A 19. századi magyar nacionlaisták között miért volt ennyi jugó nevű?

A példáidtól, illetve ettől a jugó(?)-dologtól most eltekintve (ha ez a Petrovič az a Petrovics akar lenni, nem igazán értem, hogy jön ide a délszláv térség (Táncsics esetében ez dettó igaz)): különösen a Kiegyezést követően vált különösen feltűnővé az az egyébként nem magyarspecifikus tendencia, hogy bizonyos, ha úgy tetszik, konjunkturális jellegű történelmi pillanatokban egy politikai közösségen belül egyes ilyen vagy olyan értelemben vett kisebbségi csoportok (magyar vonalon pl. a svábok) elkezdenek a domináns csoporthoz, végső soron a győztesekhez húzni (a Kiegyezés győztesei meg ugyebár politikailag leginkább a magyarok voltak). Néha helyezkedésből, néha frusztrációból, gyakran viszont őszinte odatartozni-akarásból ezeknek az asszimiláns csoportoknak a tagjai aztán gyakran minden tőlük telhetőt megtesznek annak érdekében, hogy bebizonyítsák: legalább olyan jó (példánknál maradva) magyarok, mint a „mélymagyar” magyarok. A dolog néha egészen jól sül el, néha, nos, kevésbé: a felállás kedvez a túlzásoknak és szélsőségeknek is (recens példával: nem biztos, hogy jó nekünk, vagy általában bárkinek, hogy a német származású román államelnök, Johannis jobb román akar lenni a „vérrománoknál” is).

Ami a XIX. századi szlovák identitás problémáját illeti, a helyzet az, hogy egy államiság-hagyománnyal nem rendelkező közösségről beszélünk: még ha meg is van egy-egy lánglelkűnél a különbözőség-tudat, a század közepe nem nyújt értelmezhető kereteket ennek kibontakozásához. Érdemes figyelembe venni a '48-asok ellenében szerveződő (különben érdektelenségbe fulladó és a nevetségességig menően sikertelen) szlovák nemzeti mozgalom példáját (Hurbánékra gondolj), amely végig osztrák/császári függőségben létezett és működött, és a szlovákság többségének egyszerűen nehezére esett komolyan venni.