Miben hisznek a nyugati ateisták?

Miért "kell" hinni valamiben? Miért nem lehet a világot olyannak elfogadni, amilyen? Ha azt mondom, hogy hívőként mutass rá valami szépre, vagy olyasmire, ami örömmel tölt el, nem tudsz olyat mutatni, amit egy ateista ne tudna megtapasztalni.

"Ugye hinni valami szépben, valami magasabb rendű jóban jó érzéssel tölt el, boldog leszel."

Csak amíg ennek a magasabb rendű szépnek és jónak nyomát sem látod, amikor körülnézel, akkor konkrétan átvered magad azért, hogy jobban érezd magad.

Szerintem egy kicsit összekeversz két dolgot, mert az embernek nem mindig az adja a spiritualitását, amiben tudatosan hisz.

Nem muszáj tudatosan hinni valamiben ahhoz, hogy valláspótlék (ha úgy tetszik, bálvány) legyen, amiben jobb-rosszabb minőségben kiéli valaki a lelki életét. Egyesek nem is fogják fel igazán, hogy mi adja számukra az életük jelentőségét. Ilyenje mindenkinek van (aki nem depressziós), mivel alapszükséglet.

Gyakori jelöltek a család, a hivatás, a pénz, hobbik és más „szenvedélyek”, vagy mondjuk a személyi kultusz (adott ember bálványozása).

Természetesen vallásos emberek közt is van, akinek valójában ezek adják az igazi lelki életet, nem pedig a vallásuk, amiben tudatosan hisznek.

"Mondani szokás, hogy hinni kell valamiben." Na itt kezdődik a bibi.

Nem feltétlenül kell hinni valamiben. A valamiben hívés nem csak segít a nehézségek átvészelésében, korlátoz is egyúttal. Nehezíti a tisztánlátást. Hívő társakat keresve kialakul egy önmagát erősítő folyamat, amiből nehéz szabadulni, hiszen a HIT, és annak terjesztői mindenre megfelelőnek tűnő magyarázattal szolgálnak, aki hozzászokott, hogy mindenre megvan legalább a 'mert írva vagyon' magyarázat, elveszettnek érzi magát, ha ezt nem találja.

Nekem sosem esett nehezemre kimondani, nem tudom, nem tudjuk.

Nem keresek okokat a történések mögött, egész egyszerűen elfogadom, hogy a világ döntő része általam nem befolyásolható, tudomásul veszem, ha csapás ér, és örömmel tölt el, ha jól mennek a dolgaim.

Az általad felsoroltak nem hitek alapjai, azok alapvető fontosságú, de spiritualitástól mentes részei az életnek.

Ha lehántjuk a vallásos hitről a maszlagot, a normális, működőképes emberi kapcsolatok modelljeit találjuk túlvilággal való fenyegetés nélkül. Nem voltak annak idején buták a nagy vallások kitalálói!

A tízparancsolat az úr imádására vonatkozó részek kivételével bármely élő közösség működésének az alapelveit hordozza magában, kultúránként nyilván nagyon más formában, de minden (emberi és állati(!)) társadalom alapja.

Ateistaként dehogy mondok le a pozitív életérzésről, sőt! Örömmel tölt el a megismerés, az együttműködés, a szeretet, a szabadság, elkeserít a tudati bezárkózás, az ellenségeskedés, a gyűlölet, az elnyomás tapasztalása. Csak én nem rettegem végig az életemet a túlvilággal való folyamatos fenyegetettség miatt.

"Az emberek egyébként nem csak a hittel teszik ezt hanem mindennapjaikban számtalanszor átverik magukat, hogy jobban érezhessék magukat. Akkor miért csak a hittel lenne a probléma?"

Nem csak a vallásokkal van a gond, mindegy, hogy valaki imával, vagy homeopátiával kezeli a 40 fokos lázat, ugyan úgy szerencsétlenül jár a beteg.

Bár legalább a homeopátia jegyében még nem indítottak szent háborút.

"Az emberek egyébként nem csak a hittel teszik ezt hanem mindennapjaikban számtalanszor átverik magukat, hogy jobban érezhessék magukat. Akkor miért csak a hittel lenne a probléma?

Mert túlságosan is nyomasztó? A valóság abban a formában aminek el kellene fogadni nem túl lelkesítő, hiszen erőtörvények, ösztönök , kapzsiság, szenvedés uralkodnak. Ahhoz, hogy elviseld mindenképpen be kell csapnod magad, mindneki ezt teszi."

A valóság sokszor kiábrándító, ennek feldolgozása kellemetlen folyamat, de a fejlődéshez tartozik (hacsak nem akar valaki örökre gyermeki naivitásban rekedni).

A valóság kellemetlenségeihez sokféleképp lehet alkalmazkodni, ennek vannak káros és kevésbé káros módjai. Példa: kifejezetten káros, ha ahelyett, hogy nekiállnál megoldani a többé-kevésbé megoldható problémáidat, inkább az alkoholba menekülsz. Az önámítás nagy mértékben alkalmazva szintén nem vezet jóra.

Arról lehet vitatkozni, hogy a hit kinek hasznos és kinek nem (nem tagadom, hogy valaki sok erőt merít belőle), mindenesetre ha pusztán annyi táplálja a hitedet, hogy nem tudod elviselni a valóságot, az szerintem nem igazi hit, csupán tüneti gyógyszer, és ha jobban megy a sorod, el is illan.

Az eredeti kérdésre visszatérve:

"Ugye hinni valami szépben, valami magasabb rendű jóban jó érzéssel tölt el, boldog leszel. Ezek az emberek akik ateistává válnak önként lemondanak erről a pozitív életérzésről?"

Magasabb rendű jóra és boldogságra való igény az emberben többségében ott van. Ehhez viszont nincs szükség természetfeletti lényekben való hitre. Magasabb rendű jóban hiszünk akkor is, amikor úgy gondoljuk, hogy ilyen meg olyan értékektől jobb hely lehet a világ, ennek megfelelően cselekszünk, másokkal is megosztjuk, számukra elérhetővé tesszük, stb.

"Az ember spirituális igényét Nyugaton mi elégíti ki, mi tölti fel őket?"

Bármiféle tevékenység (legyen az egy műalkotás befogadása, egy inspiráló szép táj, bármi), ami közben befelé fordulsz, a lelki folyamataidat, az érzéseidet figyeled, azok gondolatokat ébresztenek magaddal és másokkal kapcsolatban, stb.

"Ha azt mondom, hogy hívőként mutass rá valami szépre, vagy olyasmire, ami örömmel tölt el, nem tudsz olyat mutatni, amit egy ateista ne tudna megtapasztalni."

én ateista vagyok, de hogy tapasztalod meg ateistaként mondjuk az imádkozást?