Hogyan eggyeztethető össze?

A tízparancsolat bálványimádást tiltó részét annak szellemében kell értelmeznünk.Az ókorban úgy hitték,hogy a bálványszobor reprezentálja az istenséget,és így lehetőséget nyújt az istenség "birtoklására",akaratának manipulálására,stb.A Tízparancsolat tilalma tehát arra vonatkozik,hogy az ember nem manipulálhatja Istent,nem zárhatja őt egy emberalkotta figurába-annál Ő sokkal nagyobb.

A szobrok és jelképek csupán szimbólumok,amíg valaki nem tulajdonít mágikus hatást nekik,és nem tesz egyenlőséget a szobor és Isten közé,addig nincs szó bálványimádásról.

Vidiripi

"A szobrok és jelképek csupán szimbólumok,amíg valaki nem tulajdonít mágikus hatást nekik,és nem tesz egyenlőséget a szobor és Isten közé,addig nincs szó bálványimádásról."

Ha ez így van akkor miért van az a Bibliában hogy:Ne csinálj magadnak faragott képet szobrot stb.?

"Ha ez így van, akkor miért van az a Bibliában, hogy ne csinálj magadnak faragott képet, szobrot, stb."?

Nem tudok könnyű választ adni - egyébként nincs is. A dolgok többségére sincs.

Ez a parancsolat mérföldkő volt az emberi gondolkodás fejlődéstörténetében. Gondoljunk csak bele: az ábrahámi kor nomád pásztortörzsei - bálványok formájában - "megjelenítették" az isteneiket..(embert is) áldoztak az ábrázolások előtt..és igen: bár azok mögött is megbújt valahol, de nem tudatosan, az elvont "isten"-fogalom, a kultusz mégsem a mögöttes absztrakciónak, hanem sokkal inkább a "kézzel foghatónak": a bálványképnek szólt. Abban az értelemben, ahogyan itt az egyik hozzászóló brilliánsan rámutatott: AZ az ábrázolás, AZ a bálvány az istenség kultikus cselekmények általi befolyásolását, manipulálását volt hívatott elérni.

Ezzel a szemlélettel és gyakorlattal kívánt szakítani az ószövetségi parancs. "Minőségi ugrást" jelentett. Abban volt óriási, hogy az ábrázolási kisérletek tilalmával ráterelte, rákényszerítette a kor (zsidó) emberét, hogy - kezdetben - igyekezzék, később pedig tudjon KIZÁRÓLAG absztrakcióban: egy láthatatlan, ábrázolhatatlan, csakis a gondolat és/vagy a hit eszközével megközelíthető, immár "filozófiai" Isten-fogalomban gondolkodni. Az "absztrakció", mint olyan, elfogadtatása egy szellemileg nem pallérozott társadalommal már maga is "bravúr"..hát még a "legvegytisztább" elvontságé: az Istené. A tilalom tökéletesen elérte a célját: elsőként a szellemtörténetben a zsidó nép volt az, amelynek művelt rétege felnőtt arra a szintre, hogy elvont fogalomként tisztelje az Istent - és a judaizmus e leglényegibb jellemzője máig sem változott.

Ennek a megszerzett tudásnak - az absztrakt Isten-fogalomban való gondolkodásnak - örököse, a kereszténység, már bizton szakíthatott az ábrázolás-tilalommal; ezzel nem tért vissza az ókor primitív gyakorlatához. Az absztrakciót - Istent - nem azonosította a megjelenítéssel..nem volt szándékában imádni azt. Egyszerűen az esztétikum által - a művész maga, elsősorban - "plasztikusabban" élte meg a mély áhitatot - és embertömegeket segített ugyanebben.

A bálványimádás tilalma Mózes 2. könyvének 20. fejezetében található, a Tízparancsolat második parancsaként. A tiltás lényege, hogy az ember ne készítsen semmilyen képmást a mennyei, földi, tengeri vagy föld alatti lényekről, dolgokról, és egyáltalán semmiről abból a célból, hogy azt imádja, illetve tisztelje. A hagyományos Károli-fordítástól eltérően azonban az eredetiben nem az imádás és a tisztelet szavak megfelelői állnak, hanem a héber szöveg a képmások előtti leborulást (satach) és azok szolgálatát (avad) tiltja.

A protestánsok és katolikusok között régóta folyik a vita arról, hogy a katolikus kép- és szobortisztelet bálványimádás-e, vagy sem. A Biblia eredeti szövege alapján egyértelmű, hogy bármilyen szobor vagy kép előtt való leborulás (letérdelés, meghajlás), illetve ezek bármilyen szolgálata (felöltöztetés, felékesítés, virágok hozatala stb.) bálványimádásnak minősül, függetlenül a hozzá fűzött teológiától. A katolikusok ugyanis általában azzal védekeznek, hogy ők nem a szoborhoz imádkoznak, hanem ahhoz a lényhez, akit ábrázol. Ez az érvelés azonban nem állja meg a helyét, ugyanis a képmások előtti leborulásnak és azok szolgálatának tilalma nem arra vonatkozik, amikor valaki az istenséget azonosítja a képmással, hanem arra, hogy a természetfölötti lényhez a kép közvetítésével igyekszik közelebb jutni. Hiszen a görögök sem abban hittek – akiknek szobrait és kultuszait az Újszövetség egyértelműen bálványimádásnak titulálja –, hogy a szobor lenne maga az istenség: mitológiájuk egyértelműen tartalmazza, hogy az istenek az égben vagy az Olümposzon, illetve egyéb helyeken vannak, nem a szoborban. Hasonlóképp az Ószövetség által tipikusan bálványimádónak minősített babilóniak is úgy hitték, hogy isteneik az égben laknak, szobraikat tehát közvetlenül nem azonosították velük.

A képmások előtti leborulás és azok szolgálatának tilalma tehát azt a mágikus cselekedetet tiltja, amikor egy természetfeletti, láthatatlan lényhez – legyen az akár hamis isten, akár az igaz Isten – annak ábrázolásán keresztül próbálnak közelíteni.

Ezért a Szentírás alapján a katolikus képtisztelet minden kétséget kizáróan bálványimádásnak minősül.

Megtörtént (és gyakran megtörténő) dolog:

Kislány a gyerektáborban, egy héten át távol a családjától. Zsebében fotók: anya, apa, testvérek, nagyiék, unokatestvérek... Napjában többször előveszi, beszél hozzájuk, puszilgatja.

Pontosan tudja, hogy azok nem a szülei? - Igen.

Azt hiszi, azon keresztül hallják, amit mond? - Nem

Akkor minek az egész? – Nagyon hiányzik a családja, szereti őket, és nehéz neki ennyi ideig nem látni őket... A képek segítenek kibírni azt az időt, amíg újra találkozik velük. Segít felidézni azt a biztonságot nyújtó érzést, amikor együtt vannak...

Istent nem látjuk, nem halljuk, nem tapintjuk. Tudjuk, hogy előbb-utóbb találkozunk, de addig is örülünk minden olyan helyzetnek, ami abban segít, hogy közelebb érezzük magunkat Hozzá. Ez lehet a Szentírás hallgatása, a Szentmise/Istentisztelet, imádság, lelkigyakorlat, egy jó beszélgetés, egy haldokló kísérése vagy egy baba születése, vagy Krisztus megtestesülésének szemlélése: csendes imában /egy műalkotás szemlélése által / egy zenemű szárnyain való Istenhez emelkedésben. Kinek mi a „nyelve”, amin ért, sőt, amin ki tudja fejezni magát... Ami segítHET neki Isten jelenlétébe helyezkedni - bár mindig ott vagyunk, nem mindig éljük át.

Persze járhatunk a 16. századi spanyol misztika „nada, nada, nada” („semmi, semmi, semmi”) által kirakott, nyílegyenes útján is... de ez az út keveseknek adatik meg, mert nehéz. Az egyszerű halandónak pedig maradnak a kis mankók... és hálás értük...

Kedves Eric, tedd le a kezedből a bírói kalapácsot, gyere le ide, a halandó emberek (teremtmények) közé... Ha a világot teremtő és mindeneket mozgató, örökkévaló Isten nem ítélőbíró, Te se legyél az helyette...

(Erre gondolok: Ezért a Szentírás alapján a katolikus képtisztelet minden kétséget kizáróan bálványimádásnak minősül. )

Valamiért az Istennek úgy tetszik, hogy sokféle módon lehet kapcsolódni hozzá: így is, úgy is, amúgy is...

Egyébként én nem egy freskókkal díszített kápolnát tekintenék bálványnak, hanem olyan dolgokat, amit a 21. századi ember szinte vallásos fanatizmussal övez, bálványoz: pl. gazdasági mutatók, kocsi, szupergyors Internet, fészbúk.... Hát nem ezek lökik ki inkább az igaz Istent a trónusából...?