Mit lehet tenni ebben a helyzetben?

Hát... nem irigyellek.18 éves koromban költöztem el otthonról.No, nem azért,mert rossz volt otthon vagy ilyesmi,hanem mert így hozta a sors.Ez 4 éve volt.És nem bántam meg.Néha hiányzott az otthoni légkör,de ez már nosztalgia...

El se tudtam volna képzelni,hogy ezt anyám valaha is megcsinálta volna.Azt,hogy ezt 18 éves korodig csinálta még érthető,sőt én azt még helyeslem is ebben a korán érő fiatalok világában,na de egy 20 éves kész nővel?Ez már sok.Ezt nem szabad hagyni,mert lelkileg össze fog törni és a párod se fogja ezt a helyzetet sokáig bírni.

Remélem ezt nem fogom csinálni a saját 6 hós lányommal.

Tudod itt most mindenkinek beolvastam volna hogy már megint azt tanácsolják,hogy költözz el meg ilyenek,(mert sajnos mindig ez van.Főleg mikor 12-15 éves gyerekeknek mondják ezt),de a te esetedben most igazat adok minden kedves válaszolóknak.Tedd meg!Lehet hogy még anyukáddal is jobb lesz a viszonyod idővel,ha nem veszekedtek folyton...

Szia! Én helyedben anyudnak mondanám, anyu én az vagyok ami te, hisz belőled bújtam ki, a te nevelésed vagyok, tükörkép, s ha velem elégedetlen vagy, akkor önmagaddal szemben is az legyél. Te vagy számomra a példa ezek szerint valami mégsem működik. Kérdezd meg tőle, hogy ismer e téged, tudja e az álmaid, miként gondolkodol az élet nagy dolgain, mik az álmaid.

Anyud írásod alapján rettenetesen önző, önmagába forduló, tele problémákkal élő nő. Gondolj arra, hogy milyen rossz neki, hisz még a saját lányát sem ismeri, s mennyire magányosan él.

Anyuval abban veled hasonlóan voltam, hogy "nem ismeri a saját lányát, semmit nem tud rólam" (ez most, 36 évesen is így van). Törvénysértő vagy nem, ugyanezt a nótát fújta ("amíg az én házamban laksz"...stb), sőt még apu is... (Természetesen belefizettem a közös költségekbe, de ez csak hozzájárulás, nem mint albérlő, és a tisztálkodási szereket, ruháimat, munkaidő alatti ételt is én fizettem.) Érdekes ez a bírósági kötelezés, mert az én időmben még nem engedték meg a szülők, hogy nappali tagozaton tanuljak, és ezzel el volt intézve az anyagi része, és ez akkoriban általános, magától értetődő volt! :)

Más dolgokban anyu teljesen más volt, mitn a tied. (Pl.21 évesen nem aludhattam együtt a volt barátommal, míg 2 évvel fiatalabb húgom 16 évesen együtt nyaralhatott vele, és sokszor nálunk is aludtak.) Érdekes, hogy az nem zavarja anyudat, hogy együtt alusztok...

A 9.32-es által írt mondatok szerintem nem mindenkinél jönnek be, sok függ pl. az anya IQ szintjétől is, az anya gyerekhez viszonyulásától...stb. Ha eljutott odáig a saját problémái megoldásában és jószándékú a gyerekéhez, akkor igen, egyébként szerintem nem.

Apósom pont ilyen, mint apád, és apuban is volt egy ilyesmi (de ő mindig "lázadozott" anyu ellen, míg após sajnos ráhagyja anyósra), szóval ez az ő kapcsolatunk, szerintem nem tudsz ezzel mit kezdeni. Szomorú, de apád döntése, hogy kiáll-e érted... és ha nem képes, akkor még ha arra buzdítanád is, akkor is csak 2 tűz között lenne szerintem, de ezzel nem helyeselni akarom, amit tesz, hanem: ez az ő életed, az ő dolga eldönteni, mit tesz..

Kérdésedre, mit lehet tenni?

Kis kitérő: Én elsőre elköltöztem a barátomhoz, lesz ami lesz alapon, pedig nem is volt "komoly" a kapcsolatunk, vagyis én nem feltétlenül élethossziglan gondoltam. Így is lett, ugyanis ahogy független lettem szüleimtől, teljesen máshogy néztem már a fiúval kapcsolatunkra, rájöttem, hogy ennél többet is elérhetek, nekem nem lenne elég, korlátozna, amit ő akar. (Itt egy párhuzam veled: van benne valami, amit a 10.06-os írt!, de ezt még nem biztos, hogy átlátod, ami érthető is, mert most a szülői "elnyomással" vagy elfoglalva!! Értem, hogy most nem így látod, de ha ez megoldódik, az egy másik szitu lesz, kitisztulHAT a kép...)

Mivel nemcsak anyánk, apánk is van, apu annyival "rásegített", hogy részegen keresett telefonon a szomszédokon át, így tudtam, hogy azért nem csak anyu háza, ahol laktam... Okosan, 3-4 hónap nem jelentkezés után eleinte csak heti 1-1 napra mentem újra haza a barátomtól. A volt barátommal a megromlott kapcsolatunk ellenére emberileg jó volt a viszonyunk, és szerintem megértett, mert nem küldött el a lakásukból, bár nyíltan nem beszéltünk a hazaköltözésemről, és persze én is mindent megtettem. (Házimunkák...stb.) 3 hónap hazalátogatás, és újra hazaköltöztem. Anyu úgy csinált a hazalátogatásokkor, mintha mi sem történt volna (lehet, hogy csak apu nem engedte, hogy elküldjön??), és rájöttem, hogy valójában a kapcsolatunk tényleg nem változott semmit!! Ugyanúgy egy ismeretlen voltam neki, akit ő nem is akar megérteni, nem is volt miről beszélni. Nem mondta, de inkább örült annak, hogy különösebb kérvények nélkül rendet raktam meg főztem hétközben (pl. "végre el van mosogatva" vagy "szerencsére nem kell még tüzelőt is behoznom"), tesómat ugyanis nem éppen rendszeretetre nevelte, tesóm hétközben meg munka után fáradtságra hivatkozva lefeküdt aludni. (Most egyébként tesóm házában takarít, főz, gyerekeit gondozza...stb, míg tesóm karriert épít.) Hamarosan visszaestem sajnos a régi kerékvágásba, amiről tudni kell, hogy nekem nem nagyon jutott energiám kapcsolatokra, az otthoni problémák mellett, így rájöttem, jobb, ha önállósodásért mindent megteszek, mert ez az egyetlen esélyem a kiútra. 29 évesen sikerült albérletbe költöznöm, és pár hónappal utána ismertem meg a férjemet. Jól élünk, külföldön, mi is külső segítségek nélkül oldottunk meg eddig mindent, tehát az önállóságra szükség is van, de túlzásnak tartom anyu módszerét. Bocs a hosszú kitérőért, hét ebből ha akarod, megállapíthatod a hasonlóságot-különbségeket a helyzetünk között!

Ha akarod, kihagyva az elköltözést, mindjárt törekedhetsz az önállóságra, annak alapjainak megteremtésére, ami nem könnyű. (Pl. külföldi munkával lehet.) Jelöld ki a céljaidat, mit akarsz, hogyan akarsz élni, és ezért tegyél, mert nem fog az öledbe hullani az a ház, kocsi..stb, ebben igaza van anyukádnak, és lehet, kicsit drasztikus módszerekkel, de talán erre akar nevelni. Egyébként az 1 órás vonatos utazás szerintem viszonyítás kérdése, és olcsóbb is, mint az autó. Miért ne lehetne szombat reggel elmenni, 7-8-kor induló vonattal, estére hazamenni? (Ennél többet is utaztam naponta iskolák, munkahely miatt is, és most a 20 éves unokatesóm is vonattal utazik 1-2 naponta a barátnőjéhez 40 km-re.)

Viszont pont a szitu különbsége miatt látok nálad egy kiskaput...

Azt gondolom, nem kizárt, hogy anyukádnak lehet egy kis depresszióhoz hasonló sérülése (falakat épített maga köré, nemcsak a rokonságával, családjával szemben is), feltételezem, hogy sokat megold apukád helyett is(?), de az biztos, hogy nagyon határozott természetű. Valami arra késztette, hogy régóta maga oldja meg a dolgokat, egyedül, segítség nélkül. Valószínűleg büszke erre és...

1.vagy ezt találja rendjén, azaz tőled is azt várja, hogy egyedül alakítsd ki az életedet, lelki értelemben vett segítség nélkül, légy önálló, és a szemében attól a pillanattól vagy felnőtt, ahogy látja, hogy ezt megoldottad. (csak lelki értelemben, mert amúgy gondoskodik a fizikai szükségeletekről, amíg nem vagy felnőtt).

2.vagy csak mivel vele is ez történt, nem tudatosan ezt kívánja, hogy "mutasd meg neki, hogy felnőtt vagy". Mivel csak ezt a példát látta a szülei hozzá viszonyulásából gyermekkorában, nem kívánja Neked ugyanazt (tudatosan), de ezen nem gondolkodik, hanem mivel ezt az egy lehetőséget ismeri, csak vár, hogy valami ilyesmi történik veled is, hiszen mi más történhet, ha ez az 1 normális járható út van szerinte?

Ha így van, akkor javasolnám, hogy első körben ne a Te problémádról beszélgess vele, hanem arról, milyen volt ő ennyi idős korában, hogyan élte meg a felnőtté válását, szüleivel kapcsolata hogyan változott (milyen volt gyerekkorában és ebből mi lett). Megértően viszonyulj hozzá, mert aki "muszájból ennyi falat épített maga köré", nem hiszem, hogy egyszerre megnyílik, és a beszélgetésből jobban meg is fogod érteni. Ha eddig kész, kialakult az eddigihez képest egy bizalmasabb viszony köztetek, akkor hozakodnék elő a te dolgaiddal, racionális megközelítésből (vonatköltség...stb), ami talán egy következő beszélgetés, kicsit mint "nő a nővel", tehát tiszteletben tartva, hogy ő a felnőtt, az anyád, de felnőttes hangnemben, nem gyerekként. Ugyanazt el lehet mondani sokféleképpen, és nem mindegy, hogyan teszed. Inkább kérdések formájában, mert ha kikéred a véleményét erről-arról ("mit gondolsz, mit kéne tennem ebben a helyzetben?", "te mit tennél?"), azzal kifejezed, hogy nagyra tartod a véleményét. Meg is dícsérheted, kifejezve tiszteletedet, amit elért, de csak ha valóban így gondolod, csak őszintén.

Mielőtt drasztikusabban lépnél, ezt még megpróbálnám a helyedben! Ha pedig elköltözés, egy tlet: külföldi munkával is teremthetsz anyagi biztonságot, ahol szállás is van. Főleg a barátoddal együtt... Mindig tudd a céljaidat, hogyan akarsz majd élni!

Remélem, segítettem. Sok sikert!!!