Kutyavásárlás helyett fogadnál-e örökbe menhelyi állatot?

Természetesen vásárlás helyett, én mindig menhelyes kutyát választanék. Főleg úgy, hogy még büszke is lehetek rá, milyen rendes, nagylelkű vagyok, megmentek egy lelket.A hálás kutya szemek mindenért kárpótolnak.

Aztán lehet választani is a tömegből, bármilyen egészséges, kedves, jó természetű ebet. Nagy ritkán betegek, de ha mégis azt az állatorvos kedvezményesen kezeli. Vannak akciók, na meg az állatorvosok is tudják, hogy a kutya mennyire hálás lesz a gyógyításért, ezért kevesebb pénzt kérnek.

#1 #3 #14 #15 #21 #23 válaszolókkal értek egyet teljes mértékben!!

Csak és kizárólag menhelyről/sintértelepről hoznék ki kutyát. Hogy miért? Már nagyrészt leírták, de van még itt egy kis plusz:

"Sintértelep egy kutya szemével

A gazdánk adott le ide minket, mert már nem kellünk neki, vagy az utcáról fogtak be minket hurokkal.

Mindegyikünknek megvan a maga története.

Esténként, amikor a kétlábúak elmennek és nyugalom száll a telepre, az újonnan jöttek mesélnek.

Bennük még frissen él a kinti világ emléke, a fű érintése a talpukon és az aszfalté, amely éget.

Akik kóboroltak, mesélnek a kóbor életről, az állandó bujkálásról és menekülésről, az éhezésről, meg arról is, hogy a parkban megbújva milyen szépek a csendes hajnalok.

Hogy időnként egy-egy kétlábú lökött nekik egy kis kenyérhéjat vagy pár falatot.

Sokan mesélnek arról, hogy a gazdájuk bántotta, láncra verve tartotta őket, ők mégis szerettél és ragaszkodtak hozzá.

Mindent elfogadtak, a legkevesebbel is beérték, mégis kidobták őket.

Vannak közöttünk olyanok is, akik megijedtek egy hangos durranástól és világgá mentek, vagy valami ellenállhatatlan illat után vérüktől űzve elszaladtak és nem találtak haza.

Ők bírják a legrosszabbul, hiszen szerető gazdájuk valahol vár rájuk és ők reménykednek, hogy visszatalálnak otthonukba.

Egy kis ketrec az otthonunk, némelyikünk, a nagyobbak, megfordulni sem tudnak, olyan kicsi a hely.

Kapunk ugyan enni, de soha nem eleget, mindig éhesek és szomjasak vagyunk.

Sokan közülünk betegek, de gyógyszer nincs.

Hallgatjuk egymás zihálását, taknyos szörcsögéseit, a fájdalom kis neszeit.

Félünk.

Nem tudjuk mi vár ránk.

Vannak aki feladták a reményt, megtört szemükben nem csillan már meg a fény.

De vannak akik még bíznak, akik csóválnak, ha egy ember hozzájuk szól, még nevetni is próbálnak.

Látogatáskor ugatunk, rám figyelj, kedves kétlábú, engem vigyél ki, nem látod, milyen nyomorúságosan tengetem napjaimat?

Jó kutya leszek, védeni foglak és őrizni és szeretni és sok puszit adok.

Ne hagyd, hogy altatás legyen a sorsom, még annyi sok szép év áll előttem!

Még szeretném érezni a szellő érintését a bőrömön.

Még szeretnék beleszimatolni a fagyos téli levegőbe a parkban séta közben, még szeretnék futkározni, labdázni, még szeretném érezni a húsleves ízét, arról álmodom, hogy este a fejemet az öledbe hajtom és úgy alszom el."