A pszichológia végülis tudomány vagy áltudomány?

A pszichológusok azokat kezelik akik

1. vagy közveszélyesek, veszélyt jelentenek a társadalomra, de bizonyos módszerekkel ez javítható

2. Mentális betegségük miatt magatehetetlenek, nem képesek magukat eltartani, esetlegesen kezelés nélkül azonnal megölnék magukat

3. vagy saját maguk jelentkeztek kezelésre, mert úgy érzik, "normális" életvitelre maguktól képtelenek/hátráltatja őket valami, viszont szeretnének beilleszkedni, ezért segítségre van szükségük

Hogy mi a normális, és mi nem, azt nem a pszichológusok dolga eldönteni, és nem is teszik ezt. Ezt mindig az adott kor, és hely társadalma szabja meg.

S ha valaki csupán csak egy rossz helyre, vagy rossz korba született, és ezért nem boldogul az életben, ami őt zavarja, akkor ellátogathat egy pszichológushoz, aki megmutatja neki azokat a praktikákat, amivel fel tud majd zárkózni. Ha a páciens nem akar változni, akkor egyértelmű, hogy nem fog elmenni egy ilyen kezelésre sem. :) Feltéve, hogy nem kényszerítve van rá a társadalom által, mert mondjuk mindenkit fel akar robbantani, vagy percenként vagdosná az ereit.

Továbbá az se igaz, hogy a pszichológusok betegségnek tartják a fasizmust. Ráadásul senkit se próbálnak átnevelni liberálissá, ez nem így működik. Ha az adott egyén mondjuk fel akarja robbantani a 8. kerületet, mert ott sok a cigány, akkor kezelésre szorul, mert mentális problémái vannak, ami miatt közveszélyes. Tehát meg kell értetni vele, hogy amit tervez, az miért nem jó, és hogy hol hibás a felfogása, s hogy ettől miért nem fog megoldódni a cigányság problémája, ellenben sok-sok ártatlan ember is életét fogja veszíteni.

Ha viszont az adott egyén csak nem szimpatizál a cigányokkal, akkor senki se akarja őt átnevelni. Illetve a társadalom egyes rétegei igen, és a hozzátartozó politikai erő is, de ez más kérdés. A pszichológus nem akarja átnevelni, csak akkor ha az adott egyént mondjuk zavarná, hogy nem tud beilleszkedni a közösségébe, nem tud érvényesülni azért, mert utálja a cigányokat, és segítséget kér. :) Remélem érthető így. Elnézést a túlzott példákért.

"A pszichológusok azokat kezelik akik

1. vagy közveszélyesek, veszélyt jelentenek a társadalomra, de bizonyos módszerekkel ez javítható

2. Mentális betegségük miatt magatehetetlenek, nem képesek magukat eltartani, esetlegesen kezelés nélkül azonnal megölnék magukat

3. vagy saját maguk jelentkeztek kezelésre, mert úgy érzik, "normális" életvitelre maguktól képtelenek/hátráltatja őket valami, viszont szeretnének beilleszkedni, ezért segítségre van szükségük "

Ez inkább a pszichiáterek dolga, a pszichológusok hétköznapibb, átlag embereket érintő problémákkal foglalkoznak pl családtagelvesztésének feldolgozása, válás feldolgozása, napi szntű problémák feldolgozása.

1. Egy tudományt a módszerei tesznek tudománnyá, nem az, hogy egy adott társadalomban mire használják.

Ha a társadalom úgy "döntene", hogy az elálló fülcimpa egy szörnyű genetikai betegség és az orvosok kifejlesztenék a megfelelő eljárást, hogy minél szebben lehessen visszavarni a "helyére" attól még a módszer tudományos lenne.

2. Bár nem értek a pszichológiához, de szerintem az, hogy egy bizonyos dolog betegségnek, vagy legalábbis devianciának tekinthető-e azt el lehet dönteni objektív módszerekkel. Ahogy azt is, hogy az adott dolog hogyan kezelhető.

Tehát az, hogy a skizofréniát mint betegséget felismerjük az tudomány; az, hogy tudjuk, hogyan kell kezelni, az megintcsak tudomány... az, hogy eldöntsük, kell-e kezelni az már függ a társadalmi, erkölcsi, stb elvárásoktól.

3. Egyébként a dolgot bonyolítja, hogy nem mindegy, hogy egyértelműen kimutatható neurológiai betegségekről beszélünk (ami nem feltélen a pszichológia területe), vagy a társadalmi elvárásoktól eltérő viselkedésről, vagy esetleg olyan fóbiákról, szorongásokról, stb-stb, ami egyáltalán nem abnormális, de érdemes belőle kigyógyulni...

+1. Ráadásul orvostudományban IS van olyan dolog, amit teljesen természetes dolognak tartanak, mégis gyógyítják.

Ugyanígy a pszichológusok... pár tízezer éve rendkívűl jól jött, ha nem mertél kimenni a barlangodból mert rettegtél a kardfogú tigristől, de manapság kicsit zavaró, ha valaki a boltba sem mer lemenni.

Hi!

Iszonyatosan nehéz lenne olyan gépet feltalálni. Kezdjük az alapoktól. Első körben az információ sokféleképpen kódolható az idegrendszer szintjén. Információértékű lehet, ha egy idegsejt tüzel, de az is, ha nem. Kicsit bonyolultabb, ha azt is nézzük, mikor tüzel, és mikor nem. Még bonyolultabb, ha az információt a frekvencia kódolja. Ez egyetlen szinapszis. Több szinapszisnál felmerül a kérdés, hogy egyes csoportok mikor tüzelnek, mikor nem, hogy a csoportok mely más csoportokkal tüzelnek együtt, és mikor vagy mikor nem, esetleg hogyan? Nagyobb agyi struktúráknál már arra is gondolni kell, hogy egyetlen struktúra több funkcióba is beleszól, attól függően, hogy mely más struktúrákkal alkot funkcionális rendszert. A viselkedés funkciók együttesének folyama. Vagyis abba, hogy valaki pl. olvasni tudjon, kell: átvenni a beérkező vizuális információt, azt továbbítani, majd az agyban detektálni. A felvett ingerről megmondani, hogy az betű-e, vagy sem, a háttér része-e, vagy abból kiemelkedik? Majd felismerni, hogy betű-e, vagy valami más. Ha betű, megmondani, hogy milyen. Itt bejön az irányok észlelése (b vagy d). Ahhoz, hogy a betűk csoportjából szó legyen, tárolni kell a szóval kapcsolatos tudást, el kell érni azt a tudást (a kettő nem ugyanaz). Ahhoz, hogy a szavakból mondat legyen nyelvtani szabályokat kell tárolni, majd a mondatok összerakásához felhasználni a szavak téri viszonyait. Ehhez kellenek már szemmozgások, figyelem, fókuszált figyelem. Ha bármelyik funkció sérül, már gond lehet az olvasással.

Ha emlékezni is akarok arra, amit olvastam, kell munkamemória, kicsit hosszabb távon már konszolidáció és emlékezeti tárolás is. A tárolás az egész központi idegrendszerben elosztottan zajlik, kisülésmintázatok révén. Vagyis egy idegsejt-csoport attól függően, hogy mely más csoportokkal együtt tüzel, más-más "dolgot" tárolhat. Nah és persze a nyelvi tudás...

Ebből csak a szemmozgásokhoz több funkció kell: a mozgásparancs megírása, a célpont kiválasztása, a figyelem elszakítása az előző célpontról, az irreleváns ingerek kiszűrése. Ezeket különböző területek végzik. És ez még csak a szemmozgás...

Ehhez még vegyük azt is, hogy sok rendszer használja ugyanazokat a kémiai közvetítőket. Ha egy területet akarsz aktiválni, vigyázni kell, hogy a többihez ne érj hozzá.

Ebbe szólj bele gépekkel úgy, hogy a hatás többé-kevésbé maradandó maradjon. És ez csak az olvasás.

A fasizmus. Nem tudom, mennyire lehet természetesnek nevezni. Ha a szociáldarwinizmusra gondolsz, nos... Darwin evolúciós elmélete az emberre azóta nem érvénye,s hogy lemásztak az őseink a fáról. Az is félreértés, hogy az erősebb marad életben. Amiről itt szó van, az az, hogy aki jobban alkalmazkodik a körülményekhez, az nagyobb eséllyel adja át a génjeit. És az nem mindig az erősebb egyed. A fasizmusnak a dominánsabb faj, vagy kultúra, ahogy tetszik, fontos része volt. Sajna azóta a kulturális összehasonlítások megmutatták, hogy nincs domináns kultúra (domináns fajtánk jeles képviselője pl. nemes egyszerűséggel szomjan halna ott, ahol egy csenevész bennszülött él), a genetika pedig tudja, hogy a génkészletet tekintve csak egy homo sapiens van. A fasizmus és a szelekció két különböző dolog. A szelekció természetes, de klasszikus értelemben embernél már nincs jelen. A fasizmust az ember hozta létre (és a szelekcióval szemben kevesebb bizonyíték van mellette), egy értékrendről van szó, ami meglovagolja Darwint, és átformálja a maga javára.

Normális. Ezt a szót a pszichológia nem szereti. Anno a DSM-t tapasztalatok alapján hozták létre. A benne lévő diagnosztikai kritériumok mind felgyülemlett megfigyelésekből erednek. A leggyakrabban előfordulókat vették be. Később, amikor a matematikai statisztikai eljárások megjelent a pszichológiában, már volt felület arra, hogy ne önkényesen határozzák meg a kritériumokat. A kritériumokból kérdőívek lettek, és onnantól már pontosabban be lehetett lőni, hogy bizonyos kritériumok mentén elkülönített csoportok miben különböznek, és miben nem különböznek statisztikailag jelentős mértékben. És itt statisztika alatt nem százalékokra kell gondolni. Szignifikanciákra, eloszlásokra, hatásméret számításokra, faktorelemzésekre, regresszióelemzésekre, stb. A vallás egészen más. A kutatások megismételhetőek, eredmények tesztelhetőek, vitathatóak, kérdőívek pontosíthatóak, kritériumok átrendezhetőek. Minden cáfolható (már ha van rá módszertan, a pszichoanalitikus elméletek tesztelésére pl. máig nincs jó módszer), de ha a cáfolási kísérletekben is hasonló eredmények jönnek ki, mint az cáfolandókban, más módszertannal, mérőeszközökkel, számításokkal, abban már van valami. És ha elég sok hasonló irányba mutató adat gyülemlik fel, eltérő kultúrákban, életkorokban, az már beszédes.

Ha normális helyett azt mondanánk, hogy az adott populációban normatív, vagyis a populáció legnagyobb részében az adott tünet nem figyelhető meg, pontosabbak lennénk. Vagyis megfigyelhető, hiszen minden tünet valamelyest a megszokott működés extrém formája. A különbség abban van, és ezt sokan nem veszik észre, hogy a tünet hordozója szenved. A családtagok szenvednek. A gyereket elhanyagolhatják, házasságok mehetnek tönkre. És itt a választó vonal, ahol az extrémre azt mondhatjuk, beteg. Az Asperger pl. nem betegség. Az autizmus sem az. Ugyanez van szomatikus betegségeknél. Autoimmun betegségek. Az, hogy az immunrendszer saját sejtre támad, megszokott. Sérült sejtek, degenerált sejtek, sejttörmelék. De az már nem megszokott, hogy az immunrendszer saját és épen funkcionáló sejtre támadjon. Ez nem hogy extrém, de szenvedést okoz. A logika ugyanaz.

Vagy te hogyan definiálnád a betegséget? Úgy, hogy az mind pszichés, mind szomatikus jelenségekre is igaz legyen?

Egy skizofrénnél, aki jó eséllyel egy idő után elveszti kognitív képességeinek java részét (kezelés nélkül, de lehet, hogy avval is), nem mondanám, hogy sámánnak alkalmas. Főleg a nyugati kultúrkörben, ahol nincsenek sámánok. Érdekes módon, pl. a szerzetesek nagyon jók annak elkülönítésében, hogy mikor van szó vallásos buzgalomról, és mikor arról, hogy a delikvens átlép egy bizonyos határon (ismerek olyan klinikust, akinek már segített szerzetes ennek eldöntésében). A vallásos élményeket a skizofrén élményvilággal összemosni csúnya hiba.

A biológia nem érti pl. az irritábilis bél szindróma okát. Fájdalom van, de szöveti károsodás nincsen. Ugyanez áll bizonyos fejfájásokra, bőrbetegségekre. Ezek pl. kognitív terápia, pszichoterápia hatására enyhülnek, megszűnhetnek. Nem rossz egy beszélgetéstől.

Hogy a pszichológiának mi köze a demokráciához, azt nem tudom, leginkább a semmire hajlok. Társadalmi értékek a pszichológia keletkezése előtt is léteztek. Ilyen pl. a vallás is. A pszichológia 60 éves tudomány, a demokrácia vagy 2000 éves értékrend. A fasizmus sem betegség, a kommunizmus vagy az imperializmus sem az. Ezek értékrendek, politikai irányzatok. Egy pszichológus szabadon állást foglalhat valamelyik mellett, kiállhat érte, de az távol áll a diagnosztikai értéktől...