Vagy olyan viszonyban a parod szuleivel,testverevel hogy felhivd oket,ok hivnak teged?

En szoktam anyósommal beszélni, ugyan nem túl sűrűn, de sűrűbben mint a férjem. Bár mostanában inkább őt piszkálom, hogy hívja fel az anyját. Sosem volt felhőtlen a viszonyuk, ezt próbálom köztük simítgatni amennyire lehet, szerencsére sikerrel. Az exei inkább hergelték ellene sajnos.

20-as vagyok. Köszönöm az együttérzést. Én szívesen maradtam az öregekkel. Mindig jók voltak hozzám. A bajban mi hárman úgy együtt voltunk mindig, mint a három testőr. Ők úgy szeretnek, mintha a fiuk lennék. Azt nem mondom, hogy néha nincs konfliktus, mert persze adódik, s ahogy ők egyre öregszenek, egyre több fog adódni. De még így is elfogadóbbak, mint a saját szüleim. Amúgy erre nálunk a családban több példa is van. Édesanyámat az apám szülei imádták. A tenyerükön hordozták, hízelegtek neki, "kislányomnak" becézték, külön írtak neki leveleket (még akkor vezetékes telefonunk sem volt, nemhogy mobil). Hogy miért imádták ennyire a menyüket, nem tudom. Édesanyám nagyon kedves és alkalmazkodó volt, meg biztos hálásak voltak neki, hogy volt egy nő, akire az elkényeztetett fiukat rásózhatták. Mert apám azért jól el lett kényeztetve gyerekkorában. Nem sok nő bírná elviselni. Szóval azért sok pozitív példa van az én környezetemben is az átlagosnál sokkal jobb anyós-meny vagy após-vő kapcsolatra. Engem is annyira szeretnek, hogy egy rossz szavam sem lehet. De a barátaim is folyton azt mondogatják, hogy el kellene költöznöm, mert nem egészséges, hogy még mindig az öregeknél lakom. De abba meg az öregek belepusztulnának. Már csak én maradtam meg nekik a kislányukból. Az én kicsim volt az egyetlen gyermekük. Rajtam kívül nincs másuk. Egy-két unokatestvér, aztán kész.

20-as vagyok. Nem született gyerekünk, mert Veronka már akkor beteg volt, amikor összeházasodtunk. Nyolc évig küzdött a daganatos betegséggel. A nyolc év erről szólt. Kemo, sugár, kórház, újabb műtét, kontroll, fellélegzés, de nem sokáig, újra rossz eredmény, újabb kemo, újabb műtét, újabb sugár. Mentünk mindenhová, ahová csak kellett, és ahol gyógyulást lehetett remélni. Egy németországi antropozófiai klinikán a lázterápiát is kipróbáltuk. Nagyon meg akart gyógyulni Veronka, de már akkor nem volt esély. Ott halt meg Németországban, azon az átkozott klinikán, ott voltam mellette, külföldön, egy szál magam. Egy vadidegen külföldi város utcáin kódorogtam három napig, mint egy bolond. Nem voltam magamnál. Csak azt éreztem, hogy menni, menni, menni kell az ismeretlen utcákon, különben megbolondulok. Amikor a repülővel hazajöttem, anyósomék vártak a reptéren, futottak elém, megöleltük egymást hárman, zokogtunk. Azóta együtt vagyunk. Akkor nem hagyhattam magukra őket. Aztán meg így maradt.

Nem az a rossz, hogy magányos vagyok. Hisz a két öreg csak ott él két szobányival arrébb. Hanem az a borzasztó, hogy már alig tudom felidézni a hangját, az arcát. Az esküvői videónkat úgy elpakoltam, hogy azóta sem találom, de lehet, hogy jobb is. Felkavarna, ha újra megnézném. Az esküvői fotók megvannak, az esküvő egy hónappal az első kemó után volt, mert emlékszem is, meg nemrég, amikor rendezgettem az albumokat, is láttam a képeken, hogy ott már paróka volt a kicsimen. De mi még akkor mindketten azt mondtuk, hogy le fogjuk győzni ezt az egészet, mi ez nekünk?! Majd ügyesen megküzdünk vele. Hát nem tudtunk. Az esküvő után jött a második kemó. Azt már nehezen bírta. Az orvos azt mondta, pihenjen, ne tegye ki magát megerőltetésnek. De ő ragaszkodott hozzá, hogy utazzunk el nászútra. Ott, Görögországban ütött be először a krach, amikor a szállodában rosszul lett, gyenge lett, rögtön a megérkezés után. A nászút ott telt, a szállodai szobában, ki sem mozdultunk, ki sem csomagoltunk, a tengerpartra sem mentünk le. Én azóta sem tudom, milyen Görögország meg a görög tengerpart, pedig két hétig voltam ott. Örültem, hogy annyira rendbe jött két hét után, hogy haza tudtunk repülni. És aztán így ment tovább. A negyedik és a hatodik év között volt egy nyugalmi időszak, akkor azt hittük, felébredhetünk a rémálomból. Már tervezgettünk, újra reménykedtünk. Aztán harmadjára is felütötte a fejét az a hárombetűs borzalom, aminek le sem akarom írni a nevét. Ott már én is feladtam. Akkor fogyott el az erőm, a hatodik évben. Utána már minden tartalék erőt össze kellett szednem, hogy az optimistát mutassam előtte. Ő nem akarta, hogy egyedül maradjak. Többször elkezdett beszélni erről, de azt mondtam, csitt, csitt és mindig egy puszival betapasztottam a száját, mert nem akartam hallani a témát.

En 18 eves vagyok, baratom 24, es kb 1,5-2 eve vagyunk egyutt. A szulei elvaltak, apja kb alkoholista, vele eddig ketszer talalkoztam, nem szoktunk beszelni, nem is szimpi. Anyukajat nagyon imadom, vele gyakran beszelek facebookon, videohivasoztunk is mar, meg mindig erdeklodik hogy hogy vagyok stb. :D Meg persze talalkozunk is!