Szeretnék műkörmöt építeni itthon, de nem kell nekem a drága tanfolyam. Hogyan álljak neki?

Laikusként pottyantam ide, aki szintén kíváncsiságának engedve keresgél a körömszépítés világában. És elkeserítő, hogy egyébként az ember mennyire nem is tud semmilyen témához nyúlni anélkül, hogy ebbe az utálkozó egymásra fröcsögő stílusba ne botlana.

És én úgy látom, hogy az ok mindig ugyanaz: egymás lebecsülése és meg nem értése.

Egyik táborral sem egyetértve, kikívánkozó gondolataimat szeretném hozzáfűzni ehhez a több éve “lecsengett” történethez, ami szerintem mégis tanulságokat hordoz, (csak nem azzal kapcsolatban, ami miatt eredetileg az olvasásába kezdtem.)

Nem tudtam nem érzékelni (magamon is, a történet olvasása közben), hogy bárhogy erőltetik is, a tiszteletet kierőszakolni nem, csak kiérdemelni lehet. Az életben pedig előfordul, hogy még akkor sem kapja meg az ember, ha egyébként kiérdemelné. De kizsarolni még akkor sem érdemes.

Azzal pedig, hogy valaki, mások elhivatottságát vitatja és tudását fitymálja, - mert csak az a valami amit és amennyit ő tanult -, azzal semmiképp nem érdemli ki senki tiszteletét, mi több erősen elgondolkoztató, hogy miféle hozzáállás ez egy olyan HIVATÁS képviselőjétől, akinek az EMBER a “munkaanyaga”… Más munkáját lekicsinyelni nem vall túl nagy empátiára, és isten mentsen az olyan orvostól, akibe együttérzés helyett csak önteltség szorult. Igazából elég rémisztő is belegondolni, hogy azért meri “elnyiszálni a torkomat”, mert felsőbbrendűnek érzi magát, és nem azért, mert tudja s teszi a dolgát. Egyetértek az utolsó hozzászólóval: jobban örülnék, ha az egészséges magabiztosság jellemezné inkább.

És nem mellesleg ez a gondolkodásmód vezet oda, hogy már nem lehet egy épkézláb mesterembert sem találni, mert ez nyilvánul meg mindenütt, hogy csakis az a valaki, akinek doktori cím díszeleg a neve mellett, vagy esetleg több diplomát is besöpört, mert ideje, háttere és persze saját igénye is lehetővé tette ezt számára. Ám még vele is megeshet, hogy például a háztartásában valami elromlik, s bosszankodhat, hogy az a “hülye”, akit a javításhoz hívott, „szart” se ért semmihez… Persze, mert épp a fentebbiek miatt ma már “nem divat” mesterséget tanulni, s csak a kóklerek maradnak.

Holott, ha már annyi sok évet tanul valaki (amire valószínűleg pont a belső késztetés vette rá és nem holmi külső erőszak) - mivel ő több akar lenni másoknál, s az elismerést ő maga is a külvilágtól várja -, hát jó volna ha mások tanulással töltött idejét és energiáját sem venné semmibe olyan könnyen.

Ezért talán el lehetne ismerni minden szakma hozzáértőit, és legalább úgy tiszteletben tartani őket, mint ahogy mi magunk szeretjük elvárni ezt a megszerzett tudásunkért cserébe. És nem lenézően, lekezelően megnyilvánulni, s mindezt még jogosnak is állítani be, miszerint a felsőbbrendűség egyértelmű és természetes. Talán akkor hamarabb meg is kapjuk majd a tiszteletet, ami “jár”.

Végül a hivatás fogalmában sem tudok egyetérteni kérdezőnkkel. Szerintem, ha valaki szívvel-lélekkel, a legjobbját beleadva és FELELŐSSÉGGEL végzi a munkáját, legyen az villanyszerelés, ékszerkészítés vagy manikűrözés, annak igenis a hivatása ez, még ha nem is menti meg vele sem mások életét, sem a világot, még akkor is. Mert egyik meló sem ér többet a másiknál, ha nem hozzáértéssel, elhivatottsággal és gőg nélkül végzik.

Igazán szép körmöket - és bármi mást - is csak így lehet alkotni. Szerintem.