Miért van szükség az egyházra?

Krisztus Urunk nem maradt a földön látható alakban. Mégis gondoskodni kívánt arról, hogy tanai, adományai, intézményei fennmaradjanak köztünk s mindezeknek intézményes fenntartására Egyházat alapított. Az Egyház lett az ő hozzánk való szeretetének s megváltói gondoskodásának letéteményese, elveinek őre, törvényeinek és áldásainak hordozója. Az Egyház által részesít minket Krisztus adományainak özönében. Általa hirdeti, védelmezi és terjeszti az igaz hitet s küzd az Isten országának érvényesüléséért, általa szenteli meg a lelkeket s vezeti őket a földi és örök boldogság útján. Jézus az Egyházon keresztül ápol és gondoz minket, vezeti lépteinket s készíti elő lelkünket az örök boldogságra.

Azt hinné az ember, hogy éppen ezért mindenki rajongásig szereti az Egyházat, mint Jézus menyasszonyát és jegyesét (v. ö. Ef, 5, 22-30.) s az emberi nem legnagyobb jótevőjét. Sajnos, nem így van. Sokan érthetetlen módon idegenkednek az Egyháztól, mégha egyébként Krisztus híveinek vallják is magukat. Sajátságos jelenség! Vannak, akik Krisztust hordozzák ajkukon s alkalommal szívesen fel is használják az ő nevét vagy egy-egy kiragadott mondatát a maguk életfelfogásának vagy irányának védelmére, de mihelyt Jézus rendet, fegyelmet, szervezeti szilárdságot sürget, mihelyt Egyházról, lelki kormányzatról, vallási felsőbbségről, a lelki hatalom letéteményeseiről beszél nekik, azonnal megriadnak, Krisztust igen, de az Egyházat nem! - ez a jelszavuk. Jézust egyenesen támadni nem merik, de annál hevesebben támadják az Egyházat s mindazt, ami azzal kapcsolatos: pápaságot, papságot, szentségeket, az egyházi élet intézményeit.

Hiábavaló és szánandó erőlködés! Jézus nem merő egyéni vallásosságot akart csupán s nem merő iskolát akart nyitni, nem filozófiai rendszert állítani bele a világba, hanem új világrendet akart, királyságot, "mennyek országát", "Isten országát" a földön, lelki családot, egységet, szervezetet, vagy ahogy ő egyenesen és ismételten mondta: Egyházat. Aki tehát az Egyház ellen beszél, az Krisztus ellen beszél s aki az Egyházat nem szereti, nem szeretheti Krisztust sem. Az Egyházat szeretni annyi, mint Jézust szeretni, hálásan fogadni az ő legszebb s legnagyobb jótéteményét! Krisztus azonban csak egy Egyházat alapított s mivel az emberi egyenetlenkedések következtében ma számos emberalkotta "egyház" verseng a pálmáért, világosan kell látnunk abban is, melyik az egy, igaz, törvényes, katolikus Egyház.

Akkor te ezek szerint így gondolkozol: "Vallás kell, de Egyház nem kell."

Mondhatnád így is: kocsi kell, de kerék nem kell. Egészség kell, de egészséggondozás nem kell. Ebéd kell, de szakács nem kell. Egyházra éppen azért van szükség, hogy legyen, aki a vallást hirdesse, annak ügyeit rendszeresen intézze, a hivatalos istentiszteletet vezesse, az embereket a vallási életben eligazítsa, nehogy bárki esetleg helytelen, méltatlan, babonás vagy éppen erkölcstelen dolgokat űzzön a vallás nevében.

Egyébként: hogy kell-e Egyház, nem a mi dolgunk eldönteni. Eldöntötte azt régen az, aki egyedül illetékes annak eldöntésére: maga Krisztus Urunk. Mert ő maga nyíltan megmondta, hogy ő Egyházat épít, mégpedig Péterre s ő is, az apostolok is, sűrűn beszélnek az Egyházról, az Isten országáról, a hívek szervezett közösségéről. Tehát magával Krisztussal száll szembe, akinek Egyház nem kell.

Az Egyház a hívek szervezett s Krisztus rendelte közössége, amelynek éppen az ad szervezeti jelleget, hogy Krisztus parancsa szerint vannak benne vezetők és vezetettek, elöljárók és alattvalók. Az elöljárók azok, akik Krisztus rendeletéből az Egyházban a tanítói, szentségosztói és lélek-kormányzói hatalmat gyakorolják. Az Egyháznak ez a hierarchikus (papi) alkotmánya kétségtelenül magának Krisztusnak rendelése.

Gondolkozhatsz így: "Bizonyos-e, hogy Jézus egyáltalán Egyházat alapított? Nem elég a közvetlen hit őbenne?"

Ha egyáltalán elfogadjuk az evangéliumot, el kell fogadnunk azt is, amit abban az Egyháznak Jézus által való alapításáról olvasunk. Az evangéliumban világosan és kifejezetten szó van az Egyházról, amelyet Jézus Péterre mint kőszálra épít s amelyre, aki nem hallgat, olyan legyen, mint a pogány és vámos (Mt. 16, 18; 18, 17). Azonkívül ugyancsak az evangéliumban fel vannak sorolva Jézusnak azok az intézkedései, amelyek, még ha Jézus nem említené is kifejezetten az Egyházat, egy isteni tekintéllyel vezetett vallási közösség - az Egyház - megszervezését foglalják magukban.

Mi is az Egyház? Az egész földön élő katolikus keresztények társasága, amelynek látható feje: Szent Péter utóda. Ennek az Egyháznak jegyei mind Krisztustól erednek. Jézus a hívek lelki vezetését tanítványaira bízta, akiknek igehirdetését s szentségosztási tevékenységét mindenkinek igénybe kell venni, aki üdvözülni akar; vagyis egyházi szervezetet létesített, amelyben vannak vezetők és tagok, vannak egyházi elöljárók és alattvalók, papok és hívek. Semmi kétség tehát, hogy Jézus nem puszta iskolát vagy vallásfilozófiai elméletet akart alapítani, hanem Egyházat akart létesíteni, amelyhez tartozni mindenki köteles, aki az Egyházról mint Jézus alkotásáról tudomást szerez.

Mondhatod: "Az Egyház feleslegesen tolakszik oda Isten és a lélek közé. Nincs szükség közvetítőre: a léleknek egyenesen kell Istenhez kapcsolódnia."

Mindkettőre szükség van: a lélek közvetlen Istenhez kapcsolódására és e kapcsolat létesítésében, szilárdításában s helyes irányításában szükség van Egyházra. Az Egyház nem "tolakszik közbe" s nem választja el a lelket Istentől, hanem fordítva: a lelket Istenhez vezeti. Ahol Egyház nincs, ott komoly vallásosság sincs, vagy legalább nem az a szervezett, védett, törvényes vallásosság, amelyet Jézus rendelt. Aki az Egyházban nyűgöt és akadályt lát, az Jézus rendelésével helyezkedik szembe; ha valaki szemében az Egyház "közbetolakszik" Jézus és a lelkek közé, ennek a közbetolódásnak magának Krisztusnak határozott rendelkezése az oka.

"Mindenki abban hisz amiben akar..." - Ellenkezőleg: Mindenkinek legszentebb kötelessége, hogy legjobb tudása szerint keresse az igazságot, az Isten kijelentéseit s akaratát, tehát az igaz vallást s ha megtalálta, kövesse is azt, minden akadályon keresztül. De ha a maga hibáján kívül marad meg a tévedésben, nem vétkezik. Viszont, ha felismerte az igazságot s nem követi azt: súlyosan vétkezik s e miatt el is kárhozhatik.

Természetesen egyetlen embert sem szabad kényszeríteni hitének megváltoztatására, vagy meggyőződése miatt korlátozni (kivéve ha a közjót sérti) annak gyakorlásában. Ám a lelkiismeretet nevelni kell, mert a lelkiismeret önmagában nem az igazság forrása, hanem a szubjektivizmusé. Minden ember köteles az igazság keresésére és a jó megcselekvésére.

"De ha Isten tényleg mindent megbocsát..." - Nem bocsát meg automatikusan mindent, csak bizonyos feltételek esetén. Helytelen úgy gondolkodni, hogy "Isten úgyis mindent megbocsát, az a dolga".

Felfedezések, konkvisztádorok -- katolikus hittérítés

Olykor hallhatunk vádakat a katolikus egyház hithirdetô, missziós tevékenységével szemben.

Amerika felfedezése és a missziók

A kommunista rendszer tankönyvei, és a mai szabadelvű vagy az elmúlt rendszer szemléletét hordozó tankönyvek is újra és újra említik: az ,,új világ'' felfedezésekor a brutális spanyol-portugál gyarmatosítókkal együtt érkeztek a katolikus misszionáriusok, s velük karöltve kényszerítették katolikus hitre az indiánokat.

E beállítás így hamis. Igaz, hogy a felfedezések és a gyarmatosítások korában is (és az egész történelemben, a fasizmus vagy a kommunizmus koráig) voltak olyan papok, fôpapok, akik túlzottan azonosultak a korabeli uralkodó csoportokkal, magukévá tették azok szemléletét, s így nem voltak az Evangélium igazi tanúi, inkább ellen-tanúságot tettek. És voltak olyan papok, hithirdetôk (és pápák), akik -- az általános európai szemléletnek megfelelôen -- nem tudták felfedezni, hogy a nem európai kontinenseknek, népeknek saját kultúrájuk van, és úgy vélték, hogy a kereszténységet e más földrészeken is az európai kultúra köntösében kell továbbadni. (A helyi kultúrák értékét a világ gazdag államai -- ha gazdasági érdekeik úgy kívánják -- máig sem veszik figyelembe.) -- De Amerika vagy más földrészek felfedezésének korában is többen voltak a prófétai magatartású katolikus hithirdetôk, akik az Evangélium erejében ki mertek állni az igazság mellett, adott esetben a bennszülöttek, majd elnyomottak mellett (illetve akik megpróbálták az egyes kultúrákat tiszteletben tartva, azok nyelvére lefordítani a kereszténységet).

Lássunk néhány tényt Amerika felfedezésével, illetve misszionálásával kapcsolatban:

-- Spanyolország és Portugália ún. ,,katolikus országok'' voltak. Amerika felfedezésekor királyaik valóban kaptak megbízatást a pápától, hogy hajóik vigyenek magukkal katolikus papokat. Kolumbusszal, majd a késôbbi erôszakos hódítókkal is mentek papok Amerikába, hogy hirdessék az Evangéliumot.

De ha voltak is a hódítókkal együttműködôk, az indiánok elsô védôi -- akik szembefordultak a konkvisztádorok embertelenkedésével -- katolikus hithirdetôk voltak. Az indiánokat rabszolgasorba hajtó gyarmatosítókkal küzdve a misszionáriusok ismételten elutaztak a pápához, s elérték, hogy III. Pál pápa már 1537-ben rendeletet adott ki, amely megtiltja az indiánok rabszolgává tételét, s kijelenti, hogy ôket éppúgy Isten gyermekeinek kell tekinteni, mint a fehéreket. -- Hogy a dél-amerikai indiánok mennyire becsülték a misszionáriusokat, mi sem jelzi jobban, mint az, hogy milyen nagy arányban tértek a keresztény hitre, s éppen a hithirdetô papokban látták védelmezôjüket elnyomó uraikkal szemben.

-- A történelmi hamisításoknak egyik szembetűnô példája, amit a kommunista korban az általános iskolás történelemkönyvek is írtak: ti. hogy Las Casas dél-amerikai püspök volt az ,,okozója'', hogy Amerikába néger rabszolgákat hoztak. Mi a valóság? Las Casas mexikói püspök (+1566) az indiánok egyik legnagyobb védelmezôje volt. Látta, hogy a Spanyolországból érkezett földesurak jobbágyokká vagy rabszolgákká tették az indiánokat, s így dolgoztatták ôket meghódított földjeiken. Ebbe a helyzetbe az indiánok létét a megsemmisülés fenyegette. Las Casas tehát Spanyolországba utazott a királyhoz érdekükben. Hétszer vállalta az utazást, hogy végre sikerüljön megszereznie a királyi döntést: az indiánokat nem lehet rabszolgává tenni. -- Az indián rabszolgamunka betiltása összefügghetett azzal, hogy a földesurak afrikai rabszolgák után néztek. De hamis beállítás ez után Las Casasnak szemére vetni, hogy ô a felelôs ezért, illetve, hogy nem eléggé tiltakozott a négerek behozatala ellen.

-- A katolikus missziók indiánokért végzett tevékenységének kiemelkedô, történelmi méretű példái az ún. dél-amerikai ,,redukciók''. A jezsuita hittérítôk találmánya volt ez: sikerült királyi engedélyt szerezniük arra (1609), hogy önálló keresztény szellemű telepeket hozhassanak létre az indiánok számára -- saját fennhatósággal, kormányzattal --, hogy ily módon megvédjék ôket a spanyol gyarmatosító urak leigázásától. Ilyen redukciókat, telepeket hoztak létre Brazíliában, Paraguayban, a mai Argentínában, Uruguayban, Bolíviában. E telepeken mintegy 150 éven át indiánok százezrei élhettek békében. -- A redukciók (az ôsegyház közösségei után) a történelem elsô igazán demokratikus, kommunisztikus közösségei voltak, keresztény alapon, Morus Tamás röviddel azelôtt írt Utópiájának szellemében. Szinte hihetetlenül eredményesen működtek, úttörô agrokulturális és szociális intézkedéseik következtében, amelyek felülmúltak minden eddigi szociális reformot és termelôszövetkezeti gondolatot. Nem véletlen, hogy sem a kommunista történetíráson nevelkedettek nem hallhattak róluk (hiszen a kommunisták éppen azt nem tudták megvalósítani, amit ôk), sem a liberális történetírás nem idézi ôket. A dél-amerikai spanyol és portugál földesurak is egyre féltékenyebben látták, hogy a redukciók vonzzák az indiánokat. S az e korban egyébként is szekularizálódó és a jezsuiták ellen forduló államaik vezetôi által sikerült elérniük a redukciók megsemmisítését.

Még néhány gondolat a katolikus missziókról

Miként lehetséges az, hogy a katolikus egyházra vagy a missziókra vonatkozó egyes korabeli híradások hamisak? Ha elolvasunk napjainkban ellentétes politikai pártok érdekeit képviselô magyar újságokat, látjuk, hogy olykor nyilvánvaló hazugságig menô egyoldalúsággal torzítják a tényeket, saját érdeküknek megfelelôen.

A ,,felfedezések korában'' súlyosan szemben álltak egymással -- már régen nem egyszerűen vallási, sokkal inkább gazdasági-politikai okok miatt, vagy gyarmatosító érdekek miatt -- az ún. katolikus országok (mint Spanyolország, Portugália majd Franciaország stb.) és az ún. protestáns népek-országok (hollandok, angolok, németek). -- S az egymás elleni vádaskodásban összekeveredtek a politikai érdekek és a vallási szempontok.

E témáról legalább annyit mindenképp tudhat egy katolikus ember, hogy a média és irodalom szívesen elônyben részesíti a katolikusellenes beállítást (amint erre már utaltunk bevezetônkben), és hogy ez gyakran csak a reformációs vitákban kiélezett egyik oldal véleményét tükrözi. Lássunk erre egy példát:

-- A japán misszió történetével kapcsolatban néhány éve filmsorozatot is láthatott, regényt is (A sogun) olvashatott a magyar közönség, -- mégpedig korabeli protestáns olvasatban: amely a katolikus hithirdetôket negatívan, és a nyugati (spanyol, portugál stb.) hódítók eszközeiként állította be. Ugyanerrôl az eseményrôl a korabeli katolikus híradások így számolnak be: A katolikus misszionáriusok -- kiemelkedôen Xavéri Szent Ferenc (+1552), s az utána érkezô szerzetesek -- hittel és eredményesen hirdették Japánban a kereszténységet. Többen az uralkodó réteg tagjai közül is vonzódni kezdtek az Evangéliumhoz. A hívek száma közel egymillióra nôtt. Ekkoriban érkeztek Japánba a holland Kelet-indiai Társaság protestáns kereskedôi. A holland kereskedôk felingerelték a japán császárt, hogy a katolikus hithirdetôk csupán az európai katolikus hatalmak kémei, s amint a nép a katolikus hitre fog térni, e hatalmak valamint a pápa gyarmatukká fogják tenni Japánt. E vádaskodás következménye lett, hogy a császár elrendelte kiirtásukat Japánban. Hívôk és papok ezrei haltak hôsiesen vértanúhalált a nagy üldözések (1597; 1614) alkalmával. -- A holland kereskedôk viszont engedélyt kaptak, hogy továbbra is kereskedhessenek Japánnal, csupán a kereszténységet nem hirdethették. (A hit befogadásának elmélyültségére mutat, hogy amikor 200 év múlva a katolikus hithirdetôk újra beléphettek Japánba, találtak mindaddig fennmaradt katolikus közösségeket.)

-- Az észak-amerikai katolikus misszió vértanúiról:

A misszionáriusokról gyakran terjesztett beállítás alapján (olykor az indiánregényekbôl szerzett elképzelések alapján is) az lehetne a benyomásunk, hogy a hódítókkal együtt minden ,,fehérbôrűvel'' együtt ôk is megsemmisítôi voltak a magas szintű indián erkölcsnek, kultúrának. -- Ha pl. a kanadai vértanúkról hallunk, akiket indiánok öltek meg (1646-49), az elterjedt berögzôdéseket követve azt is gondolhatnánk: hogy a leigázásuk ellen küzdô indiánok a hódítókkal együttműködô papokat is megölték.

Valójában Kanada (és sok más ország) misszionáriusainak szerepe hasonló volt a mintegy 1000 éve hazánkba jött szerzetesekéhez. -- A kanadai jezsuita hittérítôk kitartó szeretettel jutottak közel a húron törzsekhez, majd nagy részüket megtérítették. A keresztény értékek mellett sok szociális és gazdasági újítást is vittek közéjük (amint népünkhöz is annak idején a Magyarországra érkezô térítôk). Halálukat a huronok ôsi ellenségeinek, a pogány és a vérbosszú törvényét követô irokéz törzseknek támadásai okozták, akik elsôként a huronok ,,új varázslóit'', a hittérítôket kínozták és ölték meg.

E vértanúk egyikét (Isaac Jogues +1644) egyszer megcsonkították az irokézek. Ekkor elöljárói Európába küldték, hogy meggyógyuljon. Mikor megerôsödött, kérte, helyezzék ôt vissza huronjai közé. Az irokézek egy ismételt támadás alkalmával ölték meg.