Miért hiszik azt az emberek, hogy van bármi is az anyagon kívül?

Én semmi ráutaló jelet nem látok. Sokáig alapvetésnek hitte az ember, hogy a természeti jelenségek mögött is isten(ek) áll(nak), de mióta ismerjük a természettudományos hátterét ezeknek a jelenségeknek, azóta megmosolyogtatónak látjuk ezt az emberközpontú világlátást, és folyamatosan az derül ki, hogy így alapvetően ma is a gyerekek és a buta emberek látják a világot, de a világ nem emberközpontú. És nem is látom, hogy mitől lenne bármilyen más alapja, mint anyagi. Maga az istenfogalom, az érték, az erkölcs, minden abból ered, hogy fejletté vált az absztrakciós képességünk és megtanultunk mentalizálni (megérteni, hogy mások úgy látnak minket, mint mi őket, kívülről), valamint mítoszokat alkotni, amivel a tudáshiányt pótoltuk ki, mert az absztrakciós képességgel együtt megjelent a szorongás is.

De ezek csak bennünk zajló dolgok, objektíve a világ ugyanolyan maradt és volt mindig is: egy önmagától működő, lélek nélküli gépezet, amit csak a természeti törvények irányítanak. Nem istenektől "jöttünk le", hanem az állatvilágból "emelkedtünk ki", és nincs olyan, hogy "tudat", meg "lélek", csak magasabb kognitív képességek.

Lehet meditálni meg imádkozni, meg csodákat értelmezni, de az is csak belőlünk jön, az agyunk játéka, mert akkor éppen olyan vegyületek termelődnek, amik miatt csodának éljük meg a világot. Szerintem valahol még a hívők is tisztában vannak vele, hogy nincs olyan objektíve, hogy "isten", persze hinni attól még lehet benne. Egy kisbaba sem "cuki", meg "imádnivaló", csak ránézünk és elöntik az agyunkat a megfelelő vegyi anyagok, mert a túlélésünk záloga az, hogy gondoskodjunk az utódokról. De objektíve nézve az az utód tekinthető egy olyan fogyasztónak, aki potenciálisan még hatékonyabban fogja felélni a környezetét, mint az elődje. Minden csak az állatvilágból hozott ösztöneink meg az agyunkban levő vegyületek játéka.

Ennek tudatában miért hiszünk egyáltalán bármiben? Mi a jelentősége az életünkben bárminek, legyen az "boldogság", család, akármi, ha mindennek úgyis csak azért tulajdonítunk jelentőséget, mert a neurotranszmittereink meg a hormonjaink szolgái vagyunk? Ennyi erővel lehetne úgy is élni, hogy mindenki minden nap kap megfelelő vegyi koktélokat, és boldogan élne egész életében, megerőltetés nélkül. A gyász, a veszteség, még a negatív érzések is csak vegyületek játékai, nem? Lehet erre azt mondani, hogy "de hát ez embertelen", de hát ezt is csak egy ösztön mondatja velünk. Minket valójában nem érdekelnek se az éhezők, se a kipusztuló állatok, csak a tükörneuronjainkat meg az ösztöneinket szolgáljuk ki együgyű módon.

Egyébként szerintem ez borzalmas, és most, hogy leírom, nincs is kedvem nagyon élni, de ettől még igazam van, nem? Maga az életkedvem is csak kémiai vegyületek eredménye.