suliban minden érezték, hogy még a tankönyveim is cigiszagúak, meg az egész lényem füstös.

Enni éppen volt mit, de ruhára már nem igazán jutott. Felváltva voltak alkoholisták.

Tudom, most jön a szöveg, lehetne rosszabb is, meg hogy el kéne már felejteni, na most elárulom, mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb, és egyértelműen bizonyított tény, hogy a gyermekkor emléke végigkísér egész életed során, és óriási befolyással van a személyiségedre.

A szívem akkor szorul el, amikor látom, hogy valakiből ez olyan érzelmeket húz elő, hogy idegesíti, bosszantja a másik túl jó dolga és hogy miért olyan boldogok...

senki gyerekkora se egyszerű.de ezek a kérdések csak az alá teszik a vesszőparipát akik úgy akarnak megpróbálni jobb képre alakulni, hogy kicsit belefúrnak abba a családba ami túlon túl jónak látszik...

pedig nincs ilyen...

szerintem a mi családunk egy rendezett családnak tűnhet..mert én anyaként igyekszem lavírozni a gyerek, a nevelés, az iskola, az ünnep, az anyós, a gondosháttér és a szükséges rossz között amit meg kell élni mindenkinek, mert mondjuk ez a korunk követelménye is. mindenki kiveszi valamennyire részét minden jóból és rosszból is.aki tudatosabb, annak pici könnyebb...de nem sokkal mert aztán jönnek a barom arcúak..hogy ők nem így hiszik....és előadnak nézet szerű elképzeléseket arról hogy milyen a jó vallomás....például.

és emiatt nem egyszerű...

de egyébként az én gyerekeim is sok problémával küzdenek viselkedés felvétel, viszonyulási kérdések terén...a sok szép duma mellett én is azt érzem sokszor, hogy anyósom és a férjem megfojtanának egy kanál vízben ha lehetne...de aztán el vonul ez a felhő....és bár a szúrkálódások maradnak ...csak én többet ezt a labdát nem veszem fel pont

és megint bezáródik egy ablak amit jóra is lehetett volna használni...de így alakul és épül ki az életünk, hogy amin alap életfeltételek mennek át egyezményesen, azt ne lehessen megsérteni.

És vannak akik mindig ezekbe kapaszkodnak. Sose lehet őket megszólítani, mert megint visszahúzódik egy olyan élethelyzetbe, amiben nincs se ember se isten aki rossz szóval beléphet. Ebből fejlődnek az emberi tragédiák...nem másból...

Senkinek se adatok sokkal több vagy kevesebb..bár aki éppen azzal küzd, hogy be tudja e fizetni a számlákat, vagy megint nem jött a baba...az nem tudja ezt elfogadni....de is egy átmeneti korszakban van. Csak ezt ott nem lehet belátni...nekem is volt olyan korszakom amikor 1 fillérem se volt, és a barátnőmet kértem meg hozzon mér nekem egy szendvicset ha tud, mert annyira nem volt semmim. és nyilván nem könnyű olyankor bemenni egy olyan helyre ahol milliókkal játszanak az emberek...

na most mára se lettem se pénzes, se gazdag, sőt munkám sincs...csak egy családom van meg egy megállapodásom a férjemmel...de teljesen nyugodt vagyok afelöl, hogy az életem miért ennyit ér és miért nagyon jó jegy ez nekem.

Csak nagyon nehéz ezt megértetni olyanokkal, akik nagyon várnak valamit...már nem csoda érkezik se megváltás se új élet. Egy fenntartó létezést engedélyező kényelmi kor elkap ott ahol neki a rendszer jelzést ad. És fizetni kell rendesen...

24-es vagyok, 19 évesen úgy költöztem el otthonról, hogy szép lassan minden cuccomat a páromhoz vittem, mert a szomszéd városban kezdtem el tanulni. Diákhitelből. És 21 éves koromra már nála laktam teljesen, 4 évig feléjük se néztem. Az öcsémmel beszéltem csak.

Aztán a még gyerekkoromban elkezdett építkezést befejezték! Mikor már én eljöttem onnan, gondolhatod, hogy esett. Végül is csak 20 év kellett, hogy normális házban lakjanak, de ez milyen már, hogy mikor én már nem lakok ott.

Azóta rendeződött a viszony, lett egy unoka, az én fiam, most már egyikük sem iszik. 60-on túl vannak. Öcsém még ott lakik.

Nekem is nehezen megy a barátkozás, nyilvánvalóan ez is a gyerekkorhoz köthető, hiszen a szocializáció folyamatában megrekedtem annál a résznél, hogy "átjössz játszani" és az egymásnál alvás. :(

Félreérted, 26-os, és kár volt válaszolnod, mert abszolút nem jársz a mi cipőnkben.

Nem jó szó az irigykedés, inkább ez egyfajta sóvárgás. Én mai napig örülök más boldogságának, hiszen tudom, milyen az ellenkezője. Egyszerűen csak feltépődnek a régi sebek időnként.

Azt nem veszik sokan figyelembe a magadfajták, hogy aki nem szerető családból jön, megfelelő, stabil szociális alapokkal, az élete végéig sérült lélek marad. Neki kissé deformált az önbizalma, az értékítélete, a szociális képességei.

Van, akinek sikerül "meggyógyulnia", de a többségben mindig benne lesz ez a sérülés, ami olyan, mint egy műtéti heg. Életed végéig látszani fog.