Miért van az, hogy mindig a fiú anyja anyóst utálják a menyek? Hogy lehet, hogy akinek fia is és lánya is van, a menyénél rossz anyós, a vőjénél pedig jó?

Szeretem az anyósomat, ő is engem. :)

Talán ez a nagy különbség azért van, mert az anya tudja, hogy mire, hogyan nevelte a lányát. Tudja, hogy tud főzni, háztartást ellátni stb. Az anyós készen kapja a menyét, akit vagy el tud fogadni, vagy nem.

Az anyósok hajlamosak "gyereknek" nézni mind a fiát, mind a választottját, nehezen engedi ki a kormányt a keze közül. Anyósom a mai napig a fiai elé teszi a tányért, szed nekik, és el is veszi előlük az üreset, pedig 30 fölött vannak...

Anyukám és az egyik kedves rokon hölgy rettenetes anyóst fogott ki, a legrosszabb sárkány fajtából, ezért is igyekeznek jó anyósok lenni, mert tudják milyen az, amikor el kell tűrni a megaláztatást a férjük anyjától.

Szerintem nem mindig van így. Az okokról annyit, hogy egyrészt ott van az, hogy sokszor az anyós és a meny teljesen más szokásokat, életritmust, életrendet követ, máshogy főz, máshogy tartja jónak a gyereknevelést. Az anyós nevelni akarja a menyét, akinek már erre nem lenne szüksége, hiszen felnevelte a saját anyukája. A saját szokásait, elképzeléseit akarja viszontlátni a fia új családjában is. Nehezen fogadja, hogy már nem ő az egyetlen fontos nő a fia életében. A menyek részéről pedig sokszor van az, hogy még csak meg sem hallgatják, nem is mérlegelik amit az anyós tanácsol, mert hogy minek szól bele.

Persze nem minden családban van így, van ahol jó az anyós meny viszony, ahol pedig nem jó, ott hol az egyik hibás, hol a másik, sokszor mindketten. Viszont azt tapasztaltam és látom, hogy a legtöbbször a helyzet javításáért az anyós tudna tenni a legtöbbet kettőjük közül (természetesen vannak itt is kivételek).

Az én volt anyósjelöltemmel az elején jól kijöttünk, megpróbáltam a lehető legkedvesebb lenni vele, segítettem neki amiben tudtam, jókat beszélgettünk. Aztán mindez megváltozott, mikor rájött, hogy tényleg komolyra fordult a kapcsolatom a fiával, össze akarunk költözni és egy várossal messzebb tőle, mert minden lehetőség ott volt a legjobb a számunkra. Akkor jöttek a gondok, hogy márpedig őt a fia nem hagyhatja ott, meg amúgy sem illünk össze és különben is az előző párja jobb volt.

Az anyósoknak a javasolnám, hogy: soha ne tanácsoljanak kéretlenül. Tekintsék felnőtt, önálló személyiségnek a menyüket, vőjüket, akiknek már megvan a maguk elképzelése, terve, életformája.

Ne szóljanak bele a fiatalok magánéletébe, magánszférájába, csak akkor és annyit, amikor és amennyit ők kifejezetten igényelnek.

Amikor meglátogatják őt, akkor természetesen nyújtsák azt a meleg anyai gondoskodást a fiuknak/lányuknak ugyanúgy, mint a menyüknek/vejüknek.

Ebben kezeljék őket egyenrangúnak: a szeretetben.

A többi a gyerekek magánügye, amiben, ha segítségre van szükségük, természetesen mellettük áll az ember.

Szerintem ez általános jelenség, persze kivételek akadnak, szerintem több dolog is közrejátszik, hogy kialakuljon ez a helyzet.

1. Az anyukák sokszor elkényeztetik a fiaikat és csodálkoznak, hogy a meny másképp áll hozzá.

2. Az anyukák a lányukkal általában bensőségesebb viszonyban vannak, mint a fiukkal.

3. Az lányos anyukák a vejüket sokszor ugyanúgy kényeztetik, mint a fiukat. (Nálunk ez a helyzet, anyukám azt főzi, amit a férjem szeret :))

4. A menyek nyilván inkább az a saját anyukájukra hallgatnak, mint az anyósukra, plusz velük bensőségesebb a viszony.

5. A lány anyja jobban tud segíteni a lányának mint a menyének, mert a lányánál jobban otthon érzi magát.

Egyébként nálunk is ez van anyukámmal és anyósommal is minden viszonyban. Szerintem természetes.

Én inkább azt vettem észre, hogy egy lány gyermek hamarabb szól az anyukájának, hogy mit ne csináljon, míg a fiúk nem szeretnek veszekedni ezért mindent anyukára hagynak.

Nálunk is hasonló van. Ha nekem nem tetszik valami anyuval kapcsolatban akkor megmondom neki, hogy most ebbe ne szóljon bele. Míg tesóm inkább ráhagyja ami a párjának nem feltétlenül tetszik.

Az anyósommal nincs semmi baj, nem is akar túlzottan belemászni az életünkbe (a lányáéba sem).

Nálunk édesapámmal volt olyan gond, hogy jóindulatból, de néha már idegesítően "zsizsegett" körülöttünk. 30 feletti embereket kergetett papuccsal és pulóverrel, hogy nehogy megfázzunk, stb - tehát infantilizált minket. Sok beszélgetés után belátta, hogy őt is idegesítette, amikor a saját anyja csinálta ezt, úgyhogy jobban odafigyel.