Anyósom még mindig tönkreteszi az életünket. Én reagálom túl?

Már régebben is írtam ebben a témàban, a helyzet azóta is változatlan , kivéve hogy egyszer jól összekaptam vele. A párom minden nap először anyucijához megy, csak utána jön haza a családjához. Szombat az egyetlen nap, amikor nem megy, de aznap is dolgozik olyan 14 óráig. Vasárnap a reggeli kávé után is egyből odastartol.

Rengeteget veszekedtünk már emiatt. Én elvárnám, hogy hazafelé vezessen az első útja, és a vasárnapot töltse a családjával. De hiába van már egy kislányunk is, neki még mindig az anyukája a családja. Állandóan azt hallgatom, hogy ők csak ketten vannak egymásnak. Az anyja egyedül nevelte, nincs a páromnak testvére, se apja. Az anyósnak sem él már egy rokona sem. Tényleg én fújom fel, vagy nem sok az a napi 2-3 óra???? Szerintük ez így helyes. Hiszen az anyja ahogy a párom mondja, egyedül poshad a 4 fal között, rajta kívül nincs kihez szólnia. Az nem megoldás, hogy együtt megyünk, mert rám nem kíváncsi. Az unokájának is legörbül a szája, ha csak meglátja. (11 hónapos). Biztos érzi az auráját. Mindenki màssal jókedvű, barátkozós baba. Próbálok ezen felül kerekedni, de szinte minden nap szurkálódok mikor felhív, hogy végzett, de még beugrik az anyjához. Már rám is szólt, hogy tele a padlás a cseszegetéseimmel. Persze hangsúlyozza, hogy nagyon szeret, de az anyjára mindig lesz ideje. Tényleg én túlzom el a helyzeten való idegeskedést?