Vélemény az írásomról?

Tudom, hogy kiforratlan a stílus, és vannak helyesírási hibáim, igyekszem fejlődni.:) Ti mit tanácsoltok, min kellene változtatnom, illetve tetszik-e maga a történet?

Akkor... a részlet:

Láttam meghalni az álmait, eltűnni a Kék-hegység dűnéi mögött. Láttam, amint a reményei semmivé foszlanak, ahogy az alkonyat diadalmaskodik a haldokló napsugarak felett. Segíteni akartam neki. De képtelen voltam akár csak egy lépést is tenni felé, úgy húzódtam el tőle, mintha egy leprással lennék egy szobában. Gyűlöltem magam, mindennél jobban, de az ár, amit kért, túl magas volt.

Apám azt mondta, meg kell tanulnom mások - a birodalom - érdekeit az enyémek fölé helyezni, különben sosem leszek jó uralkodó. Sosem mondtam neki, hogy nem is akarok az lenni. Ilyen áron nem.

Felé nyújtottam a kezem, de ujjaim tömör vasrácsoknak ütköztek. Keith a cella sarkában kuporgott, és kifejezéstelen arccal meredt maga elé. Nem reagált, amikor a nevén szólítottam. Nem nézett rám, nem vádaskodott, nem kiabált velem.

Teljes erőmből a rácsokba rúgtam. Felemelte a fejét, fókuszált. Észrevett, felismert.

- Jo?

A hangja, az arca, a mozdulatai, mind idegenek voltak számomra. Ez nem ő, ez nem ő, nem, nem! Hátráltam egy lépést, és nekiütköztem a folyosó kőfalának. Nem volt hátrább. Összeszedtem minden bátorságomat, és bólintottam.

- Igen. Én vagyok.

Mocsárszín szemeiben remény csillant, cserepes ajkai közül fáradt sóhaj szabadult el. Vágyakozva nézett, tekintetében olyasfajta vággyal, amelyet sosem tudtam - tudnék - viszonozni.

- Kérlek, segíts - hangja akár a fák közt lebegő, susogó szellő. Sosem kért még tőlem semmit. Nyíltan, szemtől szemben nem.

- Azt mondták, szörnyeteg vagy - volt valami a hangomban, ami egyáltalán nem illett oda. Kétség.

Tudtam, hogy szörnyeteg. Láttam. És most mégis itt vagyok.

- Hazudnak.

Egyetlen szó elég volt, hogy tudjam, igazat mond. Több volt, mint szörnyeteg. Rosszabb. Sötétebb.

Szó nélkül sarkon fordultam. Keith kétségbeesett kiabálása kísérte minden lépésemet, miközben a napfény - a Fény - felé rohantam. Az ajtónál álló őr rám nézett, majd gyorsan elfordult, mikor rájött, ki vagyok. Nem elég gyorsan.

- Dys - felém fordult, szélfútta, hamuszőke haja a szemébe hullott. Reszketős, mély lélegzetet vettem, mielőtt megszólaltam volna. A hangom nem remegett. Uralkodóhoz méltón erősen, eltökélten csengett.

- Kérem a kardodat - egy parancs. Az első parancsom.

- Hercegnő - azonnal odaadta a kívánt, Kék-hegységben kovácsolt fegyvert. Bár még nem voltam királynő, a hatalmam megvolt hozzá. Elfordultam.

- Jo, mit szeretnél a... - nem érdekelt, hogy a keresztnevemen szólít, rangomhoz méltatlanul. Nem volt időm megfordulni. Nem volt időm lélegezni. Meg kellett ölnöm valakit.