Hogyan lehet "bizonyítani", hogy mások is léteznek? (Filozófia)

> Az hogy gondolkodik, egy feltételezés, melyet nem tud senki bizonyítani.

Akkor is van valaki, aki a feltételezést teszi.

> Ő hiheti hogy gondolkodik és így saját magának bizonyíthatja a létezését

Így van, ez a lényeg.

> ám mivel másnak nem muszáj elfogadnia az ő feltételezését, mondhatjuk azt is, hogy ő csak saját maga számára létezik

És igen, ez is így van. Erről szól az egész.

> Egyetlen igazság sincs, mivel az igazság ott kezdődik, hogy elfogadják azt.

Az igazságról és a valóságról nem szilárd bizonyítékaink vannak, hanem egy konszenzusunk van. Valós az, ami konzisztens, azaz ellentmondásmentes és egymással összefüggő nem csak az egyénen belül, hanem az egyének között is. Eleve az, hogy léteznek rajtunk kívül egyének, az is egy konszenzusos vélemény, mondjuk úgy, a priori tudás, ami nem valamilyen következtetésből levont bizonyíték, hanem születésünk óta vallott szilárd meggyőződés, bármiféle bizonyíték nélkül. Kvázi ez hit tárgya, amely hitet az emberek 99,9%-a vall kultúrától, kortól, földrajzi helytől függetlenül. Az, hogy ezek valós emberek, az meg az én megalapozatlan, de mégiscsak szilárd meggyőződésem, semmi több.

> Valamint honnan tudod hogy a te gondolkodásod nem valaki más illúziója?

Akkor is ő az az „én”, akinek az illúziója keletkezik.

Descartes fordítva indult el. Az ő filozófiájának az alapja a kételkedés volt. Ahhoz, hogy megtaláljuk a fundamentális igazságokat, ahhoz előbb el kell vetni *mindent*, ami vélemény. A filozófia és a tudomány – abban a korban a kettő nem vált szét egymástól – számos megállapítást tett a világról, az emberről. Descartes mindezeket vette sorba és vetette el. Maga így fogalmaz:

„Így föl akartam tenni, hogy mert érzékeink néha csalnak, semmi sem olyan, minőnek érzékeink mutatják; s mert vannak emberek, kik még a geometria egyszerű tárgyaira vonatkozólag is eltévednek okoskodásaikban, mindazokat az okadatokat, melyeket azelőtt bizonyításoknak vettem, mint helyteleneket vetettem vissza, mert hiszen én is csakúgy megbotolhatok, mint bárki más; végül meggondoltam, hogy amiket éber állapotban gondolok, ugyanazok álomban is agyamba juthatnak, s akkor nem igazak; azért föltettem magamban, hogy bármit, ami valaha eszembe jutott, nem tekintek igazabbnak, mint álmaimnak csaló képeit. De mindjárt azután láttam, hogy míg így mindent hibásnak akartam tartani, én, ki ezeket gondoltam, szükségképpen vagyok valami; észrevevén tehát, hogy ez az igazság: gondolkodom, tehát vagyok - oly szilárd, oly biztos, hogy a szkeptikusok legtúlzottabb föltevései sem ingathatják meg, arra a meggyőződésre jutottam, hogy bátran elfogadhatom a filozófia amaz első elvének, melyet kerestem.”

Aztán innen vett egy a gondolatmenet egy érdekes fordulatot, a tökéletességből kiindulva. De ez innen már újra a vélekedések talajára lép Descartes gondolatmenete, akármennyire is ezt akarja elkerülni.

> Ezzel azt fejezné ki, hogy a létezés nem is kiváltó dolgokra épül, hanem állandó.

> De hogy lehet valami állandó, ha okból következteti?

Nem tudom jól értem-e, de mindenesetre nem szabad összekeverni a következtetési láncot az ok-okozati lánccal. Abból, hogy kopogtatnak, abból következtetek arra, hogy valaki áll az ajtó előtt. De nem a kopogás okozza az ajtó előtt álló ember létét, hanem fordítva, az ajtó előtt álló ember okozza a kopogtatást.

Az önmagad létezése az, ami bizonyosság. Az, hogy ezt Descartes szubsztanciának tekint az már megint vélemény és nem szükségszerű igazság. Ő most gondolkodik, amiből nem következik az, hogy mindig is gondolkodott, és mindig is gondolkodni fog. Ő most létezik, amiből nem következik, hogy mindig is létezett, és mindig is létezni fog. Szintén nem következik, hogy a létezése szükségszerű. A létezése lehet esetleges (kontingens), és szintén lehet okból következő. De ez az az egyetlen dolog, amit képes bizonyosnak tekinteni. (A „gondolkodom, tehát vagyok” állításból hamar el lehet jutni a „vagyok, tehát vagyok” kijelentésig, ami logikailag szükségszerűen igaz, mint következtetés. De ettől még nem szükségszerű a kiinduló premissza. Hasonlóan ahhoz, hogy „az uborka zöld, tehát az uborka zöld” az szükségszerűen igaz következtetés, de a kiinduló premissza az, ami nem szükségszerű.)

Az, hogy ő létezik, nem minden dolgok kiindulópontja, hanem pusztán csak az egyetlen megállapítás, aminek az igazságát képtelen megkérdőjelezni.

~ ~ ~

De maradjunk annyiban, hogy Descartes a kételkedésből kiindulva talált egy olyan állítást, amit azért el lehet fogadni. Az, hogy ő kételkedik, az számára – és nem számunkra – mindennek a létezését és igaz voltát megkérdőjelezheti, de az az egyet nem tudja, hogy ő létezik. Hiszen ami nem létezik, az nem tud kételkedni sem.

Csakhogy ebből még önmagában nem következik semmi, nem következik a létezésének semmiféle minősége, és nem következik önmagának a létezésén túl bármi másnak a létezése sem, de a nemlétezése sem. Descartes megtalált igazsága önmagában kevés ahhoz, hogy logikai úton bármire is jussunk belőle. Ehhez kellenek hasonlóan igaznak belátott egyéb igazságok, és hasonlóan szükségszerűen igaznak belátott következtetési módszerek is.

Descartes pl. így folytatja:

„ebből láttam, hogy szubsztancia vagyok, melynek egész lényege vagy mivolta abban áll, hogy gondolkodik, s melynek léte nem függ se valamely helytől a térben, se valamely anyagi dologtól”

Na ez már nem megkérdőjelezhetetlen, még csak nem is magától értődő.

„Ezután elmélkedvén arról, hogy kételkedem; hogy tehát valóm nem egészen tökéletes, mert azt egészen világosan láttam, hogy a tudás nagyobb tökéletesség, mint a kételkedés: eszembe jutott kutatni, honnét van az, hogy nálamnál tökéletesebb dologra gondolok, s csakhamar átláttam, hogy ennek oka csak oly lényben lehet, mely valóban tökéletesebb is nálamnál.”

És ez megint egy csomó feltételezésre épül. Pl. arra, hogy a tudás tökéletesebb – jelentsen ez bármit – a kételkedésnél. Vagy arra, hogy egy lény nem gondolhat önmagánál tökéletesebb dologra anélkül, hogy léteznek tökéletesebb lény. Ezek innen már ugyanúgy vélekedések, amikkel egyet lehet érteni, vagy lehet benne kételkedni. Ezek innen már nem logikai eszmefuttatásból belátott megállapítások, hanem ex cathedra kijelentések.

Tehát Descartessel önmagában nem megyünk semmire. Bár filozófiai mérföldkő volt a gondolatmenete, de önmagában nem elégséges, és nincs folytatása, ami alapján a világ valódiságáról lehetne gondolkodni. Szükségszerűen nincs másik kiindulópont, mert az önmagunkon kívül kellene, hogy essen, így a léte, illetve helyessége nem megkérdőjelezhetetlen.