Szerintetek érdemes elmenni egy fizetős lányhoz? Tapasztalatok, vélemények?

Tudod, akinek önbizalomhiánya van, azoknak csak egy részüknél megalapozott. Külső visszajelzésekből nekem igazán okom annyira nem volna rá. Mégis van! Ez van.

Pedig én aztán rengeteget tettem az elfogadottság érdekében, mégis tele vagyok komplaxusokkal, gátlásokkal stb... Sokan maguknak generálják ezeket.

Mert ez az elme egy abnormális működésére vall, persze nem elmebetegség, csak egy kellemetlen tűnet, pont mint egy féltékenységi roham sok nőnél. Azok is csak maguknak gerenerálják, mert nem tudják elhinni, hogy ha már egyszer kellettek valakinek, voltak olyan jók, akkor képesek azt meg is tartani...

53%, én nagyjából vágom miről beszélsz.

Valószínűleg neked is a fiatal (általános iskolás, gimis) éveidben volt pár olyan szociális kudarc, ami miatt tudat alatt kevesebbnek kezdted érezni magad a többieknél. Ezért folyamatosan azon igyekszel, hogy mindenben a lehető legjobb legyél, mindenki tökéletesnek lásson.

Én is ilyen vagyok, amúgy itt van elcseszve az egész. Akiket nem érdekel, hogy ki mit gondol róluk, az simán boldogul az élet ezen területén is. Nekünk nem azért nem megy, mert valami komoly hibánk lenne, csak annyira belefészkelte magát az agyunkba a "nem vagyok elég jó" érzése, hogy lábon lőjük magunkat az élet minden pillanatában.

Előző! PONTOSAN ERRŐL VAN SZÓ! Ez az állandó megfelelési kényszer.

Én egy későnérős srác voltam egy koravén közegben.

A kiközösítettség oka nálam tehát pszichologiai+ stílus" eredetű volt régen. Csak akkoriban még nagyon gyerek voltam, és nem láttam át. De minden egyes jelenet ami hogy s mint történt megmaradt az emlékeimben.

Azóta szociálisan továbbra is szar vagyok, de jobb emberismerővé váltam, képes vagyok kiértékelni az élethelyzeteket, ezáltal rájöttem hogy mik voltak a gondok.

Egyébként egy olyan közeg volt, ahol klikkek alakultak ki, és mindenki mindenki ellensége volt! volt akiről lepergett, volt aki eléggé benyelte, és pszichésen tönkretett. Azóta a neurózis /kényszerbetegség/ eluralkodott rajtam!

Kényszeresen "tökéletességmániám" van, és bár a régi ellenségek mind érdek nélkül elismertek, mégis állandóan a rossz élethelyzetek tolakodó gondolatként előtörnek, amikor elő kéne állni,hogy na mutasd mit tudsz!

Ezek a gondolatok meg totál elbizonyítanak, összezavarnak "demotiválnak" és szét vagyok baszva teljesen.

Ez olyan hogy tapintod, fogod, tudod, érzed hogy benne vagy az elfogadható ember kategoriában, de valamiért mégsem vagy képes hinni magadban -féle érzés.

Ezért nem tudtam sohasem kiállni versenyre, pedig lettem volna oda való! Ezért nem tudtam soha egyetlen nekem tetsző nőt sem leszólítani! pedig volt amelyik nyitott felém, és nem is akármilyen! Már életem nőjét is elszalajtottam, mert nem ment vele a társalgás.

Lassan már vagy egy éve volt, azóta is minden éjjel kissé könnyes lesz a szemem. Egy mentális roncsot kreált belőlem az élet...és akkor nem értik a nők sokan, hogy miért "nem MERNEK" a srácok közeledni.

Ez nem félénkség kérdése, hanem pszichés leblokkolás, szerintem nem én vagyok az egyedüli ilyen helyzetbe jutott ember! Rengeteg olyan ember lehet akik nem megfelelő közegbe kerültek az életük során.

Igazából annyiból jó, hogy most nem tartanék ott ahol tartok akár tapasztalatokban, akár kinézetben mint ahol, de hiába ha mégis képtelen vagyok elérni vele a végső! célokat. Olyan mintha a célvonalnál esne össze pl. egy futó, aki halad, halad előre, igen jól, de mégis. És soha nem érhetné el azt, hogy bajnok legyen, hogy boldog életet élő ember legyen, akinek van egy barátnője!

Pontosan olyan vagy mint én, bár én kicsit más utat választottam mint de, de az eredmény ugyan az lesz, egyikünk se éri el amit akar mert akkor rosz helyen volt rosz emberek között.

Az élet kegyetlen, és ráadásul befojásolhatatlan játéka