Szégyen manapság tanárnak lenni?

12 és ...

Valahogy nem azért zárnak be az iskolák mert nincs diák hanem azért mert nincs tanár.

A népesség pedig csak tovább fog csökkenni mivel lassan orvoshoz sem tudsz menni vagy ha véletlen igen akkor majd 8 év múlvára kapsz időpontot arra, hogy elküldjön az orvos vizsgálat nélkül. Ha bárki gyereket akar vállalni akkor nem lesz más lehetősége mint súlyos pénzeket leperkálni vagy nem fog tanulni a gyereke és még sorolhatnánk a problémákat hogy mi felé tartunk bár az egészségügy része már most is így van és ez csak romlani fog.

Nem a születések számával lenne amúgy a főbb probléma hanem az egyre rosszabb körülmények miatti kivándorlás miatt. Azonban egyrészről még mindig van bőven elég gyerek ahhoz, hogy kelljenek tanárok másrészről pedig az oktatás eltörlésével csak tovább növelik a kivándorlást.

De lehet pont ez a cél. Ha nem él majd senki sem Magyarországon akkor majd lehet az egész országból 1 nagy stadiont építeni.

"Ha gyerekek ezt látják hogy, tanárok jobban féltik a megélhetésüket mint rendszer tönkre tevését ök is csak fentartoi és cinkusai."

Nem fenntartói (- mert így kellene helyesen...) és cinkosai, hanem ők is érzik, hogy válság van, és ez letöri a motivációjukat a tanulásban is, ez által kilátástalannak érzik a helyzetet, főleg azok, akik most tanárnak készülnek, tehát tanárszakos diplomát fognak teljesíteni, és átvenni a záróvizsga után. Miért is nehéz ez? Mert helyt kell állniuk, azért a kevés fizetésért is, és az se mindegy, mennyi órában tanítanak.

Én az voltam, soha nem tartottam szégyennek, sőt, szerintem az egyik legszebb hivatás. Van, akinek szép és nemes feladat, hogy szeret gyerekekkel foglalkozni, hogy a kis csemeték nevelése, gondozása, felkészítése a felnőtt életre, a jövőre, az ő feladata. Lehet, hogy kicsit hülye példa, de olyan, mint amikor a kertész neveli a fákat, sokan lehet, hogy lenézik, és nem értik, mit és miért csinál, de a kertész tudja, hogy nem a mostban van értelme sok dolognak, hanem rengeteg minden majd a jövőben fog beérni, aminek az alapjait lehet, hogy éppen ő rakta le a gyerekben. Emellett annyi szeretet, ragaszkodás, annyi őszinteség sehol nincs, mint amit az iskolában kap a tanár, és ez még akkor is így van, ha látszólag a mai gyerekekkel nehezebb bánni. De minden gyerekhez vezet út, csak meg kell azt találni. Én mindig hittem ebben, és többnyire meg is találtam ezt az utat.

Azt viszont soha nem értettem, hogy a szülők úgy beszéltek velem, mint a kutyával, ha valamivel nem értettek egyet, a beszélgetés, eszmecsere teljes hiánya nélkül bejöttek ugatni. Sok tanár átéli ezt, hogy dühöngve jön be a szülő, és ahelyett, hogy kérdezne, beszélgetne, látszik rajta, hogy ennek az igénye egyáltalán nincs benne, csak beolvasni akar, jól megmondani a magáét. És ez az attitűd sajnos a gyerekekre is ráragad. Sőt, az egész társadalmon érződik ez, úgy viselkednek velünk, mintha mi nem emberek lennénk, hanem valami cselédek. Volt olyan szülő, aki egyszerűen letegezett, annyira nem tartott semmire. Soha nem értettem azt, hogy az az ember, aki a legfontosabbat az életben, a gyerekét rábízza egy nevelőre, hogy az nevelje, tanítsa, hogy tudja ennyire semmibe venni, lenézni ezt az embert, sőt, hogy lehet az, hogy nem is értik a tanár szerepét, nem gondolnak bele. És hogy ezzel végsősorban nem is a tanárral tolnak ki, hanem a gyerekükkel (aminek mostanában lehet talán látni az eredményét...). Teljesen más lenne az egésznek a megítélése, ha ezt az emberek szem előtt tartanák.

Szóval az ilyen dolgok (és sok egyéb más is, amit hosszan lehetne ecsetelni) vezettek arra, hogy egy nap rájöttem, hogy rám nincs szüksége ennek a társadalomnak, így már nem ezt a hivatást űzöm, és megmondom őszintén, jobban is érzem azóta magam. Pedig egy ideális világban szívesen csinálnám.