Hogy tetszik ez a "mese"? Mit gondoltok az írásomról?

Egy Facebookon látott képregény alapján készült.

A Farkas és a Bárányok

A Ház apró volt, megbújt a sűrű fák között. A piros cseréptető alatt, a hófehérre meszelt falakon sötét színű ablakkeretek és egy kicsi ajtó volt építve. Lakói gondosan bereteszelték a kijáratokat. Tartottak az idegenektől, főleg Farkastól. A Bárányok nem is ismertek nála félelmetesebb ragadozót a környéken.

A hét kicsi Bárány félelemmel kevert izgatottsággal nézett Mama után, aki mosolyogva lépdelt az erdőben a tisztás felé, de a szíve szorongott. Sosem tudta a gyermekeit egyedül hagyni nyugodtan, még ha muszáj volt, akkor sem. Rettegett a bestiáktól, akik csak arra várnak, hogy ő eltűnjön a Házból, és a védtelen kicsinyekre támadhatnak.

Miután a Nap elbújt a lombkoronák mögött, Farkas nagy, döngő léptekkel érkezett a Házhoz. Kileste, amikor Báránymama szoksásos útjára ment, hogy élelmet gyűjtsön az ártatlan csemetéinek. Farkas gyomra megkordult, a szemében ravasz fény csillant, amint észrevette, hogy a Házban még ég a gyertyaláng.

Kihúzta magát, és bekopogott.

– Kedveseim, hazajöttem. Nyissatok ajtót! – mondta nyájasan. Ám a Bárányok nem voltak ostobák. Remegő hangon kiáltott ki valamelyik.

– A mi Mamánknak nem ilyen éles a hangja. Nem nyitunk ajtót.

Farkas mérgesen hátralépett, aztán távozott.

Az éléskamrájában alapos keresgélés után egy egész bödön mézre bukkant. Gonoszul elvigyorodott, és az utolsó cseppig kinyalta az edényt.

Elégedetten tért vissza a Házhoz.

– Kedveseim, hazajöttem. Nyissatok ajtót! – kopogott újra, de a Bárányok közül egy most sírva válaszolt neki.

– Te nem a mi Mamánk vagy.

Ekkor olyasmi történt, amire Farkas nem számított. Az ajtó kinyílt, és a hét kicsi Bárány minden félelem nélkül állt előtte.

– Teljesen mindegy, ki vagy – mondta az első. – Akár meg is ehetsz mindnyájunkat. Egy Holló hozta a hírt, hogy a mi Mamánkat elfogta és magával vitte egy Ember. Hogyan is élhetnénk Mama nélkül? Előbb-utóbb éhen veszünk.

Farkas döbbenten állt, aztán hörögni kezdett.

– Így jártatok, ti szerencsétlenek! – kiáltotta, aztán megfordult, és a fák közé rontott.

– Nekem sose volt családom, mégis tudtam, hogy boldoguljak. Vissza fogok jönni. Megint kopogtatni fogok az ajtótokon! Akkor mondjátok azt, hogy bátran menjek be!

Azzal eltűnt az erdőben.

„Ebben semmi izgalmas nincsen. Én vadász vagyok, nem keselyű. Én megszerzem a prédát, nem hagyom, hogy csak az ölembe hulljon.” – fortyogott magában, miközben elérte a közeli patakot. Dühösen járkált fel s alá, aztán egyszer csak megállt, én inni kezdett. Mikor kinyitotta a szemét, megpillantotta a tükörképét a vízben.

– Micsoda dög lett belőled – morogta magának, aztán lerogyott a fűbe, és a mancsára hajtotta a fejét.

– Mi a fenéért érzek mégis sajnálatot? – vicsorgott.

Farkasnak sosem volt családja.

Hárman voltak testvérek, amikor megszülettek. Két hetes korukban szüleik próbára tették őket: egyenként vitték el vadászni mindhárom kölyköt. Kiválasztották azt, akit a legerősebbnek véltek, azután eltűntek örökre. Ő és a húga egyedül bolyongtak az erdőben, mígnem elszakadtak egymástól. Farkas az igazi nevére sem emlékszik. Semmije és senkije sem maradt. Egy szál maga kereste a táplálékot, s a magányra való kárhoztatás nevelte belé a gyilkos és önző ösztönt. Egy csepp érzelem sem maradt benne. Legalábbis eddig úgy tűnt, nem képes érezni.

– A francba – sziszegte, és felállt. Hunyorogva elnézett a falu irányába, aztán átszökkent a patakon, és rohanni kezdett.

A Vágóhíd a falu szélén állt. Lepukkant hely volt, az Emberek nem is szerettek arrafelé járni. Egy ilyen ijesztő, koszos, alvadt vértől díszes helyre még a legbátrabbak is ritkán merészkedtek. Most azonban az ócska helyiségből hangok hallatszottak.

– Azt a kövéret is – mutatott egy nyurga, lófogú fiatalember Mamára a többi megszeppent Bárány közt. – Ez az öt elég lesz.

Két férfi vastag, durva kötelet hurkolt a nyakára, mire Mama kétségbeesetten a többeikhez fordult.

– Kérlek! Hét gyermekem vár odahaza engem!

Egy bölcs, öreg Bárány bíztatóan dünnyögni kezdett.

– Ne féltsd őket. Boldogulnak, vigyázni fognak magukra.

Az öt kiválasztott Bárány pánikba esett, ahogy a nagydarab, kopasz férfiak rángatni kezdték őket a Vágóhíd felé.

– Mi a... – ráncolta a szemöldökét az egyik, amikor meglátta az ajtóban Farkast. Az állat vicsorgott, az izmai megfeszültek, és dühösen meredt a három Emberre.

– Hogy kerül ide egy Farkas? – kiáltott fel a lófogú. – Meg fogja támadni a Bárányokat!

– Tom! – mutatott a sarokba az egyik kopasz, amelyik Mamát tartotta a kötéllel. – Hozd a puskát!

Farkas felmordult, és a nyurgának ugrott. A fiatalember a földre esett, Farkas pedig a fogait a nyakába mélyesztette. A kopasz elengedte Mama kötelét, és a bajba jutott segítségére sietett. Az kétségbeesetten küzdött, hogy lelökje magáról az állatot, de hiába. Eközben a rémült Bárányok egymáshoz bújva próbáltak menedéket keresni.

– Mi történik most? – kérdezte remegve az egyik.

– Ne törődjetek velük! – eszmélt fel hirtelen Mama. – A kapu nyitva van! Gyerünk!

– Carl! Bobby! – szaladt vissza a sarokból Tom, kezében a puskával. – A Birkák megszöknek!

– Ne törődj velük! – ripakodott rá a kopasz. – Segíts Carlnak! Csukd be az ajtót, és szabaduljunk meg ettől a fenevadtól.

Carl végül lelökte magáról Farkast, aki azonban nem hátrált meg. Elszántan állt a három ember előtt, aranysárga szemében kitartás és rendíthetetlen bátorság tükröződött.

„Bárányok – gondolta –, lehet, hogy sosem fogok újból kopogni... De most olyan életetek lehet, ami nekem sohasem volt.”

Utolsó emlékképként bevillant kölyökkori énje, amint egyedül áll, és a szülei után néz a barlang bejáratánál.

Kivillatotta éles fogait, aztán a torkából hangos morgás szakadt fel, és a három férfinak ugrott.

A Bárányok nem néztek hátra, csakis előre, úgy menekültek minél messzebb a Vágóhídtól és a falutól, ki-ki ahová tartozott. A szabadság gondolata lassan elért a tudatukig, ami erőt adott ahhoz, hogy a félelmet átvegye családjuk és otthonuk viszontlátása.

A Mama boldogan rohant a fák közé, egyetlen célt a szeme előtt tartva: pár perc, és újra láthatja a gyermekeit.

Az éjszaka és az erdő csendjét hirtelen egy tompa dörrenés szakította meg.

A puska elsült. Farkas felnyüszített, aztán a Vágóhíd vértől ázott padlójára rogyott.

Soha többé nem kopogott be a Bárányok ajtaján.