Az élet miért ennyire igazságtalan?

Kedves kérdező! Végigolvasva így az egészet, én is azt tudom mondani, amit az előttem szóló.

Egyrészt valóban mindenkinek van problémája, nem tudom, hogy sokan miért gondolják úgy, hogy a gazdagoknak és a szépeknek nincs? De, van, méghozzá olyan problémák, amikkel pl. te, kedves kérdező, nem tudnál mit kezdeni, nem is látod át, nem is érzed át. De ez már empátia kérdése. Elvárod, hogy a világ befogadó, elfogadó és empatikus legyen veled szemben, úgy, hogy te nem vagy az a világgal szemben.

Nekem is vannak egészségügyi problémáim, amelyek egészen a születésemig nyúlnak vissza (alig másfél kg-mal, két hónappal korábban születtem, mint kellett volna), és vannak bizonyos elváltozások is a testemen sajnos, amelyeket műteni nem lehetett. És én sem vagyok szép. Mégis van egy párkapcsolatom most már 8. éve, és egy egészen nagy közösség oszlopos tagja vagyok, ahonnan egy kisebb baráti kör is kialakult szerte az országban. Ezen felül a tanulmányaim során is jól kijöttem mindenkivel. Persze kisebb korban sokan csúfoltak a nagyon is látható testi elváltozásom miatt, és nyilván ez nagyon rosszul esett, és rosszul esik a mai napig, de túl tudok emelkedni rajta. Mindig találtam magamnak 1-2 embert, aki elfogadott, és igazi barátommá vált. Mert barátságosan és nyíltan álltam mindenkihez, nagyon sokan a mai napig tudják, hogy ha baj van, akkor fordulhatnak hozzám - és többen meg is tették már. És nem érzem, nem éreztem úgy, hogy kihasználnának pl. Örülök, hogy megbíznak bennem, és hogy segíthetek.

Páromat egyébként online felületen ismertem meg, és hosszú hónapokig még csak képet sem küldtünk egymásnak - én nem véletlenül nem tettem. Mai napig is szégyellem magam amiatt, ahogy kinézek, de ezt nem feltétlenül mutatom ki a világ felé: természetesen viselkedem. Így a legtöbb esetben teljesen természetesen viselkednek velem is. Mivel nem volt semmiféle látható külső, amit a másikhoz kapcsolhattunk, csak a beszélgetések maradtak. És amikor nagy nehezen rábeszélt egy személyes találkozóra, nagyjából attól kezdve együtt vagyunk. Ez nagyot dobott pl. az önbizalmamon, ez tény.

A másik, az a közösség, amiről feljebb beszéltem:

ismeretlen, vegyes korú és hátterű emberek (17 éves fiatal lánytól 89 éves nagypapáig, munkanélkülitől az ápolón át magas beosztású emberig mindenki van, egy közös hobbi hozott össze minket) Budapesttől nem messze élek, és a csoportban még elég sokan élnek vagy a fővárosban, vagy a környékén. Mivel viszonylag fontos szerepem volt a csoport barátivá alakulásában, nagyon sokakkal nagyon sokat beszélgettem, és nem rejtettem ugyan véka alá a betegségemet, de nem is azzal kezdtem, hogy én milyen szerencsétlen vagyok emiatt... szóval tudták. Aztán már olyanná vált a csoport, hogy egyre többen egyre többször igényelték azt, hogy tartsunk találkozókat. Eleinte próbáltam ilyen-olyan valós vagy nem valós indokokkal kibújni alóla, de végül erőt vettem magamon, és elmentem egy ilyenre. Közel 40 addig többségében egymásnak teljesen ismeretlen, mégis nagyon jó ismerős ember vetődött össze, ahogy mondtam is, vegyes háttérrel. És a személyes találkozás óta a közösségünk még erősebb lett, sokkal barátibb és személyesebb, mind elfogadott olyannak, amilyen vagyok.

Igen, nálam előny az, ha először online felületen ismer meg valaki. De van példa az életből is, az pedig a testvérem felesége, akivel nyilván személyesen ismerkedtünk meg elsőnek. Azóta pedig szinte a testvérekké váltunk.

Azt tudom mondani, hogy amellett, hogy nyilván valamilyen szinten toleráns és értelmes emberek ezek, nagyon sokat nyomott a latba az én viselkedésem velük.

És ezt tudom mondani neked is. Nem a világot kell hibáztatni, amiért nem fogad el. El kell fogadni saját magadat és a világot, és akkor a világ is el fog fogadni téged.