Mit gondoltok az írásomról?

Régebben mindig valami maradandót akartam alkotni – félreértés ne essék, művészi, elméleti dolgokat. Úgy gondoltam, hogy az utókor majd hálás szemekkel fog nézni rám. Szinte el is képzeltem, amint a tanárok kipirosodó arccal, átszellemült tekintettel fogják zengeni végtelennek tűnő dicshimnuszaikat rólam, kétségbeesetten táplálva az ifjú nebulók fejébe költeményeimet, írásaimat. És a neves professzorok, akik egyesületeket, akadémiákat vezetnek (Varsányi Márton akadémiákat és egyesületeket), hosszas tanácskozás után, ünnepélyes keretek közt egy világraszóló konferencián bejelentik, hogy ilyen géniuszt, ilyen hihetetlen és nagyszerű elmét Petőfi óta nem hordott hátán a Föld. A bejelentést természetesen hurrikánnak beillő tapsvihar követi, és pezsgőt is bontanak tiszteletemre. Azt is gondoltam, hogy tizenöt éves koromra ünnepelt író leszek. El is képzeltem a szalagcímeket: „Az ifjú írózseni”, „Született tehetség”.

Most tizenöt… vagyis hát majdnem tizenöt évesen itt állok, és azt kell látnom, hogy kifejezetten nem vagyok világhíres, sőt a családomon kívül egyáltalán nem terjed írói tehetségem híre. A másik dolog, hogy én valószínűleg soha nem kapok irodalmi Nobel-díjat, nem neveznek el rólam akadémiákat, egyesületeket, díjakat, mivel ezek a kiváltságok nagyobbrészt csak a szépíróknak járnak, és nekem nem fűlik a fogam a szépirodalom túl kézzelfoghatónak tűnő világához. Persze, az ember így is lehet híres, úgynevezett „ponyvaregényíróként”, és talán így is van esélyem rá, hogy kétszáz év múlva még emlékeznek rám. Elképzelem, hogy lesznek, akik ötszáz esztendő múltán levéltárakban görnyedve kutatnak utánam, és számukra sem lesz teljesen világos, miféle ember voltam, mit tettem, mit alkottam.

De mi van, ha tényleg nem fog rám senki emlékezni, mi van, ha száz év múlva mindenki elfelejt már? Eltűnök a történelem süllyesztőjében, lehúznak, mint aranyhalat a vécén.

Visszagondolva ifjúságom szárnyaló képzeletének kissé nagyképű álmodozásaira, talán megérdemlem, hogy porba hullva, elfelejtsen az utókor. Talán így helyes. Mit is tudnék kezdeni a hírnévvel? Elsüllyednék benne, magával rántana, és túladagolásban halnék meg negyvenévesen. De tudjátok, mit? Korai még ezen tűnődni, egyszer úgyis kiderül. Addig várok, majd meglátjuk, mi lesz…

***

Eső

Esett, de nem víz. Ez nem mindennapi eső volt. Ebbe beleremegtek a falak, széttörtek az üvegablakok, a legkeményebb anyagok is porrá mállottak szét, emberek tűntek el és égtek hamuvá a másodperc töredéke alatt. Az istenek pedig féltükben sötét felhőkkel takarták el maguk elől a világot. A világot, amit egyszer ők teremtettek, és most nem szerették volna látni, ahogy darabjaira hullik szét. A földből gombák nőttek, tüzes, narancssárga gombák, melyek pusztulást hoztak, és néhány másodperc alatt semmivé lettek. Szél is jött a gombákkal karöltve. Tavasz volt, de ez a szél nem a tipikus tavaszi, hűs szellő volt. Forró volt, szinte égető, és esze ágában sem volt vizet árasztania, inkább forralta azt, semmivé változtatta, gőzzé, hogy aztán azt is atomjaira hullassza szét. Az embereket szétégette, meggyújtotta ez a szél. És ami utána jött, az volt a legrosszabb. A por. Az embereket nyomorékká tevő, szemgolyó-párologtató, lángoló por. Nehéz volt ilyen körülmények között életben maradni. A világot néhány nap alatt elárasztották a sebesültek, félholtak, összeégettek, nyomorékok…

Aztán ők is eltűntek, vagy inkább átalakultak valami mássá, valami ijesztővé. Azok a kevesek, akik túlélték a szerencsétlenséget, és nem is alakultak át a sejtek burjánzó telepévé, szűkösen éldegéltek, és megpróbáltak „élni”. Közéjük tartozott Attila is.

Attila teljesen átlagos, hatéves fiú volt. Szerette az autókat, a focit, a Minimaxot, az Oroszlánkirályt, a palacsintát, szerette a lányok haját húzkodni, és dinókkal játszani. Különösebben nem is figyelt a híradóra, amit apja és anyja nézett minden este. Így nem hallhatta a háborúról, a pusztulásról és veszteségekről szóló híradásokat. Amikor pedig „esni” kezdett, csodálkozott, miért csomagolnak össze szülei, miért gyűjtik össze a konzerveket nagy sietve, miért adják a kezébe kedvenc plüssmackóját.

Attiláék egy kis faluban laktak, messze a városoktól, messze mindentől, egy kis utcában, ahol még rendes út sem volt. Attilának két nagyobb testvére volt, Feri és Karcsi. Feri tizenöt, Karcsi tizenegy éves. Felnézett a bátyjaira, főleg Ferire, aki mesterien forgatta a labdát. Úgy gondolta, hogy bátyja sosem fél, de Feri most mégis reszketett. Ettől Attila nagyon elszomorodott. Úgy gondolta, ha már Feri is fél, akkor ott nagy a baj.

Loholva rohantak a hátsó kert felé. Attila anyja kezét fogta, aki kétségbeesetten szaladt a többiek után. Hirtelen megrázkódott a föld, és valahonnan robbanás hallatszott… Esik, és egy darabig még esni fog… Mint az anya hasát belülről rugdaló magzat, úgy döngették az ember ördögi szerkezetei a Földanya testét…

Az első egy önvallomás. Valahol azt olvastam, hogy az olvasók nem szeretik az amatőrök által írt önvallomásokat, de remélem ez tetszik :)

A második egy novella legeleje lenne, amit még nem fejeztem be.