Igaz hogy az ember 30 éves koráig lassabbnak érzi az idö múlását? Aztán 30-60 év között nagyon gyorsan eltelik. Tudom hogy mindig egyformán telik. A kérdés az hogy érezzük.

Az időérzékelésünk eléggé kétarcú…

Amikor történések vannak az életünkben, akkor arra figyelünk. Az idő múlására kevésbé, fel sem tűnik, hogy hoppá, elszaladt 1–2–4 óra, vagy 1–2–4 nap vagy hét. Mintha az idő gyorsan telne. De ezt ott és akkor érezzük így, mikor az események történnek. Visszaemlékezve viszont az idő sokkal kitöltöttebb, mivel sok dolog történik velünk, több dologra lehet/érdemes visszaemlékezni. A szilveszteri bulin úgy érezzük, hogy hipp-hopp máris hajnali négy lett. Viszont utólag visszaemlékezve meg mintha egy hétig tartott volna, annyi minden történt.

Mikor az ember unatkozik, mikor nem történik semmi, akkor az idő csigalassúsággal vánszorog. Vársz a buszra és jobb híján nézegeted az órát. Még csak 25 perce vársz, de mintha órák óta ott ülnél a megállóban. De az idő lassú telését csak ott és akkor éled meg így. Utólag visszaemlékezve viszont az idő gyors volt. Mivel nem történt semmi a várakozás közben, a buszmegállóba érkezés, és a buszra szállás közötti időn nincs mit számon tartani, a kettő az emlékedben szinten közvetlenül követi egymást, akkor is, ha amúgy emlékszel, hogy mennyit kellett várni.

30 éves koráig az embernek sok dolog új, sok dologba vág bele. Pl. az ember középiskolába jár, egy csomó új dolog éri. Ott és akkor ezt sokszor pörgésnek, gyorsan telő időnek éli meg, visszaemlékezve meg mintha az élete fele ebben a pár évben lenne.

40 évesen is történnek dolgok az emberrel. De egy csomó olyan dolog is, ami amúgy már történt vele korábban is, így nincs annyira intenzív élménye ezzel kapcsolatban. Persze egy munkanap ugyanúgy munkanap, de kicsit olyannak tűnik már a számára, mintha az előző munkanapok klónhadseregébe illesztene be egy újabb klónt. Az ember néha kicsit unja is, alig várja, hogy jöjjön a hétvége, a hétvégén meg lehet, hogy amúgy nem csinál semmi emlékezeteset. Utólag visszanézve az egyik év olyan, mint az előző volt, évtizedeket érez úgy eltelni, mint egy pillanat, úgy érzi, mintha semmit nem veszítene azzal, hogy ebből 1–2 évet nyomtalanul kitörölne.

Öregkorban sokszor éreznek úgy az emberek, hogy az évek mintha csak úgy repülnének, viszont az aktuális nap meg csigalassúsággal telne.

Az idő gyorsan vagy lassan telik számunkra? Attól is függ, hogy a jelenidőről, vagy a múltidőről beszélünk.

A fentieken kívül szerintem az egyén addigi élethosszának is nagy jelentősége van. Egy kisgyerek, akinek még csak rövid múltja van, a végtelen messzeségbe rakja karácsonykor a várva várt húsvétot, a felnőtt ezt teljesen másként érzékeli.

Saját példám, a hetvenes években, lelkes kis csillagászként elérhetetlen messzeségben levőnek tűnt az 1999-es teljes napfogyatkozás.

Felnőttként pedig egy huszonöt éves távlat teljesen kezelhető, az ember tervez, beruház, megvalósít, hogy utána élvezhesse a munkája eredményét.

Igaz, de nincs ugrás 30-tól, hanem fokozatosan érezzük egyre gyorsabbnak az idő múlását, ahogy öregszünk. Ennek 2 oka van, mostanában fejtették meg a titkot a kutatók.

Az egyik, hogy fiatal korban sokkal több információt képes feldolgozni az agy, így egy kisgyerek minden pillanatot átél, ezért hosszabbnak érzékeli a napokat, heteket, stb.

A másik, hogy pl egy 5 éves gyereknek 1 év az az élete 20% a időben. Egy 50 évesnek meg 2%.

Kisiskolás koromban egy tanév az örökkévalóságnak tűnt, mintha mindig 3.osztályos lennék.

48 évesen egy évet szinte 2-3 hónapnak érzékelek. Nyári hőség, aztán egyből Karácsony-Szilveszter, és megint nyár jön.

Én is már belefutottam ebbe a gondolatba valamelyik Bagolyvár könyvet olvasva a 20-as éveim második felében. Most, a 40-es éveim felénél visszatekintve tényleg érzékelem az "életidő múlásának exponenciális gyorsulása törvényét".

Ilyenkor már érdemes elgondolkodni azon, hogy már valószínűleg kevesebb van hátra, mint amennyi elmúlt. Persze ilyenkor már az ember sokkal okosabb, ezért a tudatosságával kompenzálhatja az egyre kevesebb idő megkerülhetetlen valóságát.

Mindezekből az látszik, az érzékelés, sőt a hatás értékelése mennyire szubjektív. Aki olyan alkat, az mindig "tesz róla", hogy történjen valami. És aki a történést intenzíven éli meg, úgy érzi, ő képtelen unatkozni.

Természetesen a történések és azok megélése egy embernél is eltérő mind intenzitásban, mind sűrűségben, de az adott ember számára az idő múlását ezek megélése adja. Ezért vannak emberek, akik gyerekkorukban, felnőtt és öreg korukban is állandóan úgy érzik, történik valami, "nincs idejük" az időre figyelni. Mások fordítva, bármely életkorban csak sóvárognak történés után.

Én például még soha nem álltam buszmegállóban 25 percet. Ha más nem adódott, inkább elgyalogoltam a következő (vagy azt követő) megállóba.

A történésnek is van értéke az egyes ember számára. Jellemzően a hasznos tevékenység értékesebb, különösen, ha az mások számára is az. Így aztán ha valaki idős korában visszatekint, érezheti üresnek az életét, és érezheti úgy, szerencsés korba született, hiszen kapkodni se bírta a fejét a sok eseménytől. A valóság viszont az, hogy ez mind szubjektív érzet. Az objektivitás az benne, hogy a kreatív, hasznos élet jellemzően sűrűnek is tűnik.