"Boldogak a lelki szegények". Az egyszerűbb, elvekhez nem ragaszkodó, esetleg butább emberek sokkal egyszerűbb, boldogabb, könnyebb életet élnek, mint az, aki nagyon sokat tud és vannak elvei. Akkor mi értelme van az utóbbi életstílusnak?
Egy furcsa csodabogár vagyok, aki sehogy se találja a helyét. Érzem, hogy messze meghaladtam a koromat gondolkodásban, önismeretben. Tudom, hogy erre az lesz a válasz, hogy "minden ifjú így gondolja", de én tudom, hogy ez több ennél. Az elismerő visszajelzéseket többek között olyan emberektől kapom, akik mögött egy egész leélt élet van és akikkel sokkal jobban el tudok beszélgetni, mint a kortársaimmal. Eleve inkább felnőttek között nőttem fel, mint gyerekek között és nagyon sokat olvastam. Talán kijelenthetem, hogy felnőttek között keresek inkább barátokat. Amikor kortársakkal beszélek, a legtöbbször egyszerűen érzem, hogy ő még nem tart "itt", hogy nem érti azokat a dolgokat, amikről beszélek, mert még annyira nem fejlődött ki az önismerete, meg egyáltalán a lelkisége.
De nem erről szól most ez a kérdés (tudom, hogy a legtöbben, akik meglátják ezt az önjellemzést, egy nagyképű sznobnak fognak tartani, nekik üzenem, hogy szívesen beszélgetek privátban velük dolgokról), hanem azt szeretném kérdezni, hogy van-e tulajdonképpen ennek a létformának bármi kézzelfogható előnye. Ugyanis azt vettem észre, hogy én és a hozzám hasonlók (hogy egy irodalmi példát hozzak, megnevezem mondjuk Röfit a Legyek Urából) sokkal kevésbé életképesek, mint az egyszerű, flegma, laza emberek, vagy akár a tucatemberek. Aki mindennek az okát keresi, mindent tudni akar, mindenhez analitikus módon közelít, az mintha valahogy elvesztené a boldogságot. Meg mintha lemaradna az életről. Van olyan barátom, aki az én szöges ellentétem, nem vesz semmit komolyan, laza, nem agyal semmin és látom rajta, hogy teljesen élvezi az életet. Mindig van állandó baráti társasága, gyönyörű barátnőket talál, nincsenek görcsei, mentális gondjai ép és egészséges. Én kívül-belül tele vagyok bajokkal. Ami nem feltétlen ennek az életszemléletnek a következménye (de szerintem egyébként igen), de mégis feltenném a kérdést: mi értelme ilyen módon élni? Mit nyerek én ezzel a beállítottsággal? Többet tudok, bölcsebb leszek? Biztosan, de az is biztos, hogy örökké egyedül leszek, és sose leszek olyan önfeledten boldog, mint a "lelki szegények". Akkor mi értelme van? Mi értelme van bölcsnek lenni, filozófusnak lenni, zseninek lenni, ha egy egyszerű tömegember jobb társasági életet él, magasabbra jut a ranglétrán, talán többet is keres (lásd mai tanárok kontra a Győzikéhez hasonló söpredék, az úgynevezett "celebek") és a párkapcsolatokban is jobb? Örökké arra hogy majd egy utópikus világban nekem lesz jobb? Nem sokkal jobb "lelki szegénynek" lenni?
20/F
"Az EQ-ddal baj lehet, ha nem vagy képes az általad felsorolt dolgokra pl. a nőknél. Lehet, hogy azt hiszed, hogy te érted az embereket (mert esetleg olvastál valamit), de mivel antiszociális vagy, így kétlem, hogy annyira fejlett lennél érzelmileg. Az érzelmileg fejlett ember képes a saját szintjén is, a saját szintje felett is és a saját szintje alatt is kommunikálni emberekkel."
Nem vagyok biztos benne, hogy ez ennyire egyszerű. Nemrég voltam egy szakembernél, aki szerint itt egyszerűen az a baj, hogy a "lenézés", a különcködés reakció az engem ért sérelmekre. Olyat ő sem állított, hogy alacsony lenne az EQ-m. Mi van, ha tudnék velük kommunikálni, de valahol nem akarok, mert szükségem van erre az önigazoláshoz?
Amúgy miért gondolod, hogy egoista vagyok? Azért, mert normálisan fogalmazok, van véleményem és vannak elveim?
"Az is nagyon szép dolog, hogy anyukád mellett álltál a nehéz időkben, viszont nem vált hasznodra az, hogy az ő tehetetlenségéből merítettél mintákat. Gondolom a szüleid elváltak még akkoriban (talán emiatt volt a rossz korszak), apamintád nem volt, csak anyaminta, aki meg a mindentől elzárás politikáját választotta, nehogy végleg egyedül maradjon. Ezért tarthatsz ott 20 évesen, hogy nem mersz kilépni a világba, mert az otthoni légkör megmérgezett, tudtodon kívül be lettél zárva, el lettél különítve a világtól. Ebből pedig nagyon nehéz kitörni! Csak magadra számíthatsz és kőkemény csatáid lesznek még otthon. Egyke vagy? Mert abban az esetben ez halmozottan igaz."
Téves, téves, téves. Rossz diagnózis. Nem váltak el, nem vagyok egyke és apamintám is van, méghozzá elég jó. Apám nagyon sikeres abban, amit csinál, együtt dolgoznak anyukámmal. Kemény ember, és hatékonyan, sikeresen gondolkodik. Úgy gondolom, hogy pont azért vagyok rendszerető, racionális és sikerorientált, mert tőle is ezt látom. És sokszor kissé nyers és túl őszinte is vagyok. Akinek nincs apamintája, az inkább olyan, hogy nem tud megoldani magától dolgokat, nem elég jó a problémamegoldó-képessége és nem racionális, hanem inkább érzelmi alapon gondolkozik. Én a legkevésbé sem ilyen vagyok, de ezzel együtt komoly hiányosságaim vannak társasági élet terén.
Az anyukám nem elzárkózott, viszont túl sokat aggódik, akárcsak én. Szerintem inkább apukám a releváns itt. Amennyire tudom, ő se volt túl társasági ember az én koromban. Mindig azt mondja, hogy genetikailag későn érő típusok vagyunk, és ezért nem voltam túl népszerű kamaszkoromban.
"Tetkót valóban nem kéne, sőt cigizni se, nem ezen múlik. Ezek alantas dolgok és aki ettől várja a társadalom elfogadását az rossz úton jár."
Akkor megnyugodtam, hogy a kortársaim tetemes része rossz úton jár:D
"A társadalom akkor fogad be valakit, ha értéket teremtő emberről van szó. Amíg se barátaid nincsenek akik értékeljék a személyedet, se munkád amiben értéket teremtesz, de szerelmed, akit boldoggá teszel, addig nehezen leszel a társadalom tagja."
Barátaim vannak. Munkám még nem volt, de ha a tanulást megfeleltethetjük annak (végül is, egy felnőttnek az a dolga, hogy dolgozzon, egy gyereknek az, hogy tanuljon), akkor azzal nincs gond. Viszont az igaz, hogy még a barátaimnak se tudok teljesen megnyílni, nagyon kevés ember van, aki felé sikerült, és azok mind felnőttek. Amit igazán nem tudok megvalósítani, az a párkapcsolat. Néha azt gondolom, hogy talán azért, mert túl sokat veszekedtünk a nővéremmel... talán túl közelről láttam bizonyos női tulajdonságokat, amiket nem bírok (pl. érzelmi alapú gondolkodás).
Persze nehéz ügy, ha úgy gondolod, hogy te ezen társadalmi normákat nem akarod elfogadni (vagy nem tudod, vagy gyáva vagy belekezdeni és ezért önigazolsz).
"Továbbra is azt tudom mondani, hogy kezdj el saját erőből csinálni mindent, szakadj ki, sportolj, legyen hobbid, keresd meg azokat az embereket, akikkel jól érzed magad, legyél szerelmes, csalódj nagyokat, mert tökéletes ember nincs! A legsikeresebb emberek is úgy emlékeznek vissza mindig, hogy a csalódások és hibák tették őket igazán sikeressé. Olvass könyveket sikeres emberektől, meglátod!"
Szerelmes már sokszor voltam, és a nagy csalódások is megvoltak. A probléma az, hogy más nem is volt, csak az:P Sikeres könyvekkel tele van a polc, gyakorlatilag csak az van, mivel a szüleim ilyennel foglalkoznak. Mielőtt feltennéd a kérdést, hogy akkor hogyhogy tele vagyok ilyen problémákkal: szerintem más megvalósítani valamit üzleti téren, mint családi téren. A pszichológusok se rendelnek a saját családjukon belül, mert másképp állnak hozzá.
Nekem az a bajom, hogy eddig csak negatív tapasztalat ért. Nincs kedvem belekezdeni akármibe is, mert már előre sejtem, mi lesz a vége.
válasza:Miért akarsz mindennel fejlődést elérni? Mi vagy te valami kísérleti nyúl? Ezt nevelték beléd? Hajszolod a teljesítményt?
Az élet lényege a boldogság, normál esetben összekötve a tudományból/munkából származó boldogsággal. De nem teheti ki a fejlődés az egész életed. Tudom, hogy nem nézel ki úgy, ahogy szeretnél, nem írtad le, de lejött a mondókádból.
Amennyiben nem lépsz a társadalom felé, nem alacsonyodsz le egy kicsit, hogy jól érezd magad, addig csak savanyú leszel. Sok sikert a zenéléshez, meg az önfejlesztő cuccaidhoz 0-24-ben.
válasza:Kedves kérdező!
Nem egy olyan embert ismerek, mint te. Nem szeretnék a lelkedbe tiporni (csak egy kicsit), de csont nélkül passzolsz abba az embertípusba, aki sokat olvas, ennek köszönhetően remekül kifejezi magát írásban, a hozzá valamennyire hasonlóak legfeljebb három-négy fős társaságában érzi jól magát, és marhára meg van győződve róla, hogy ő mennyire felsőbbrendű, ugyanis marhára sok ideje van gondolkodni hülyeségeken, emiatt rendkívül intelligensnek érzi magát, közben egy újságot nem tud megvenni egyedül a hatalmas tudásával. Elárulom, bárki, akinek nincsenek normális emberi kapcsolatai és sokat olvas, az úgy érezheti, hogy ő mennyivel okosabb a többinél, de közben csak arról van szó, hogy bármelyik nem teljesen agyhalott ember, ha rohadtul semmi dolga (ráadásul még sokat olvas is), nagyon érdekes, mély filozófiai összefüggésekre jöhet rá.
Úgyhogy ne ebből indulj ki, amikor a saját okosságodat akarod felmérni. Sőt, javaslom, ne bizonygasd magadnak, hogy te milyen okos vagy. Én is okos vagyok, tizenhat évesen még nekem is bizonygatnom kellett magamnak, hogy növeljem az önbizalmamat. Te most húsz éves vagy. Akkor most te még nem tartasz ott, ahol én tartottam tizenhat évesen? Juj, de csúnyán hangzik, nem igaz?
Sok dolgot be kell látnod, bármennyire is nem tetszenek. Az egyik legfontosabb ezek közül, hogy nincsenek "szintek", ahol tartani lehet. A spirituális fejlődés nem egy dimenziós, és nem is verseny. Utak vannak, amiket be lehet járni. Nincsenek szintek egy függőleges vonalon, amin minél magasabbra jutsz, annál többet érsz emberileg, hanem pontok vannak a térben. Vannak pontok, amik közelebb vannak egymáshoz, vannak amik messzebb, de nincs olyan pont, amihez ha minél közelebb vagy, annál többet érsz.
A másik, amin érdemes elgondolkodnod, az az, hogy te sem szeretnél olyan emberrel barátkozni (olyan lánnyal ismerkedni), aki zsigerből lehülyéz, csak mert nem 350 könyvet olvastál el életedben, hanem csak 200-at. A kérdésedhez fűzött magyarázatból látszik, hogy te nagyon sok embert zsigerből lehülyézel, csak mert nem pont azokat a dolgokat tartják érdekesnek, amiket te. Én sem szívesen barátkoznék veled ennek tudatában. Úgyhogy jöhetsz a hülye szöveggel, hogy "azért nincsenek barátaim, mert kiközösítettek, bántottak, jaj-jaj, és most megbosszulom a lenézéssel", de tudd meg, hogy nem te vagy az egyetlen, akit kiközösítettek és bántottak általános iskolában! Engem is bántottak. Bagolyképű, szemüveges, kócos, húsz kilós kis béna voltam, és folyton szívattak. Aztán megelégeltem, nekimentem akár a nagyobb gyereknek is, és amikor látták, hogy megbánják, ha felidegesítenek, nem piszkáltak többet. Annak ellenére, hogy kisebb és vékonyabb is voltam náluk. És nem néztem le őket "bosszúból". Idővel befogadtak, mert megismertek, és rájöttek, hogy jószívű, kedves ember vagyok, szükségben számíthatnak rám.
És ugyanez áll a nőkre is. Attól, hogy néhányan csalódást okoztak, nem kell leírni őket. Szerinted te vagy az egyetlen, aki halálosan szerelmes volt és összetörték a szívét? Úgy gondolod, hogy "a nőknek úgyis csak a pénzes csajozógépek kellenek"? Ezt a csúnya és töketlen emberek szokták mondani. És elárulom, a csúnyaság nem egy végleges dolog. Ajánlom neked, mondjuk, Lakatos Márk "átalakítós" műsorait, azokból majd megtudod, hogy nincs olyan, hogy valaki csúnya, olyan van, hogy valaki igénytelen. Szedd össze magad, adj a külsődre, legyél kicsit férfias (nem arra gondolok, hogy próbálj megbaszni minden nőt, meg legyél te a legnagyobb vadállat a diszkóban, hanem kezdetnek fejezd be a rinyálást), és meglátod egyből nem csak érzéketlen, pénzéhes plázaqrvákat fogsz látni magad körül.
Végezetül:
Attól, hogy valaki "mindennek az okát keresi, mindent tudni akar, mindenhez analitikus módon közelít", még nem kell bénának lennie, sőt. Írták előttem példának többet közt Einsteint, akit nagy elmének tartottak, és szinte sztár volt. De ott van az egyik kedvenc írom, Isaac Asimov, akiről köztudott, hogy zseniális elme, tudományos polihisztor - és hírhedt csajozógép volt! Vagy nézd meg Marilyn Mansont. Elég kellemetlen gyerekkora volt, de megtalálta a számítását. Igaz, hogy tizen-huszonévesen szétpiálta, szétdrogozta az agyát, de mára eljutott oda, hogy bár rendkívül ellentmondásos figura - méghozzá tudatosan! -, ragyogó elmének és a maga nemében korunk egyik legnagyobb művészének tartják.
Kövesd a példájukat, és tedd, amit tenned kell! Találj hobbit, valamit, amiben jó vagy. Sportolj, zenélj, gyűjtsél bélyeget - vagy ami még jobb: színészkedjél! Azt írtad, ahhoz megmagyarázhatatlan tehetséged van. Mindenki foglalkozzon azzal, amiben jó! Én a zenélésben, zeneszerzésben vagyok jó, erre összpontosítok (mások kioktatása mellett, mert abban is nagyon jó vagyok :D ). Nem garantált, hogy sztár leszel, de ha igazán jól csinálod, megélhetsz belőle, és egy bizonyos csoporton belül általános tisztelet fog övezni.
Szóval sok sikert, barátom, borítsd fel az asztalt, és felejsd el ezt a hülyeséget, hogy "nem változtatok magamon, mert az már nem én lennék"! Ezt gyáva emberek mondják. Senki sem szeret változtatni a jól bevett szokásain, életmódján, saját magán. Pedig kell. Ajánlom Feldmár András könyveit, eszmefuttatásait (interneten is megtalálsz néhányat). Ő remek elméleti útmutatást nyújt arra nézve, hogy hogyan is érdemes belefogni - sok egyéb mellett. Ha érdekel a pszichológia, az emberismeret, akkor lehet, hogy tetszeni fog.
Na és akkor a válasz a kérdésedre:
Nem, nem jobb butának lenni. A "lelki szegény" kifejezéssel meg nem kell dobálózni, mert te is az vagy, mint az kiderül az írásaidből.
Jó reggelt, jó zenehallgatást!
válasza:Ezt a kérdést nem volt jó ötlet itt feltenni, de izgalmas olvasgatni a válaszokat :)
Ajánlok neked egy könyvet, egy ilyesmi témát dolgoz fel.
Virágot Algernonnak.
Hangos könyvként is megtalálod a neten.
válasza:szimat - szimat... Itt bizony jó szándékú áldozathibáztatás szag terjeng! Kérdezőhöz hasonlók mindig megkapják a címkét, hogy aranykalitkában nőtt fel, gőgös stb. És a bezzeg én megmutattam nekik sem maradhat el, ahogy látom. Akkor most jön a harmadik kategória: az együttérző. Feleslegesnek tartom látatlanban legőgösözni Kérdezőt, vagy lenyámnyilázni, a kérdés és válaszok alapján. Egyébként valószínűnek tartom, hogy ő is hozzátok hasonlóan fogja látni a kérdést már 1-2 év múlva. De ez mindegy, a mindenkori fiatal
kirekesztett könyvmolyokat illetően mondom: igenis sokszor előfordul, hogy értelmesebbek, érzékenyebbek a környezetüknél (nb. NEM az átlagnál), és joggal büszkék rá. Legtöbbször hordoznak magukban valamilyen láthatatlan sérülést (testi vagy még inkább lelki abúzust, amiről senki nem tud, vagy nem akar tudni), akár az aranykalitkás gyerekkor ellenére. Nem minden esetben aktív erőszak áldozatai ők: lehet hogy csak nem volt testvér, vagy a testvér féltékenység miatt nem volt meg az összhang, nem volt "hozzá méltó játszópartner" (szülők ítélete alapján) és a szülők lesz.rták. Az is lehet, hogy mindig háttérbe szorult egy cukibb húg/okosabb nővér/legnagyobb fiú/legkisebb fiú mögött. Az alkalmi gyerekközösségekben pedig sosem élt át olyan szellemi élményt, amit egy klasszikus elolvasásakor - sőt, kifejezetten rossz emblékeket őriz. Hölgyeim és uraim: ennyi valóban elég ahhoz hogy könyvmoly legyen valaki (vagy nev. tanácsadó állandó kliense... melyik jobb?). Ez alapján nem lehet sem zseninek tartani, sem kétségbe vonni, hogy zseni. De azt el kell ismerni, hogy magányában is előteremti magának az igényes szellemi forrásokat, tehát méltó lenne egy normális közösségbe.
A kérdés csak az, hogy kitart-e addig, amíg megteremti a számára ideális körülményeket ahol kibontakozhat; vagy feladja és véglegesen a perifériára kerül - vagy esetleg beolvad a hétköznapi emberek világába, és rájön, hogy nem is sokkal másabb, se előnyeiben, se hátrányaiban :)
Ennyit általánosságban.
Kérdezőnek: szerintem Te már eldöntötted, hogy nem jó neked ez az életforma, és változtatni akarsz rajta, nyitni a tapasztalás felé. Szerintem ne rögtön vad bulizással kezd, hanem valami igényesebb közösségi dologgal - kirándulás, önkéntes munka stb. Aztán majd meglátod :)
válasza: válasza:Utolsó! (:D) Nem mindegy, kinek milyen mélyek a lelki sebei. Nem az inzultus a fontos, sokkal inkább azt, hogy ő maga mennyire fogékony rá. Pl. van, aki magában is jól eljátszik, de más alapvetően annyira társasági embernek született hogy a személyiségét szó szerint visszaveti a fejlődésben, ha nem volt állandó játszótársa, nem lehetett sosem igazi gyerek csak minifelnőtt. Ez egy elég szimplácska dolognak tűnik sok ember számára, de sajnos pont ezért okoz tömegekben kárt, mert kibeszéletlenül marad, fel kell nőni ennek ellenére is, aztán kuss legyen. Hiába nem hivatkozási alap ez felnőtt korban semmire, a tény az marad, hogy egy egészséges, kiegyensúlyozott gyerekkorú felnőtt egészen más, mint egy abúzúsokból úgy ahogy kigyógyult. (És hadd emlékeztessek mindenkit arra, hogy abúzusnak nemcsak a durva, hátborzongató testi-lelki kínzások számítanak, hanem az is ha egyszerűen a gyerek nem tapasztalta meg a biztonságot adó szeretetet.)
Abban igazad van, hogy nem kell lenézni azokat, akik (legalábbis látszólag) felülemelkedtek a dolgokon. De a kérdést olvasva nekem az irigység-szenzoraim jeleztek. Szerintem Kérdezőnek most ért véget a kamaszos bezárkózás, és 1-2 év múlva valószínűleg ő is azt fogja írni ezen az oldalon másoknak, amit most ti írtatok neki: hogy ébresztő, ne hagyja elszaladni az életet, acélozza meg magát.
Ez viszont általános esetben olyan, mint a valóban depressziósnak mondani, hogy szedje össze magát... hamarabb jön ki valaki a lelki remeteségből, ha stimuláló közegbe kerül (vannak laza barátai, mint pl. Kérdezőnek), mintha kívülről noszogatják, hogy gyerünk-gyerünk, mi lesz már.
Általános esetben (nem ebben) szokott az történni, hogy van egy magábazárkózott valaki, aki kiskorától fogva nélkülözi az emberi kapcsolatok biztonságot adó formáját magábazárkózik, emiatt magányos lesz (és ha úgy tesz, mint aki többnek érzi magát, akkor IS alsóbbrendűnek fogja érezni magát, ebben bízhatsz), így sebezhető, aztán mindenki kivétel nélkül belerúg (akárcsak segítő szándékkal). Aztán jó esetben megtalálja a helyét a világban.
Szándékosan kihagyom most a kriminalisztikai vonulatot, mert az megér egy külön misét, és már legalább annyira szociológiai, mint pszichológiai a háttér.
"Vagy mit szeretnel? Varjak 1-2 evet, es mondjam akkor, hogy en gondoltam am, hogy ez lesz, vagy mi? :D"
Ezt a bekezdést ha fejre állnék sem értem. Bár most inkább nem próbálom meg.
Utolsó válaszoló: nagyon köszönöm a válaszod. Pontosan azt érzem, amit írsz. Nem volt semmi látható nélküközésben részem, de tényleg minifelnőttként kezeltek mindig és sosem volt játszótárs, korombeli mellettem, akivel együtt nőhettem volna fel. Aztán jött 14 éves koromban a világégés, amikor rámszállt az akkori osztály keménymagja és idegroncsot csinált belőlem.
Nem sajnáltatni akarom magam, hanem megoldást találni erre. Most ott tartok, hogy lehetőségem van kimenni egy hiperjó angliai egyetemre - csak épp foggal-körömmel küzdök ellene, átalszom a fél napokat, depressziós vagyok, és teljesen letaglóz a tudat, hogy ki kell majd mennem. Sosem voltam még ennyire mélyponton. Rettegek tőle, hogy ki kell majd mennem, mert még egy táborban sem tudom feltalálni magam, egyszerűen senki nem figyel fel rám. A szüleim meg nem értik, mi bajom van. Ahog szakemberekkel beszélek, én is kezdem egyre tisztábban látni, hogy mi maradt ki. Például nem kaptam tőlük elég visszajelzést, nem épült ki az önbizalmam, nem érzem a család biztonságát... Úgyhogy teljesen egyetértek veled, nagyon nagy gáz tud lenni abból, ha valaki egyedül nő fel. Más a helyzet mondjuk, ha a gyerek egy panelba van zárva, ahonnan naná, hogy kimegy mindig, hiszen odabenn a 30 négyzetméteren nincs mit csinálnia, vagy egy tesóval osztozik egy szobán, aztán lemegy és ott a többi gyerek a játszótéren, mindenfelé, akikből később banda lesz, majd buliba járós társaság. Én egy óriási házban nőttem fel, a szüleim állandóan dolgoztak, a nővérem meg mindig ment a maga feje után (ő "lazább", mint én, ég és föld vagyunk. Egymástól gyakorlatilag teljesen külön nőttünk fel, nem is ismerjük egymást, sose beszélgetünk). Ha nyaralni mentünk, mindig az ő munkatársaikkal mentünk, azokat ismertem meg, azokkal haverkodtam - de aztán meg nem nagyon láttam őket. És nem is az én korosztályom. Rengeteg ilyen egykori "felnőttbarátom" van, akikkel kisgyerekként haverkodtam, ma meg nem tudom mit kezdeni. De ezzel együtt amúgy a korombeliekkel sem tudok mit kezdeni. Van pár barát, akiknél leginkább megjátszom magam, van néhány régi haver, akik után leginkább én futok. De gyakorlatilag senki nincs egyébként, akire akármikor számíthatnék és teljesen ismer.
válasza:Nem tudom azt mondani, hogy örülök annak, hogy igazam volt. Annak viszont igen, hogy ennyire szembe tudsz nézni mindezzel. A szüleidnek szoktad amúgy néha ilyen vagy olyan formában a felhozni a dolgot?
"De ezzel együtt amúgy a korombeliekkel sem tudok mit kezdeni. Van pár barát, akiknél leginkább megjátszom magam, van néhány régi haver, akik után leginkább én futok. De gyakorlatilag senki nincs egyébként, akire akármikor számíthatnék és teljesen ismer."
Ez teljesen természetes, hogy még ilyen stádiumú barátságaid vannak - ne írd le őket, ezek a magok és a csírák. Fokról fokra épülnek majd. Fontos, hogy az emberanyag jó legyen - és ha valami nem tetszik, akkor ezt meg tudd velük beszélni. Ha ezek teljesülnek, idővel számíthattok majd egymásra. Merj magadból adni, akkor is, ha esetleg visszaélnek vele (legalább már tudod, kiben bízhatsz).
És az előttem szólóknak igaza van abban, hogy itt az idő, hogy elkezdd élni az életed. Ha ennyire jó egyetemi helyet találtál, itt az alkalom is. Nem kell, hogy ott egyből beilleszkedj, elég ha megtapasztalod. A depressziód annak szól, hogy elvárások vannak feléd, amiket úgy érzed, nem tudsz teljesíteni - vagy igazából semmi kedved nincs az adott egyetemhez, csak ez lenne a legpraktikusabb (de igazából hátad közepére sem kívánod)?
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!