Mit gondoltok az írásomról?

Ha több időt adtam volna neki, most boldog lennék. De nekem nincs időm, nincs időm a boldogságra, nincs időm a szerelemre. Egyáltalán, már semmire sincs időm. Az óra ketyeg, a napjaim meg vannak számlálva. Legalábbis az orvosok ezt mondják.

A nagy kérdés: Mivel töltsem el életem utolsó óráit? Az általánosan elfogadott válasz az, hogy amivel csak akarom. Megtehetem, miért is ne tehetném? A végén úgysem fog senki leszidni miatta. Nem lesz kit leszidniuk.

A kék tengert bámultam, az áttetsző habokat, a satnya is hullámokat, melyek még a szélcsend felett is örök diadalt arattak. Nem először láttam a végtelen vizet, mégis, ezredszer is lenyűgözött, olyan hatással volt rám, mint egy pohár limonádé a kiszáradás határán lévő embernek. A tenger puszta látványa elég volt ahhoz, hogy reméljek. Hogy elhiggyem, a dolgok rendbe jöhetnek körülöttem. Velem. Hogy minden a régi lehet. Én is.

A kristályhabok a percek múlásával lassan elnyelték a vörös napkorongot, én mégsem álltam fel, mégsem mentem haza. Ide tartoztam, ide, a sziklámhoz, a mellettem helyet kapó, jelenleg üres sirályfészekhez. Ha valaki felnézne a szirtre, nem venne észre. Ide tartozom.

Mikor az alkonyat szürkére festette a fáradhatatlanul táncoló, örök tangót járó hullámokat, felálltam. Lassan, óvatosan, noha ismertem a szikla minden négyzetcentiméterét.

Tudtam, hová léphetek.

Ezzel a gondolattal indultam meg a perem felé, majd lenéztem az alattam fortyogó, sötét vízre. Ott volt és engem várt. A sötét, hegyes kődarabok úgy meredtek az ég felé, mint a görbe, hegyes fogak egy rossz kinézetű ember mosolyra húzódó szájából.

Maximum egy hónap. Miért várnám meg a lassú elmúlást? Mi okom van egy fehér párnára hajtott fejjel kilehelni a lelkemet? Miért ne lehetne a fájdalom, az általam hőn szeretett tenger okozta fájdalom a halálom?

Néhány másodpercig még hallgattam a madarak rekedtes szavait, a morajló tenger mély, tiszta hangját, majd levetettem magam a mélybe. A zuhanás órákig tartott, legalábbis nekem úgy tűnt. De aztán - meglepő hirtelenséggel - vége lett. Testem egy kőnek csapódott, a hullámok átcsaptak a fejem felett. Az ég felé szárnyaltam.