Kedves ateisták! Hisztek e valami halál utáni életben, létezésben?

Ha szabad, én még kiegészíteném a kérdést:

Az ateisták hogy tudják elfogadni, hogy egyszer majd nem lesznek soha többé? Hogyan tudnak megbékélni azzal, hogy ugyanúgy sohasem lesznek, ahogy sohasem voltak?

A fejükre esik egy cserép, vagy frontálisan ütköznek s egyik pillanatról a másikra vége mindennek: nincs semmi lélek, szellem vagy ilyesmi, ami tovább élne. Vége mindennek mindenkorra. Ezzel hogy lehet együtt élni?

Nem vagyok a szó szoros értelemben ateista, csak nem hiszem amit a vallások mondanak.

Miért kéne, hogy legyen - általunk is megérthető - értelme az életnek? Mi van ha nincs ilyen?

Miért hisszük, hogy a Világegyetem értünk van? Könnyen lehet, hogy nem értünk van, és az élet csak egy "melléktermék".

Mi van ha az idő csak érzékcsalódás? Élünk. Meghalunk. Mindig is éltünk, de mindig is halottak vagyunk.

Az életünk, gondolataink és benne a világ lehet halucináció, szimuláció, egyfajta álom is.

Fizikailag nem veszünk el, az anyag megmarad, minden amit látunk érzékelünk az anyag és energia, miért hisszük, hogy amit a fejünkben az agysejtek játéka okoz, az olyan nagy jelentőséggel bír? Könnyen lehet, hogy semmi jelentősége nincs.

Nem, nem hiszek benne, hogy bármi is létezne a halál után. Én úgy gondolom, értelmet épp az a tudat ad az életnek, hogy tudom, nem végtelen. Vagyis ha az ember segíteni akar másokon, ha jól szeretné magát érezni, ha boldog szeretne lenni, stb, azt itt és most kell megtennie, mert a koporsóból már nincs rá lehetőség!

Megbékélésről nem igazán beszélhetek. Egyszerűen nem is kellett megbékélnem ezzel soha. Tudom, hogy az életnek egyszer vége, és ennyi. Most ez olyan, mintha azt kérdeznéd, hogy békél meg valaki azzal a tudattal, hogy egy ember átlagosan csak 170-180 centi magas, nem pedig 5 méteres? Semmi értelme. Nem kell ilyesmivel megbékélni, tudjuk, hogy így van, és ebből kell kihoznunk, amit a lehetőségeink engednek.

Nem hiszek semmiben.

Rossz tudni, hogy ha vége, akkor soha többet nem leszek... Belegondolni ebbe számomra rémületes, hogy soha, soha többet nem fogok tudni magamról...

Tudom hogy miután vége, ez a tudat nem fog zavarni, mert a tudat végével megszűnik minden.

Belegondolni mégis rémületes.

Halálunk után is tovább élünk némileg, mégpedig az utódainkban, akiknek átadjuk génjeinket és a terepet.

Az állatvilágtól cirka félmillió generáció választ el minket, de a kultúránk kialakulásához is kellett legalább ezer. Ők megtették a magukét és nekünk is meg van a szerepünk a jövő formálásában, a felelősségünkkel egyetemben.

Ahogy a fűszál is, ahogy írtad, az állatok is és az ember is részt vesz a folyamatban. Egyszeri és rövidke élete mindennek megismételhetetlen és egyedül az ember jutott el odáig, hogy némileg maradandót alkothat.

Ami létrejön, az el is pusztul egykor, elég, ha a szerepét betölti, aki megszületik az meg is hal.

Valóban nem lenne rossz tovább élni valamilyen módon, találkozni eltávozott szeretteinkkel, de sajnos ez nem lehetséges.

A bibliai történetek szépek és szórakoztatóak, akárcsak Hauf, Andersen és Benedek Elek meséi, de én már egészen kis koromban kinőttem belőlük, ám ha Neked még mindig szükséged van rá, higgy a hihetetlenben és zárkózz el a valóság elől, engem nem zavar.

Van aki felnő, van aki nem.

Ennyi.

Én sem vagyok konkrétan ateista, Isten létéről és a túlvilági létről is ugyanaz a véleményem:

Nem zárok ki semmit.

És amit én hiszek az körülbelül így foglalható össze:

"Tiszteld az igazságkeresőt, de óvakodj attól, aki azt állítja, hogy megtalálta!"