Úgy gondolom, hogy a kisfiam nem szereti anyósomat. Vajon mi lehet az oka?

Nem a te "rezgéseiden" (???) múlik, meg ennyi idősen azon sem, hogy a nagymama mennyit nyünyörgeti. Ilyen a gyereked, ez van, majd kinövi. És mikor kinövi, akkor sem fog mindenkit szeretni akit te szeretsz, sem pedig mindenkit utálni, akitől neked feláll a szőr a hátadon.

Valamelyik válaszolóéhoz hasonlóan az én fiam is egy időben mindenkitől sírt, de tényleg mindenkitől. Párhónapos korában (szerintem kb ahogy kezdte felfogni a külvilágot és megkülönböztetni az embereket) elkezdte, és hónapokig ránézni sem lehetett másnak, nemhogy megfogni. Ide nem jöttek a családtagok "babázni", mert ha megpróbálták, abban nem volt köszönet.

Aztán lassanként javult a dolog, de ahogy kezdett megint elfogadni másokat, már igencsak kiütközött a kis személyisége meg az egyéni preferenciái, hogy ki tetszik neki, ki nem.

Nevelőapámnak (akit bírok) már a látványától rettegett. Ővele a legtöbb baba/kisgyerek így van, bár én felnőtt szemmel nem látok rajta semmi félelmeteset, neki pedig őszintén tetszenek a "törpék", a gyerekek számára mégis van benne valami ijesztő. Most, közel kétévesen már érdeklődik iránta és rámosolyog, csak néha néz rá kicsit gyanakodva.

Vadidegenekkel szemben csupa meglepetés volt, az egyikre rávigyorgott, a másiktól könnybe lábadt a szeme, és nem tudtam rájönni, mi alapján válogatott.

Anyósomra is tovább reagált kétségbeesett bőgéssel mint másokra, pedig a mama odáig van, hogy babusgathassa a kicsi szeme fényét, ezért is jött/jön minden áldott héten. Mamával az a gond, hogy ha találkozunk vele, elvárná, hogy a gyerek odáig legyen tőle, az első pillanattól eufórikus boldogsággal rajta csüngjön, üljön az ölében, fogja a kezét. Ennek szellemében a gyerek aktuális kedvétől függetlenül folyamatosan az arcába hajol, nyaggatja, gyengéd erőszakkal igyekszik magához vonni, szorongatja, megpuszilja akkor is ha próbál elhajolni, és elnyújtott, sipító hangon gügyög neki folyamatosan. Nem tagadom, nekem is kicsit futkos ilyenkor a hátamon a hideg, de a gyerek nem azért nem szereti ezt, mert én ezt "sugárzom" (általában diszkréten ki is megyek inkább, és hagyom őket "nyugodtan" unokázni, jó kapcsolatot szeretnék köztük), maximum annyi közöm van a dologhoz, hogy örökölte a habitusomat, ami nem kompatibilis a nagyi ilyen típusú, kissé zavaró, kissé tolakodó közeledésével. Ha az én anyám csinálta volna ezt, tőle is sírt volna. De az én anyám ügyelt a gyerek számára komfortos távolság megtartására, nem közeledett erőszakosan. Ettől még nem ült az ölébe, de nem is sírt. Játszani, örülni mindkét nagyinak ugyanakkor kezdett el, törődés (piszkálás?) ide, látogatás gyakorisága oda. Ma már tündérien el tud lenni mindkettőjükkel, csak az arcbahajolós mama néha kiakasztja, ha olyan a hangulata. De egy pillanatig sem mondanám, hogy nem szereti.

Idegrendszeri érettség és személyiségfüggő a dolog. Ne aggódj, ha anyósod szeretettel és jószándékkal van iránta, kedvelni fogja, akkor is, ha esetleg van benne valami, számára zavaró vonás (ez tényleg lehet olyan apróság is, mint a hangszín vagy az illat), ami most még sírásra készteti. Majd felülemelkedik rajta.