Regény írással próbálkozok már egy jó ideje, de még csak most mertem napvilágra hozni. Véleményt szeretnék kérni, hogy érdemes e folytatnom, van e tehetségem az íráshoz? ( Részlet lent! )

-Hiányzik? Szereted?- faggatózott Andor.

-Talán. Már nem.- sütötte le a szemét, és igyekezett eltakarni a szemét a férfi elől, hogy ne lássa őt megint sírni.

- Nem hiányozhat olyas valaki, akit nem szeretsz. Ne hazudj magadnak Csillu, fél évet nem lehet csak így elfelejteni. Hiányzik és még szereted vagy ha nem akkor ne szenvedj miatta, hanem lépj tovább.- húzódott közelebb hozzá, hogy át tudja ölelni.

- Te sem tetted meg. Fél éve egyedül vagy egy gyerekkel. - Emelte rá könnyesen kék szemeit, a szőke lány.

- Az én helyzetem egészen más. Én imádom és elviselhetetlenül hiányzik még mindig. Ezt senki nem tudja megérteni, nem tudja miken mentünk mi együtt keresztül, de mégis kitartottunk. És tessék az élet alattomos módon elvette tőlem. Ami a legjobban fáj, hogy megérdemlem. A szerelmemmel több fájdalmat okoztam neki, mintha elhagytam volna. Talán még mindig élne ha én nem léptem volna be az életébe. - Nyelt egy nagyot, majd felállt az ágyról, hogy megnézze a kislányát. Egyedül ő tudja csillapítani a tűrhetetlen fájdalmat amit érzett egyfolytában. Ezerszer megfordult már a fejében, hogy talán sokkal többet segítene ha a Kamilla életéből is kilépne, de akármikor ránézett eltűnt a fejéből ez a gondolat, hiszen az a csöpp gyermek jelenti az életét.

- Hagyd, még alszik. - fogta meg a kezét Csilla. - Ne menj el, kérlek.

- Ne nézz így rám. - Fordította el a fejét. - Soha többet nem akarom, hogy így nézzen rám senki. Túl ismerős, túl fájdalmas.

- Ne haragudj, nem akartam fájdalmat okozni neked.

- Nem tehetsz róla. - Mosolyodott el, majd adott a feje tetejére egy puszit és újra az ajtó irányába fordult. Ott viszont megtorpant, mert a fülét egy halk szipogás ütötte meg. Tudta, hogy kitől és miért származik, de nem mert megfordulni. Lenyomta a kilincset és kilépett az ajtón. Nem volt itthon rajtuk kívül senki, a kislány pedig a nappaliban a bébihintában aludt. Az édesapja leült a hófehér szőrös szőnyegre és mosolyogva nézte élete értelmét. Annyira szép és ártatlan volt. Fel sem fogta, hogy mi történt az utóbbi egy évben vele, születésekor belekerült egy színdarabba , aminek drámája még közel sem ért véget.

- Soha nem fogom megérteni, hogy miért teszem ezt, de valami legbelül késztet erre. Tudom, hogy megfogom bánni, mert ez egy marha nagy hülyeség, de .... Nem, nincs de! - pattant fel, majd egy pillanat alatt a szobájában termett.

A lány még mindig a szoba közepén állt és közben keservesen zokogott. Andor a lelkiismeretével küzdött miközben egyre közelebb és közelebb lépett hozzá. Az ablakon nézett kifelé a hófehér tájra, ahol csendesen szikrázott a hó és békésen ért földet. Kicsit megnyugodott tőle. Tudta , ezzel nem árthat senkinek, hiszen tovább kell lépniük, hogy újra megtalálják a boldogságot és jelen pillanatban ez csak együtt sikerülhet.

- El kell mennem, nem akarlak tovább zavarni.

- Nem hagyom. - karolta át Csilla derekát és egy erőteljes, de mégis gyengéd mozdulattal magához rántotta.

- Mit csinálsz? Miért akarsz az őrületbe kergetni? Azt hiszed nekem az jó, hogy hónapokig néztem, ahogy nyaljátok-faljátok egymást a legjobb barátnőmmel miközben én végig téged akartalak?- nézett a szemébe elkeseredetten.

- Megkaptál, tessék itt vagyok. - Emelte fel a hangját a srác.

- Nézz már magadra. Fekete pulóver, fekete nadrág, még a szemed is. Minden porcikáddal együtt gyászolsz és azt várod, hogy a karjaidba omoljak? Azzal a tudattal, hogy engem soha nem fogsz úgy szeretni, mint őt?- lökte el magától, miközben a halk suttogása átment kiabálásba.

- Ne akard, hogy bekeményítsek Csilla. Nem vagyok jó passzban.

- Fél éve nem vagy. - Sütötte le a szemét, majd felkapta a kabátját és elrohant. Néhány pillanat múlva Andor már csak annyit látott belőle, ahogy bevágódik a kocsiba és elszáguld.

- A rohadt életbe. - Túrt bele a hajába, majd ráborult az ágyára, az arcára szorított egy párnát és beleüvöltött,olyan hangerővel, amennyire a torka engedte.