Mit gondoltok az alábbi részletről?

Az elején leszögezném, hogy ez csak egy vázlat, még rengeteget fogom javítani, de felkelti az érdeklődéseteket?

Egy álom, melyet sokszor látott már ezelőtt. Mindig ugyanúgy kezdődött, és ugyanúgy végződött. Magát látja, amint az iskolája romjai között karolja magához az édesanyját. Tudja, hogy halott, tudja, hogy nem hozhatja már vissza, mégis úgy szorítja, mintha azzal kinyitná a szemét, és minden újra normális lenen. Az anyja kedvenc kék ingét viseli, amit még az apjától kapott. Szőke haja szinte már vörösen hat a sok vértől. Egész testében remeg az izgalomtól, és ordítani szeretne, de amikor kinyitja a száját, azon nem tör fel hang. Mindene csupa vér, és körülötte holttestek hevernek. Az egész egyszerre felkavaró és csodálatos a számára. Zaklatottnak kéne lennie, a többi halott miatt is, de a gondolatai egyre sötétebbek. Az jár a fejében, hogy fel akarja vágni őket. Még soha nem akart ennyire semmit, egész élete során. Folyton arról álmodozik, hogy egyszer, majd tényleg megteszi, és most itt van a tömérdek jelentkező. És a vér, amint átszínezi a hátteret, még életében nem látott ennyire gyönyörű színt. Vágd fel! Tépd ki a szívét!

Sírva fakad. Ez nem ő, hanem az őrült. Ő soha nem tenne ilyet. Nem, nem, nem, nem, nem, nem. Lenéz a karjában heverő halott anyjára, és az izgalmat azonnal felváltja a rettegés, és a bűntudat. Az ő hibája. Ez az egész miatta van. Ha nem vette volna semmibe az árulkodó jeleket, az anyja még mindig élne. Amikor felnéz, egy sötét alak tornyosul fölé. A szemét nem látja, de a szája gyilkos mosolyra húzódik. Olyan érzése támad, hogy segíteni akar neki.

Arra a szörnyű hangra ébred, amit a telefonja bocsát ki magából, és aminek, olyan szörnyű nevet adtak, hogy ébresztő. Hirtelen tér magához, és beveri a fejét az ágya felett lévő polcba. Teljesen átizzadta a ruháit, és egy pillanatig azt sem tudja, hol van. Aztán kitisztul a látása, és észreveszi, hogy megint ruhában aludt el. Mindig ez van, amikor sokáig fent marad, hogy olvasson, de hát nem tehet róla, mert annyira izgalmas volt a történet. Elfordítja a fejét a párnáján, és észreveszi, hogy a könyv ott hever mellette. Még ahhoz is lusta volt, hogy visszategye a helyére. Egyik kezével érte nyúl, közben elolvassa a címét.

Agatha Christie: Gyilkosság az Orient expresszen.

Már régen volt része, hasonló élményben olvasás közben. Természetesen ő már a felénél tudta ki lesz a gyilkos - vagyis inkább kik lesznek - de hát, ha már belekezdett csaknem hagyhatta félbe. És mégiscsak Christie legjobb könyveinek egyikéről volt szó. Szereti az olyan könyveket, ahol tényleg gondolkodnia kell a gyilkos kilétével kapcsolatban, és ennél a regénynél eltartott egy kis ideig mire rájött a megoldásra.

A gyomra üresen kong egyet, és betölti az egész szobát. Tegnap este már megint nem vacsorázott, mert az anyja és az öccse lent voltak a konyhában, ezért nem tudott volna egyedül lenni, és nyugodtan készíteni magának valami harapnivalót. Idegesíti, ha nézik, miközben csinál valamit, mert akkor nem tud figyelni. Mindig az jár a fejében, hogy biztos megint azt lesik, mibe köthetnének bele. Mert mindenben találnak kifogást. A családja sosincsen megelégedve semmivel, amit csinál. Legalábbis az anyja és az öccse, mert az apja három éve meghalt. Akkor költöztek ebbe az isten háta mögötti helyre Frost Townba. Utálja ezt a várost, mert itt sosem történik semmi izgalmas.

Az egyetlen szórakozás számára a krimi könyvekben rejlik. De néha nem bánná, ha történne egy-két gyilkosság, amit a rendőrség háta mögött megoldhatna. Mindig is úgy tekintett az emberekre, mint feláldozható tárgyakra. Néhány személy kivételével természetesen. Sokszor kívánja azt, hogy bárcsak mások haltak volna meg az apja helyett, akihez világéletében szoros kapcsolat fűzte. Ő volt az egyetlen, aki megértette, és támogatta nyomozói álma beteljesedésében. Az anyja persze ellenezte, mert azt gondolta, hogy veszélyes. Talán az, de egyben izgalmas is. Aztán miután az apja meghalt már nem érdekelte a dolog, csak egy személy volt számára, akivel együtt él, és akinek néha leordítja a fejét. A fiú számára is csak egy személy volt, akivel együtt él, és aki azt hiszi, érdekli, amikor szentbeszédet tart neki. Csak az apja miatt játszotta meg, hogy érdekli, mi van vele.

Álmosan felül az ágyában, és a párnát a háta mögé helyezi. A fejében éles fájdalom lüktetett, ami azért volt, mert már megint keveset aludt.

- Ez az átkozott rémálom – mondja ki hangosan.

Régebben is látta már többször, de még mindig nem tudja, miért kísérti. Vajon azt jelenti, hogy az anyja meg fog halni. Habár egyáltalán nincsenek jóban, utána pár napon keresztül árgus szemekkel figyeli, nehogy, valami baja essen. Nem azért, mert érdekli, mi van vele. Hiszen az emberek nem jelentenek számára semmit, kicsit sem izgatja, ha meghalnak. Előbb utóbb mindennek az a vége. De akkor, ha ő tudja, hogy meg fognak halni, és aztán bekövetkezik, az olyan, mintha ő ölte volna meg őket. Egész életében érdekelte, hogy a gyilkosok miért gyilkolnak, valamilyen szinten csodálta is őket ezért, hiszen ez olyan mintha istenek lennének. Elvenni egy emberi életet a világ legnagyobb hatalma, de ettől függetlenül ő nem akarja ezt megtapasztalni.

Viszont ami igazán aggodalommal tölti el, az a halottak iránti vonzalma, ami az álmaiban sokkal erőteljesebb, mint a valóságban. Félt az álmaitól, mert tudta, hogy csak rosszat hoznak számára. Nem tudja megmagyarázni, de néha úgy érzi, hogy két személyiség él benne. Az őrült, aki az álmait uralja, és a különc zárkózott, aki megpróbálja őt visszatartani. Mintha saját maga ellensége volna. Folyamatosan vívja a belső háborúit. Kompromisszumot kötött magával. Az álmain kívül, a valóságban saját maga ura, cserébe az álmait átengedi, sötétebbik felének, egészen addig, míg túl messzire nem megy. Ez általában az a pont, amikor megpróbál az anyjára koncentrálni és a bűntudatra, hogy miatta halt meg. Ezért félt az álmaitól. Attól, ha egyszer majd nem sikerül megakadályoznia magát attól, hogy felvágjon, vagy megöljön valamit, esetleg rájönne mit is jelent más emberek felett uralkodni. Szabályozni mikor haljon meg, mikor féljen, mikor sírjon. És akkor talán már az sem zavarná, ha neki saját magának kellene ölnie. De mindent elfelejt, amikor eszébe jut, hogy hétfő van.

Egy újabb nap, újabb kínszenvedésekkel. Utálta az egészet. Suliba járni, és elviselni az osztálytársait, maga a pokol. Mindegyik egytől-egyig sötét, mint az éjszaka. Neki pedig el kell játszania, hogy ő a tehetetlen lúzer, akit mindenki megalázhat. Nem akarta, hogy megtudják, mennyivel, magasabb intelligenciával rendelkezik, mint ők. Csak annyit mutatott ki belőle, amennyi szükséges volt, ahhoz, hogy évfolyamelső legyen. De már csak egy évet kell kibírnia velük, aztán előtte az egész élet.

Jelentkezik a rendészeti szakra, valamelyik másik városban. Az anyja azért mégiscsak jó valamire, mégpedig arra, hogy fizesse a költségeit. Mindketten ki nem állhatják egymást, ezért még örülni is fog neki, hogy elhúz egy másik városba. A pénzel sosem volt semmi gondjuk. A rendészeti kijárása után talán még egy saját házat is vesz neki. A tervében csupáncsak egy apró gond van. Mégpedig a fizikai állapota. Alig van valamicske izom a testén, inkább az eszére hagyatkozik minden téren. De csak ésszel nem lehet valakiből nyomozó. Az eredményeit figyelembe véve, persze lehetne bármi, ami csak akar. Több ezer dollárt kereshetne havonta, de ahhoz valami dögunalmas állást kellene elvállalnia, és inkább öngyilkos lenne, minthogy halálra unja magát egy irodában.