Mi a véleményetek az írásomról?

Első fejezet

Az anyám pszichológushoz akar küldeni. Szerinte beteges, hogy ennyire nincsenek barátaim, a gondolataim pedig állandóan a vér körül forognak. Ezeket a vádakat egyszerűen megmagyarázhatnám, de félek, akkor egyenesen a börtönbe jutnék. Olyan könnyű lenne pedig az igazat mondani. Négy apró szó, melyek valószínűleg mindörökre megváltoztatnák az életemet. Egy gyilkosnak nincsenek barátai. Márpedig én gyilkos vagyok, a szó legszorosabb értelmében, egy olyan ember, aki örömet lel a fajtársai életének kioltásában, ember, aki az éj sötétjébe burkolózva, vérszomjtól vezérelve ártatlan emberek nyomába szegődik. Szerintem ez nem szorul pszichológusra, hiszen mindezen tevékenységeknek van indoka, célja, sőt, még valamiféle állandósága is. Mégis, azután a szombat éjjel után a pszichológus furcsán értelemszerűnek tűnt, még számomra is...

November köde. Utálom a ködöt, a hideget, de a sötétet szeretem. Márpedig nincs is sötétebb a novemberi éjszakáknál, amikor a csillagok megbújnak a fekete felhők mögött, a Hold pedig elveszíti jelentőségét, csak egy fehér kör lesz valahol a távolban, amit emberi szem nem láthat.

A piros kabátos lány volt az, akit aznap követtem, divatos, mai trend szerint hátul cipzáros csizmájának kopogása reményt adó zene volt füleimnek. Remény, hogy újból csillapíthatom szűnni nem akaró éhségemet, remény, hogy megszabadíthatok valakit a szenvedéseitől. A célpont - nem, nem célpont, áldozat - javítottam ki magam dühösen. Áldozat. Régen minden vasárnap áldozatot mutattak be az isteneknek, gyerekeket hagytak ott fagyos barlangokban, hogy halálra fagyjanak áldozat címszó alatt, bárányok bőgtek az oltár előtt, mielőtt kivéreztették volna szerencsétleneket, de még mostanában is nők tucatjai áldozzák fel a büszkeségüket, csak hogy egy hímnek - férfinak - örömet szerezhessenek. Sóhajtottam. Az áldozatom lassan haladt, én pedig fáztam. Mégsem ölhettem meg őt itt, a főút mellett. Meg kellett várnom, amíg beér a Tulpe utcába, ahol csak pár lámpa fénye igazolta, hogy a világosság még nem veszett ki teljesen ebből a sötét, borzalmas világból.

Éreztem, hogy a tenyerem viszketni kezd, szinte vágytam arra, hogy a kezembe foghassam, a két évvel ezelőtt rendelt, orosz készítésű vadászkésemet, amely a hirdetés szerint a legjobb vaddisznó-ölő fegyver széles e világon. Ha vaddisznót nem is, libákat már öltem vele. Végül nem bírtam magammal, előhúztam a kést a lábszáramra erősített, egyszerű bőrövből. A lány ebben a pillanatban megtorpant.

Talán meglátta az árnyékomat, esetleg meghallott valamit, nem tudom. Mindenesetre megmerevedett, a gerincén borzongás futott végig, amit még én is jól láttam. Aztán lassan, nagyon lassan megfordult. Rohanni kezdtem. Sikoltott, a hangja magas és fülsértő volt, egy kutya ugatni kezdett a szomszédos utcában. A helyében én is sikoltottam volna, hiszen nem lehet mindennapos látvány egy terepmintás nadrágot, fekete kabátot és bakancsot viselő, zilált hajú lány látványa, aki mellesleg egy tizenöt centiméteres, koromfekete pengéjű kést szorongat a kezében.

Az utcai lámpa fénye egy pillanatra elvakított, nem láttam a lány arcát, hirtelen azonban minden nagyon éles lett. Átfutott az agyamon, ha csak egy pillanatra is, hogy megbolondultam. Előrelendültem és rám nem jellemző állatiassággal beledöftem a bökőt a lány torkába, amit fedetlenül hagyott a kabátja. Hörgött, a szeme kidülledt, de abban a percben nem tudtam örömömet lelni a szenvedésében. Húsz másodperc múlva a lány halott volt. Elkaptam, mielőtt összeeshetett volna, majd vele együtt a véres járdára zuhantam. A nővéremet tartottam a karjaimban. Aki két éve halott volt. Én öltem meg.

--------------------------------------------------

Tizenöt éves vagyok, és imádom a krimiket, de csak most, húsz krimi után mertem belekezdeni egy saját történetbe. Ez az első kész részlete a most készülő "könyvemnek", ami ideiglenesen a Kivérezve címet viseli. Mit gondoltok róla, esetleg mit tippeltek a történetére? Előre is köszönöm a kommenteket.