Mekkora túl erőtől várható "ellenállás nélküli áttörés"?

Ez valamiféle aranyszabály, hogy amilyen vastag a penge, olyan vastag páncél kell neki? Ha igen, hogyan birkózik meg a különféle anyagokkal?

Amúgy nem igazán értem a nyugati gondolkozás páncélközpontúságát (akár a modern kort is értve), egészen funkció nélkülinek tartom. (itt most a bazinagy, nehéz lemez vértekre, esetleg láncingekre gondolok, bár ez utóbbiak kivételt képezhetnek egyes esetekben)

A (korlátok nélküli) páncélozás egy defenzív magatartás. A defenzíva, mint olyan, pedig csakis vereséghez vezethet (itt könnyen a félreértelmezhetők a kifejezések), vagyis harcra nem való.

Hadd világítsam ezt meg egy példával! A magyar könnyű lovasság a nehéz lovagokat úgy körbemanőverezte, ahogy akarta, mert a nehéz páncél miatt alkalmazott nehézigás lovak nem voltak olyan mozgékonyak, mint a futólovak. Ellenben a páncél nem védte meg őket (akkor sem, ha 10 falu ára volt), hiszen a páncéltörő nyílhegyekkel nem vehették föl a versenyt (itt a reális páncéltömeget is figyelembe kell venni).

Ugyanez igaz a mai páncélosokra is. Millió dollárokba kerülnek, amire kidolgozták őket (óriásbirodalmak totális háborújának tömeges ütközetei), már rég nem jön létre, de cserébe sokad része költségen lehet olyan páncélelhárítót venni (gyártani még olcsóbban), ami könnyedén leküzdhetőé teszi őket.

A páncél olyan, mint a vár. Amíg aránytalan a védekező fél túlereje, addig hasznos (de nem szükséges). Amikor már szükséges lenne, már nem hasznos (lásd pl. mongol "ostromokat").

Egy pusztai harcosnak a lova volt a "vár", a mozgékonyság tökéletesen megvédte. A küzdősportokban is az aranyszabály: TÁVOLSÁG, KITÉRÉS, KONTROLL; a háromból legyen meg kettő. A defenzíva éppen az első kettőt dobja el magától. Ez a 'páncélozás' paradoxona, ez vele a problémám. [Ellenvetésként elhangozhatna a pusztai lovasság részleges páncélozása, de egy bőr mellvért, vagy egy láncmellény a közelében sincs olyan súlyú/immobilitású, mint egy hagyományos páncél - másrészről harceljárás NEM épült rá, csupán túlbiztosítás (mint minden mérnöki munkában).]

Nem hazudtolsz meg attól, hogy nem egyezik a véleményünk. ;) A páncéltörő nyílhegy szerencsére nem olyan, mint a filmekben, háromszögletű, és nagyon piciny. Ennek azért van jelentősége, mert a kicsi keresztmetszet, no meg a vágóélek (három a lehető legkevesebb!) maximalizálja a páncélátütést. Szerencsére az íjak sem olyanok, mint a filmekben, nem is részletezem, ez elég ismert. Szó mi szó, nem lehet olyan páncélt készíteni, amelyet íjjal ne lehetne átlőni, és lehet benne harcolni. Nem tornázni (:P ugyebár az ember kicsit jobban odateszi magát ha hullik az áldás), hosszabb időn keresztül.

A nehézlovasság azért volt a középkor "legütősebb" fegyvere, mert nem találkozhatott a könnyűlovassággal. A kultúraváltás után igen hamar kikopott a használatból a fölszerelés-együttes (ami kulcsfontosságú volt a harceljárások sikeréhez). Mit tud kezdeni egy közelharcban nagyszerű, de lomha alakulat az őt körbelovagló és messziről agyonlövöldöző (távolság, kitérés, kontroll) ellenséggel? Semmit, tehetetlen. De azt sem mondanám, hogy közelharcban alulmaradna, hiszen volt mind puha, mind páncélozott célok elleni közelharcfegyvere, nem is akármilyen. Mindezt tehetősnek és szegénynek egyaránt! Fenntartható és borzasztóan ütőképes - mi kell még?

Én a hármas szabályt, mint harceljárást emlegettem föl (itt látszik egészében, milyen igaza volt Muszasinak a Go-rin-no-sóban). Respektálom az általad írt dolgokat, de ezek nem harceljárás, inkább kivitelezés köre. A dühről még annyit, hogy harcban az érzelmek elvakítanak. Ahol életek függnek a döntésen, ott az érzelmeknek helyük nincs, csak a szenvtelenségnek (így paradox, hogy írtad a megfontoltságot). Az adrenalin is egy olyan dolog, amit nem tudsz befolyásolni.