Mit csináljak? Én ezt nem fogom bírni!

Köszönöm a rengeteg választ, utolsónak külön köszönöm a linket. Körül fogok nézni e téren. Már én is néztem ilyeneket, ráadásul az osztrák határhoz közel lakik, ott is néztem takarító munkákat, amihez nem kell nyelvtudás, de mindenre talál valami kifogást, hogy ő nem képes egyedül boldogulni stb.

Annak a válaszolónak, aki lelketlennek nevez:

1, igen, havonta kb egyszer találkoztunk, de pl. az is sokat elmond a hozzánk való viszonyáról, hogy az unokája 4 hónapos volt, mire először meglátogatta, pedig azt is felajánlottuk, hogy fizetjük az útiköltséget. A találkozások ritkaságához meg hozzátartozott az, hogy a család engem alapból kinézett, mert egy olyan teljesen alaptalan önértékelési zavarból viszonyultak hozzám, hogy én biztos lenézem őket, mert "parasztok" és tanulatlanok, én meg diplomás vagyok. Az tény, hogy semmilyen közös nevezőnk nincs, általában némán ülünk egymás mellett, de a fiúkkal is alig tudnak kommunikálni, olyan frusztráltak. Sosem szóltam be nekik semmit, nem érzékeltettem a társadalmi különbséget. Ugyanakkor pl.nagyon zavaró, hogy még mindig csak havi egyszer fürdik, lábszaga, izzadtságszaga van, ami ha itt van, belengi az egész lakást. Ha ezt a párom szóvá teszi, akkor megsértődik, hogy lenézzük őt, és nekünk nem elégmegfelelő az ő személye. Ezt megintcsak 1-2 napig el lehet viselni, de hogy itt éljen ilyen életminőséggel: köszönöm nem.

2, mindig is önálló voltam, nem bírtam, ha valaki korlátoz valamiben. 18 évesen elköltöztem otthonról és inkább önfenntartóként jártam ki az egyetemet, minthogy továbbra is mindenben igazodnom kelljen anyukámékhoz. Férjem ugyanez. A semmiből teremtettük elő azt, amink van, és erre nagyon büszkék vagyunk. De még nagyon az elején vagyunk ennek, saját lakásra gyűjtünk, és szeretnénk megvalósítani az álmainkat, aminek sokszor az az ára, hogy végkimerültségig dolgozunk mindketten (gyerek mellől fél éves korától dolgoztam itthonról).

Igaza volt az egyik hozzászólónak, hogy ezzel szemben biztosan konckára kellene tennünk mindent, amit eddig előteremtettünk, és a jövőnket is egy olyan ember miatt, aki 56 éves korára nemhogy semmit nem tud felmutatni, de mérhetetlen adósságai vannak (hozzá kell tennem, hogy nekik az ölükbe pottyant minden, örökölt családi ház stb, soha semmiért nem kellett megküzdeniük), és még azt is elherdálták. Mindemellett alkalmazkodjak egy olyan ember igényihez, akit nehezen viselek, változtassam meg az egész életvitelemet, a férjemmel költözünk ki a nappaliba és ne legyen semmi magánéletük, vagy az anyós éljen a kanapén és egy filmet ne tudjunk megnézni kettesben nyugalomban.

3, A munkám nagy része itthoni író-kutatómunka. Amikor nem a munkahelyemen dolgozom, esténként vagy ha nincs munka, akkor nap közben, hétvégente itthon írom a Phd disszertációm. Nem szeretném, ha valaki folyton útba lenne.

Egy szó mint száz, nagyon szép dolog az önfeláldozás és a családi összetartás, de nem fogom a saját és a családom életét tönkretenni az ő agyatlansága miatt. Mégha tényleg arról lenne szó, hogy valami olyan tragédia éri, amiről nem tehet és így az utcára kerül, akkor máshogy áll hozzá az ember...de tudatosan, az intelmeink ellenére jutott el idáig (és persze, amikor "okoskodtunk" neki, akkor is én voltam a "felsőbbrendű", aki "mindent jobban tud" és "hülyének nézem" őt).

Az öröklés már meg van oldva...már 2 éve mondtam a férjemnek, hogy mondjon le mindenről, mert láttam, mi lesz a vége. Amúgy meg a tartozás tudtommal csak akkor öröklődik, ha az örökös igényt tart a pozitív örökségre is, tehát pl. ha a házat szeretné, akkor jön vele a tartozás is.