Csaladotok segített ezekben a dolgokban? Ha sikerültek, gratuláltak?

A munkára jelentkezés (életrajz, stb) elkészítésében minek kelleett volna segítség? Aki erre egyedül nem képes, az még annyira éretlen, hogy nem alkalmas értelmes munkára.

Külföldi munkahelyet szintén egyedül kerestem, ehhez sem kell segítség, csak normális végzettség meg nyelvtudás.

Az meg, hogy sikerültek ezek az alapvetö dolgok, az nem olyasmi, amihez gratuláció kell, ahogy ahhoz sem gratulálnak, ha képes vagy egyedül elmenni bevásárolni!

Eleve természetes volt, hogy nem a szülök fizetik a "felnött" életemet, jogosítványomat, stb, eszembe sem jutott volna erre kérni öket.

"- megszerezd életed első munkahelyét (önéletrajz, motivációs levél írás, stb)"

- külföldi munkahely megszerzése"

Kosztot, kvartelyt kaptam, a többit fel se merült, hogy ők adják, ok írjak még helyettem, stb., felnőtt embernek tekintett mindenki 18 éves létemre.

Őszintén nem értem a kérdést.

Önéletrajz írásban segítség? Minek?

A saját lábadra állni, ehhez minek gratulálni? Gratuláltak pl. a nyelvvizsgához meg a diplomához. De a munkakeresésben a saját teljesítményeden kívül a szerencse és a kapcsolatok is nagy szerephez jutnak, szerintem ez nem olyasmi, amihez "gratulálni" kellene...

Sztem ezek elég alap dolgok, én sose vártam buksisimogatast ezekért, viszont tudom, hogy büszke a család.

Aki ezeket elvárja, az sztem még fejben nem nőtt fel teljesen.

Külön nem gratuláltak, de örültek minden sikeremnek.

Talán a külön költözésnek nem. Ésszel megértették, de a szívükkel nehezen. Mindig mondták, hogy addig lakom náluk, amíg akarok, sosem vagyok a terhükre.

Nálunk a mamahotel-probléma éppen ellenkezőleg volt. Ők bármeddig engedték volna, hogy náluk lakjak, de én akartam önállósodni.

Konkrétan önéletrajz és motiv.levél megírásában nem tudtak volna segíteni, így ezt magam csináltam. Ha találtak olyan álláshirdetést, ami szerintük érdekelhetett engem, akkor szóltak, ennyi.

Segítséget nem kaptam, csak baxogatást és kiutálást (főleg anyámtól). Amikor sikerült (munkahely, külön költözés 100 km-re), akkor persze örült (nem mintha otthon sok gond lett volna velem, lány vagyok, segítőkész, házias, csendes, de mégis szúrtam anyám szemét).

Én gratulációt sem kaptam persze, de még mintha valami ellendrukkolást éreztem volna a szülői ház részéről.

Most meg ugye, eltelt pár évtized, és hát a 100 km az bizony most is annyi, hogy anyám már nagyon idős. Én pedig meglátogatom egy évben egyszer, aztán ennyi.

Segített faterom, sajnos kellett, mert éppen akkor végeztem el a sulit (logisztika), amikor az előző nagy válság beütött. Képzelheted mennyire kellett a padlón lévő gazdasági szektorba egy kereskedelmis. Így aztán mentem én mindenhova, ahol kaptam némi pénzt, még közfogisnak is, hátha megtartanak.

Aztán végül is nem emlékszem, hogy amikor fater betolt valahova, akkor gratuláltak volna, hogy lett (végtére is minek, nem én szereztem), még akkor sem, amikor próbaidőm letelt és véglegesítettek. Arra viszont tisztán, hogy azt mondta: itt aztán majd dolgoznod kell! Mintha addig nem melóztam volna... Már amikor éppen volt. Számtalanszor megdicsértek még közfogisként, hogy milyen szorgos vagyok és hogy meg kellene tartani engem, a kollégák lobbiztak is főnöknél, csak éppen "nem volt státusz".

A rokonok gratuláltak (nagymamák, papa pl.). Aztán már elismerte a családom is a munkámat, amikor megjártam a ranglétrát a szerzett melóhelyen, de nem protekcióval, mert végtére nem tudták meg, hogy ki vagyok és hogy kerültem be.