MMA-ba mért nincsenek aikido-sok, krav magások vagy kung-fu sok? Vagyis van mert rákerestem és akad 1-2 aki ezekkel az alapokkal MMA-zik de nincs túl sok belőlük.

Krav magások azért, mert azt nem oda találták ki.

Kungfusok nem tudom, miért nem.

Aikidosok azért nem, mert az aikido gyakorlatban használhatatlan.

én láttam már aikidós álló karfeszítést ilyen mma-s horror vidiben.

egy nem tudom hány danos jujitu-s japán fickó kitörte a csóka könyökét egy pillanat alatt.

vége is lett.

egy sima aikidóst viszont szétszednének az tuti.

ha jól tudom az aikido nem az állóképességi edzésről híres és az ütésekre-rúgásokra sincsenek feledzve.

Hi.

A rövid válaszom (ugye, a véleményünk különbözhet!) az, hogy ez a stílus „önnevelésre” való, a ring és a verseny pedig megfosztja ettől a potenciáljától. Hagyományosan nincs verseny (vannak kivételek, ezeket most hagyjuk), mert a konfliktusok megoldását a rendszer nem a másikkal való harcban látja, hanem a másikhoz való alkalmazkodásban. A részleteket lásd alant, bár nem garantálom, hogy tökéletesen jó, amit írok. Remélem, érthető lesz. Elnézést a hosszáért, így is rövid lett.

Kezdetnek itt van pár idézet Morihei Ueshiba-tól.

„Ha csak a győzelemre gondolsz, valójában mindent elvesztesz. Tudd, hogy te és az ellenfeled ugyanazt az ösvényt járjátok.””A harc nélküli győzelem az igazi győzelem, az önmagad fölötti győzelem, a gyors és biztos győzelem. A győzelemnek harmóniát kell kialakítania közted és a másik között, össze kell kapcsolnia az isteni részeddel; össze kell, hogy kössön az isteni szeretettel, magává a világmindenséggé kell válnia.”

„Legyőzhetetlen, mert semmivel sem harcol”

„Gyakorlás közben mindig tartsd szellemed ég és föld, tűz és víz, jin és jang metszéspontján.”

„Képzeld el magad, amint egy hatalmas körré tágulsz (...) és utána érezd a világegyetemet, amint összegyűlik benned.” (1)

Az aikido sajátosan gondolkodik a győzelem-vereség kérdéséről, mert a konfliktusok rendezését, harc eldöntését nem a támadó legyőzésében látja, hanem a védekező „legyőzésében”. A fenti idézetekben előfordul a kereszt, mint szimbólum. Utánaolvastam annak, hogy a pszichológia milyen jelentést tulajdonít neki. A keresztet teljességszimbólumnak tekintik (2), mert képes arra, hogy egymással ütköző ellenpólusokat (itt most tűz és víz, ég és föld) jelenítsen meg egyetlen alakzatban (3). Ennek ellenére, ez a fajta egység az ellentétekből fakadó feszültséget nem oldja fel (4). A teljes feloldáshoz magát az „ellentétességet” kell megszüntetni, erre szolgál a kör. A körben az „ellentétesség”, mint olyan, értelmét veszti, mert az ellentétes irányok egyetlen, közös irányba olvadnak benne össze. Az istenségek ilyenek (a kör amúgy az ”isteni” szimbóluma is), főleg a keleti istenek, akik kétarcúak, van egy jó és egy rossz arcuk, mindez egy személyben, mégsem okoz ez a tény meghasonlást az istenség személyében (2).

Az emberi elmében is megvalósulhat az ellentét nélküliség állapota. Ilyen pl. amikor ellentétes tudattartalmakat békítünk ki. A személyiség szempontjából olyan vonásokról lehet szó, amiket az ember önmagában utál, esetleg nem fogad el. Ilyenekre akkor bukkanunk, ha pl. megsértenek minket, veszélyeztetik a céljainkat. Pl. sértés esetén a negatív tulajdonságaink, akadályoztatás esetén a kudarcunk érzése.

Az egymással ütköző vonásaink, gondolataink vagy vágyaink egyetlen helyen vannak „békében” egymással, és az a tudattalan, azon belül is a Selbst, ami tömören minden, amik vagyunk, ill. amivé válhatunk. Itt az ellentétek értelmüket és erejüket vesztik (2). A Selbst szimbóluma pedig a kereszt, pontosabban annak középpontja (5).

Vagyis, ha jól értelmezem, az embernek gyakorlás közben saját maga „lényegére” kell figyelnie, ráadásul arra a részére, melyben az ellentétességnek nincsen értelme. Ez a mélylélektanban azért fontos, mert sok zavart és betegséget a tudattartalmak ütközéseként értelmeznek. Egy neurózis pl. akkor áll elő, ha van egy dolog bennünk, ami elfogadható, van egy, ami nem elgoadható. És az ember mindkettőre ugyanúgy vágyik. Ezek ellentétek, és úgy oldhatóak fel, ha a tudattalan tartalmakat (általában ezek azok, amik nem elfogadhatónak tűnnek nekünk) beemeljük a tuadtba. A tudattalan beáramlása a tudatba gyakran hozza a megoldást a zavarra, tehát új, alkotó erőket szabadít fel, új egyensúlyt teremt a vágyak között (ez elég pongyola megfogalmazás így, de most legyen ez elég). A tudattalan tartalmak (a Selbst) megélése pedig az istenélménytől (amikor valaki megéli egy isten jelenlétét) nem elválasztható. Ez egy olyan élmény, amit az ember gyakran a természettel való egyesüléssel érez hasonlónak. A természetben ugyanis az ellentétek egymással egyensúlyban, harmóniában vannak. A tudattalan maga is a természet műve, így a világmindenséggel való egyesülés rögtön érthetőbbé válik. Az felfogható úgy is, mint a saját önvalónk megélése (2).

Evvel párhuzamosan az idézetben maga a gyakorló is körré, istenné vagy világmindenséggé válik (tehát teljessé, vagy megvilágosodottá, ahogy tetszik), mely állapotban mindennel harmóniában van az ember. Még magával az ellenségével is, mert az embernek nincs semmije (büzskeség, döjfösség, kudarctól, megalázástól való félelem, stb.), amit az ellensége támadhatna. Mert már edzésen megküzdöttünk vele, és elfogadtunk. Az árnéykunk elfogadásával pedig teljessé váltunk. így megtehetjük, hogy konfliktushelyzetben nem magunkra, hanem a másikra figyeljünk.

A győzelem rendszerint a másik leigázását jelenti. Saotome leírja, hogy a természetben ez mindkét fél halálát jelenti. Ha a sas elpusztít minden nyulat, ő maga éhenhal. Ha a nyúlnak sikerül mindig meglógnia a sas elől, a nyúl is éhenhal (hiszen a túlszaporodás miatt nem lesz több élelme). A természetben tehát az élőlények kölcsönösen függenek egymástól, és kölcsönösen alkalmazkodniuk kell egymáshoz, ha életben akarnak maradni. Ez teremti meg az egyensúlyt. Ueshiba a második világháború után felismerte, hogy az emberek szintén kölcsönösen függenek egymástól, ezért nem szerencsés, ha le akarjuk igázni egymást. A túléléshez alkalmazkodnunk kell egymáshoz . Ez az isteni szeretet, mely megőrzi mindkét felet, jóllehet, ez a harmónia nem kedves, hanem szigorú. Miután a test őrzi a lelket (aminek ugye a teljessé tételén fáradozunk), a teste meg kell védeni (6). Tehát nem mondhatjuk, hogy ez a gondolat szentimentalista vagy ideálista volna. Ha védekezni kell, akkor védekezni kell, nincs mese. Az egyensúlyt nem bonthatjuk meg avval, hogy odadobjuk magunkat a másiknak.

Az aikido gyakorlásából szerintem ezért hiányzik a verseny. A versenyben érdekek ütköznek, és csak egyvalaki lehet győztes a felek közül. De mint látjuk, az aikidot nem éredkli az ilyen győzelem. A cél első körben saját magunk megismerése és legyőzése, így lyukadunk ki a kihon-waza-nál (formagyakorlat, bár az aikido technikák szinte sosem sikerülnek egyformán, ami ugye a formagyakorlat lényege lenne), mely ember-ember közti összehasonlítást lehetetlenné teszi. Nem lehet megmondani, hogy ki a jobb, mert az összehasonlítási alapunk az előző technika, és nem a másik ember (elvileg). A lényeg, hogy mindig saját magához képest legyen jobb az ember. Ehhez viszont kemény gyakorlás kell. Félelem a sérüléstől, az eséstől, attól, hogy eltalál egy bokken. Idegesség, ha az ellenálló uke miatt nem sikerül a technika. Lustaság, ha másik nagy sebességgel dolgozik, te meg már szédülsz, bosszankodás, ha kijavítanak (ezeket én éltem át gyakorlás közben). Ezeken az rézéseken kell túllépni, vagyis legyőzni önmagad. Korrekt technikák mellett ez csak úgy érhető el, ha a másik komolyan támad, ellenáll, ahol veszélytelenül megteheti. Viszont mindezt a verseny nélkül, tehát itt a „támadó” a „védekező” segítője, és fordítva. Ez a kölcsön függés lélektani szinten. Technikai szinten a „védekező” részéről az elkerülés és elvezetés, a „támadó” részéről a dobás elviselése. Mindenki alkalmazkodik a másikhoz (a gyakorlás jellege miatt muszáj nekik), és senki nem akarja legyőzni a másikat. Mert a másik nélkül saját magunkat nem tudjuk legyőzni, és szigorú értelemben véve a másik nélküli állapotban egyedül maradunk.

Ezért legyőzhetetlen, mert nem harcol senkivel. Ha nincs harc, nincs vereség sem.

Tehát a másik legyőzése irreleváns, és az egész edzésmódszert úgy rakták össze, hogy a hangsúly mindig saját magunkon legyen. Azt, hogy miért tettem a védekező és támadó felet zárójelbe, most hagyjuk. Amikor harcolunk, két célunk van: hogy ne legyünk gyilkosok, és hogy a másik se legyen gyilkos (6). Vegyük észre, hogy itt a hangsúly nem rajtunk van (ne gyilkoljanak meg), hanem a másikon (a másik ne legyen gyilkos). Ehhez viszont használható technika kell... Tudom, ez most elsőre furán hangzik.

(1) John Stevens: Az aikido esszenciája

(2) A nyugati és a keleti vallások lélektanáról

(3) Aión

(4) Lélektani típusok

(5) A filozófusok fája

(6) Saotome: Az aikido és a természet harmóniája