Mit gondoltok erről a részletről?

Dolgozom egy történeten, ami magyar helyszínen, magyar szereplőkkel játszódik. Thriller, de egy-két horror elemmel vegyítve. Ez a rész nagyjából az elején van még.

"Sirok határában a Darnó hegy északkeleti oldalában, egy két-három méter mély lefolyástalan mélyedésben terült el a Nyírjes-tó tőzegmoha lápja. A rekettyefűz cserjés által körülvett vízfelület közelében keskeny földút kanyargott, így bárki megközelíthette a tavat. Hegedűs Zoltán és Bíró Krisztina pontosan ezt tették, hogy találjanak egy eldugott helyet, ahol szerelmeskedhetnek. Tizennyolc évesek voltak, dolgoztak a hormonjaik, lázadni akartak szüleik ellen, akik hevesen tiltották őket egymástól, mivel a két család egy régi birtokviszály miatt haragban állt. Őket azonban ez hidegen hagyta, vonzalmuk nem ismert határokat, és engedve érzelmeiknek úgy döntöttek, ma éjjel egymáséi lesznek. Ifjonti vérük a szenvedély tüzében égett, miközben Zoltán robogóján ülve követték az utat, majd megálltak a település és a tó között félúton, a természetvédelmi körzetet jelentő táblánál, ahonnan egy ösvény vezetett az egy kilométerre fekvő tóhoz. Elemlámpákat magukhoz véve behatoltak a fák közé, de nem mentek messzire a motortól. Még ők is tudták, hogy a sötétben veszélyes lenne a láp közelébe merészkedni, ezért egy kidőlt fatörzs mellé leterítették a magukkal hozott pokrócot, és malacságokat suttogva füleikbe átölelték egymást.

Krisztina hosszú szőke haja szétterült körülötte, ahogy végignyúlt a fekhelyen, s Zoltán érezte, hogy hevesebben kezd verni a szíve ennek láttán. Simogatni kezdte a lány feszes combját, csókolta édes ajkait és a nyakát, miközben levetette farmerdzsekijét és fehér pólóját. Krisztina ugyancsak lehúzta magáról zöld topját, s hamarosan félmeztelenre vetkőzve csókolóztak a lombok alatt. Egy áradó folyó erejével támadt fel bennük a vágy, s már készültek kibújni nadrágjaikból, mikor hirtelen felhuhogott egy bagoly, és hangos szárnycsapásokkal elrepült fölöttük. A zajtól mindketten rémülten felkiáltottak, hogy aztán vidám nevetésben törjenek ki az ijedtség miatt.

– Olyan gyönyörű vagy – cirógatta meg a lány arcát Zoltán.

– Szeretem, mikor ilyeneket mondasz – kapaszkodott a fiú nyakába Krisztina. – Utálom, hogy titkolóznunk kell!

– Tudod, hogy a szüleink milyenek. Ha vége lesz a tanévnek, közös egyetemre fogunk járni, és többé nem fognak az utunkba állni.

– Már alig várom – dorombolta a lány.

Ekkor megreccsent egy ág a közelben, és léptek hangja ütötte meg a fülüket. Mindketten összerezzentek, és fülelni kezdtek.

– Mi lehet ez? – suttogta Krisztina.

– Biztos egy állat. Hé! Tűnés innen! – kiáltott Zoltán, elhajítva egy követ a bokrok közé. Ezt követően csönd telepedett a környékre, és semmit nem hallottak. Megkönnyebbülten borultak össze újra, ám a következő pillanatban egy sötét alak lépett mögéjük, s lerántotta Zoltánt a lányról, aki felsikoltott ezt látván. A fiú hirtelen nem is tudta, mi történt, de aztán felkiáltva szembefordult támadójával, akire rávetette magát, és mindketten a bokrok közé zuhantak.

A fiú azonban nem fogta fel, kivel áll szemben, és hamarosan erőteljes ujjak szorultak a torkára. Megpróbált szabadulni, de ellenfele szilárdan tartotta, majd kíméletlen ütést mért a fejére, amitől Zoltán teste megrándult, arcán meleg vér csorgott végig. Csillagok ugráltak a szeme előtt, és mielőtt bármit tehetett volna a feje többször is a talajnak csapódott, mígnem egy reccsenést követően a fiú végképp mozdulatlanná dermedt. Krisztina a félelemtől reszketve, hátát a fatörzsnek vetve bámult a bokrokra, várva, hogy szerelme felbukkanjon, ám meglátván a felegyenesedő alakot, elkerekedett szemekkel felsikoltott, és futásnak eredt. Az ismeretlen azonnal a nyomába szegődött, vad csörtetéssel és levelek susogására emlékeztető hangtól kísérve, ahogy átvágott az aljnövényzeten.

Krisztina viszont kétségbeesésében a rossz irányba indult el, távolodva az úttól, egyenesen a láp felé vezető ösvényen. Alig látott valamit a sötétben, többször is orra esett, meztelen bőrére levelek és föld tapadt, de mit sem törődött vele, csak minél távolabb akart kerülni üldözőjétől. Rohant és rohant, időnként hátranézett, azonban senkit nem látott, csupán az idegen csörtetését hallotta, végül már az ösvényről is letért, ágak sértették fel a bőrét, miközben fájdalmasan nekiütődött egy-egy fatörzsnek. Nem tudta, mióta menekülhetett, de számára egy örökkévalóságnak érződött, mígnem felfigyelt a csöndre, ami rátelepedett a környezetére. Már nem hallotta a támadó lépteit sem, egyedül állt az erdő közepén, fenyegető árnyak sötétjében. Azt kívánta, bárcsak Zoltán mellette lenne, de sejtette, hogy ő már nincs többé, és ez csak még inkább felőrölte idegeit.

Zokogva forgott körbe-körbe, keresvén valamiféle kiutat a sűrűből, ám csak a fák körvonalait látta, mígnem szinte a semmiből előkerülve, egy a sötétségnél is feketébb alak mozdult meg karnyújtásnyira tőle, és a lánynak még sikoltania sem maradt ideje."