Az alábbi részlet alapján érdekelne a regény, amit írok? Mit gondoltok a stílusról így, első benyomás alapján?

A házhoz visszaérkezvén már a kapu előtt hallották Áron és Geri hangos társalgását. Elindultak vissza hozzájuk lassan bandukolva a tücskök által zajos kerten keresztül a teljes sötétségben. Anett még lassabb tempóra váltott, és közben felnézett az égre. Csillagos volt és tiszta, ahogy az utóbbi időben megszokhatták. Bence kérdőn nézett rá, hogy miért lassított, mire mindketten teljesen megálltak a kert kellős közepén. Bence megállt Anettel szemben, és ő is az eget kezdte el kémlelni, mintha csak ellenőrizné, hogy tényleg van-e ott valami érdekes, ami miatt Anett megállt, és felnézett. Közelebb állt hozzá, így egymás szinte lélegzetvételét hallhatták. Anett lassan levette tekintetét az égről, és Bencére meredt, aki viszont még mindig az eget nézte, így a lány megcsodálhatta csodálatos, vékony, de ugyanakkor férfias nyakát. Bence megérezte, hogy Anett már őt nézi. Mélyet sóhajtott, és lehajtotta a fejét, hogy újra szemtől szemben lehessenek egymással ezúttal szinte vészesen közelről. Anett látta, hogy az ajkait nézegeti, így gyorsan megnedvesítette őket a nyelvével. Bence elmosolyodott, és fejét lassan, de biztosan közelíteni kezdte Anettéhez, akit rettentően hirtelen ért a csók gondolata, de mégis elég volt pár töredékmásodperc arra, hogy felkészüljön rá, és tökéletesnek érezze a pillanatot...

Csakhogy Bence nem csókolta meg. Lágyan végigsimította Anett karjait, homlokát pedig óvatosan a lány homlokának támasztotta, utána pedig lassan elhúzta a fejét Anett nyaka és füle felé.

- Menjünk vissza a stégre. – suttogta egyenesen Anett füléhez hajolva, amitől a lány minden egyes idegszála ismételten megborzongott, valamint egy olyan érzés is haloványan felsejlett a kavalkádból, amit előtte soha nem érzett, nem is tudott hová tenni... Mintha valami földöntúli erő súgná, hogy azonnal rántsa magára Bencét, csókolja meg, és fedezze fel testének minden egyes szegletét. Finoman szólva nem olyan módon akarta ezt tenni, mint eddig bármikor az igencsak rövid életében. Valami olyan mohó, buja énje jött elő pár pillanat alatt, amit az előtt soha nem ismert, de mégis tudta, hogy mindig is erre az érzésre vágyott, és minden egyes alkalommal, amikor kongott a lelke az ürességtől, és érezte, hogy hiányzik egy darab, akkor ezt a különös varázst hiányolta. Ez az, ami igazán emberré tette. Ami NŐVÉ tette. Amitől forrónak érezte magát, és nem egy üres, megbántott lelkű, tüskés jégkirálynőnek, aki agyonkombinálja már az élet összes dolgát. Ezekben a pillanatokban egyszerű volt, többé nem a sérelmek, csalódások tették érző lénnyé, hanem az egész testében és lelkében felpezsdülő vágy, áldozatkészség, és a feltétlen szándék, hogy az előtte álló hímnemű lénnyel összefonja testével együtt a lelkét is. Soha semmi nem volt ehhez fogható. Mintha villanyt kapcsoltak idő közben működésbe lévő agyában, ahová lassan visszaköltözött a tudatos énje, aki ezúttal – életében először – tökéletes egységet alkotott a legvadabb fantáziáival, vágyaival és érzéseivel. Úgy érezte, mintha valami hatalmas igazságra jött volna rá, mintha megtalálta volna az élet értelmét, amit 20 éven át folyamatosan a sötétben tapogatózva keresett. Egyszerre érezte ezt a 20 évet rettenetesen hosszúnak, és nagyon rövidnek. Rövid, hiszen még mindig nagyon fiatal, és mások lehet, hogy később érzik át azt, amit ők, később találnak értelmet az egésznek, vagy akár soha. Viszont hosszú, mivel van, aki meg sem akarja találni azt, amit ő gyakorlatilag öntudatra ébredése óta szüntelenül keres, mert egyszerűen más köti le, így nem is keresi. Ő viszont soha nem hagyta abba a keresést, és amikor az általa hozott áldozatok ellenére újra és újra semmi nem történt, akkor újabb és újabb seb keletkezett sérülékeny lelkén, akkor sem tántorodott el, ami a seb növekedését eredményezte. Most viszont biztos volt benne, hogy megtalálta a gyógyírt. Ahogy tudatos énje tevékenykedni kezdett a felkapcsolt villany által megvilágított pszichéjében, egy új érzés is helyet kapott: a rémület. Komolyan megoldást, értelmet talált egy emberi lényben, akit nem is ismer jóformán?! Őrültség! Félt, hogy valami nem stimmel. Ha attól ilyesmit képes érezni, hogy belesuttog a fülébe, és közel van hozzá FIZIKAILAG, akkor mit érezne, ha egy vagy több szinttel előre lépnének? Felrobbanna? Már a gyönyör és rémület drasztikus, néhány másodperc alatt lezajló támadásától is szinte robbanni készült, tehát belegondolni sem mert az egészbe.

Állt csendben, szinte megnémulva meredt Bencére, és teljesen tehetetlen volt. Teste készenlétben volt, érezte, hogy innentől kezdve csak idő kérdése, és kontrollt veszít. Azt sem értette, hogy Bence hogyan képes így visszafogni magát. Hiszen azt mondta, hogy ugyanúgy zavarban van mindig, mint ő, és a tudtára adta, hogy tetszik neki. Ekkor jött a következő rémületfaktor, ugyanis Anett fejébe betolakodott a gondolat, hogy Bence egyáltalán nem biztos, hogy ugyanazt érzi, amit ő. Neki is tetszett már sok mindenki, mégis életében először érez ilyesmit, ez már sok ezerszer több szimpla tetszésnél. A kerek egész pedig, ami tényleg végleg értelmet adhatna mindennek, csak úgy jöhet létre, ha Bence is ugyanazt érzi, mint ő.

Végül sután, remegve bólintott, és visszamentek a stégre a többiekhez.