Nőtársaim! Ti hogy érzitek magatokat a férjetek családjában? Milyen gyakran jó találkozni velük?

17-es, a kettőnek SEMMI köze egymáshoz, ostoba bunkó emberek midnenhol vannak, tök lényegtelen, hogy a saját családomban vagy a férjemében.

Aki egy tahó ahhoz nem járok, ha az anyám ha az apósom.

Sehogy. Nem szojtam velük találkozni, és nem jönnek hozzánk.

5 éve nem beszéltünk. Legutoljára kiátkoztam a belüket is.

Remélem így is marad, nen hiányoznak. Nagyon maradi, bunkó emberek.

Jott itt egy kerdes, aki nincs joban a ferje csaladjaval, mi a helyzet a sajattal.

Nos, jelenleg az en csaladom segit minket anyagilag, mivel eddig a ferjem csaladjanak segitettunk, es valahogy a kolcsonkert penzek sosem jutottak vissza hozzank. Sogornom azert utal engem, mert nem vagyok hajlando (amiben a ferjem is egyetert!) az anyjukat tamogatni, aki munkakerulo alkoholista. Nyar vegen erkezik a babank, egyszeruen nem fer bele valaki olyat tamogatni, aki nem tesz azert, hogy neki jobb legyen. Mi is penzbol elunk, dolgozunk, hitelunk van, nem vagyunk maltai szeretetszolgalat. Anyosom nem rokkant, nem demens, igaz gyogyszereket szed (de akkor arra nem is kellene innia) de nem halalos beteg, tudna dolgozni ha akarna. Csak konnyebb a gyerekeit kiszipolyozni, a ferjem ket testvere meg be is dol neki, pedig sogoromnak harom kisgyereke van, van mire kolteni..szoval igen, az en csaladom most kisegit a bajbol, amibe a ferjem csaladja rangatott bele. Szegyen-nem szegyen, sajnos ez van.

Apósom meghalt, őt nem ismertem sajnos.

Anyós meg.....

7 éve vagyunk együtt, talán 10x találkoztam a drága mamával. Első alkalommal a "szívembe lopta magát".

Azóta ha tudom, hogy találkozunk, elötte 2 nappal gyomoridegem lesz már. Borzalmas a személyisége, én nem tudom elviselni.

Hál isten sűrűn nem látjuk, akkor is a gyerekek miatt kibírom.

Én nem érzem jól ott magam általában, nem is járok gyakran. Nem bántanak vagy ilyesmi, egyszerűen olyan kínos, erőltetett, mint gyerekkoromban a rokonlátogatások. De már gyerekként megfogadtam, én nem megyek sehova azért, mert illik.

Szóval teljesen jól elvagyok évi pár látogatással. A férjem mehetne, ha akar, de mégis elég ritkán megy. Most, hogy van kisgyerekünk, általában havi 1x elviszi oda, nekem meg addig is van énidőm. 🙂

"De már gyerekként megfogadtam, én nem megyek sehova azért, mert illik."

Ez nagyon igaz.

Mikor 20 évesen olvasgattam ezt a fórumot, házas nők sztorijait, hogy ott kell dekkolni a rokonoknál pont úgy, mint kisgyerekkoromban, én eldöntöttem, hogy nem ez lesz az életem. Évi max. 2x tartok pofavizitet, de ennyi.

Após régen meghalt, pár hónapja ismertük egymást a férjemmel akkor. Anyóssal nehezen indult, utána rosszabb lett, de valahogy megbékéltünk az utolsó két évben, bár ő egy nagyon zárkózott nő volt, nem sokat beszélgettünk, de a maga módján (szerintem) megkedvelhetett, de már ő is meghalt.

Másik oldalról sógornő is vagyok, van egy bátyám. Ő utálja anyuékat, engem mégjobban, és az érzés kölcsönös. Ő egy sunyi, alattomos, passzív agresszív kis patkány, imád áldozati szerepben tündökölni, ha kiderül valami szarsága. Ő pedig egy nagypofájú, agresszív embernek gondol engem. Én egyáltalán nem állok szóba vele, félek, hogy egyszer a szájába taposok. Egy éve kb. hogy anyuékkkal kibékült, azóta többször próbálkozott nálam is, de részemről a békülés napja soha nem fog eljönni.

"Ő pedig egy nagypofájú, agresszív embernek gondol engem. Én egyáltalán nem állok szóba vele, félek, hogy egyszer a szájába taposok"

Hát, nem véletlenül gondol téged annak, aminek :D