Elégedett vagy a karriereddel?

Őszintén szólva nem.

Erről nyilván egy részt én is tehetek, nem tagadom, de azért nőként nem a lehetőségek országa vagyunk, főleg vidéken.

Első munkahelyem egy vidéki multi. Eleinte örültem, hogy felvettek kezdőként, ígértek fűt-fát, vadvirágot, de elég hamar rájöttem, hogy zsákutca. Ezzel többen így voltak, kb. 1 évet maradtak a fiatal pályakezdők ezen a helyen. Én is nézegettem más állásokat, de Budapestre kellett volna költözni, nekem ahhoz meg nem volt kedvem. Inkább elmentem szülni. Na, hát onnantól kezdtem el tolni a szopórollert.

A munkahelyemre nem vettek vissza, pont leépítések voltak. Két kicsi gyerekkel annyira nem kapkodtak utánam, végül sikerült egy határozott idejű munkakört megszerezni, amire a határozott idő miatt annyira nem tolongtak. Nyilván itt nem lehetett nagy karriert befutni, mert eleve azért volt határozott, mert eladták a céget, és csak az átmenetre kerestek embert. Szóval lehetett tudni, hogy lejár a szerződésem, és elköszönünk egymástól.

Időközben kiderült, hogy sni-s a fiam, szóval eléggé nehezen ment a beilleszkedés az óvodába. Utána el tudtam helyezkedni egy másik multinál, de megbeszéltem a főnökömmel, hogy délben hazamegyek, mert kb. eddig bírták vele az óvodában.

Aztán elég szépen sikerült felfejlődnie, úgy tűnt egész nap lehet suliban, hurrá, tudok a karrieremre koncentrálni, erre kiderült, hogy rákos vagyok. Örültem, hogy ki nem rúgtak, elég sokat voltam táppénzen. Miután kigyógyultam, megpályáztam egy felsőbbvezetői pozit, meg is kaptam, úgy tűnt szépen alakulnak a dolgaim, csak közben lecserélték a főnökömet, akinek volt már jelöltje a helyemre. Szóval onnan eljöttem, és átmentem egy másik helyre, kezdem a nulláról, egy junior poziban. De már 51 évesen úgy döntöttem, hogy ennyit a karrierépítésről. Most már inkább a nyugdíjat várom.

Amúgy annyira nem keresek rosszul, nettó 700 a fizetésem, a munkakörömet rühellem, de ez van. Most már manager nem akarok lenni, úgy érzem elég volt, meghagyom a fiatalabbaknak. Mondják meg mit kell csinálni, én megcsinálom, ennyi. Ha jobban belegondolok, még szerencsém is volt, mert amennyi bajom volt, sok hasonló nővel beszéltem, akik problémás gyerek, meg betegség mellett egyáltalán nem is dolgoztak.

De azért az egyetemen nem egészen így képzeltem el a jövőmet. Mindegy, elvagyunk, megélünk. Csak azért ne mondják, hogy milyen jól lehet érvényesülni, mert nőként vagy családod van, vagy karriered, ez tény.

Meg ugye az élet nem igazságos.

Nem, sokkal előrébb lehetnék, ha nem lennék lusta!

Persze küzdök ellene! Néha több, néha kevesebb sikerrel...