Keresztény bibliában mit írnak arról, hogy mi történik a lélekkel a halál után?

Mivel a Biblia nem egy kérdezz-felelek műfajú könyv, ezért ennyire pontosan nincs leírva.

A keresztények úgy tartják, hogy az ember halála után egyből ítéletben részesül, ezt több vers is alátámasztja. Viszont az idő csak a mi szemszögünkből értelmezhető, hiszen a túlvilágon már nincs.

Hogy pontosan miként dől el, arra sincs leírás. Viszont a Szentírás sok iránymutatást ad, hogy mi vihet minket közelebb Istenhez.

Az Ezékiel könyve 18:4 szerint:

"...a mely lélek vétkezik, annak kell meghalni!"

Ezek szerint a lélek meghal. Hiszen nincs olyan ember, aki ne vétkezne.

Ezt a verset olvastad már?

Nem is olvasom tovább.

Még milyen Bibliát ismersz?

Tulajdonnév nagy betű!

"Pontosan érdekelne, hogy hogyan dől el, a mennybe vagy a pokolba kerül-e az illető?"

Ha az életedben újjászülettél az Úr Jézusban és életed végéig kitartasz és haladsz a megszentelődésben, akkor üdvözülsz. Addig természetesen benned van a lélek

"A keresztények úgy tartják, hogy az ember halála után egyből ítéletben részesül, ezt több vers is alátámasztja. Viszont az idő csak a mi szemszögünkből értelmezhető, hiszen a túlvilágon már nincs."

Egyetértek.

Szia!

Az első halál még nem a személyiség végleges megsemmisülése a Biblia szerint. Isten igazsága, erkölcsi világrendje azt kívánja, hogy minden ember elszámoljon az élet ajándékával és az Isten által neki felkínált kegyelmi lehetőségekkel, akár jól, akár rosszul használta fel ezeket. Az összes ember megítélése és az egész földi, emberi történelem kiértékelése pedig csak a történelem végén, egyszerre történik meg minden emberre nézve, Jézus visszajövetelekor, illetve az ún. utolsó ítéletkor. Erre az ítéletre – amely azonban nem egy pillanat, hanem egész folyamat – minden ember feltámad a Biblia tanítása szerint. Maga Jézus Krisztus mondta egyértelműen:

„Eljön az az óra, amikor mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az Ő szavát, és kijönnek. Akik jót cselekedtek, az élet feltámadására, és akik a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására.” (János 5,28–29)

Akik az élet jogának örök elveszítésére ítéltetnek ekkor, azokat sújtja az ún. második halál, vagy a kárhozat halála. Ez a végleges megsemmisülés, az örök halál.

A Biblia szerint nincs a testtől különválasztható és a halál után tovább élő, halhatatlan lélek. Sokan fő keresztény hittételnek tekintik a lélek halhatatlanságát, vagyis a lélek azonnali továbbélését, illetve túlvilági életét a halál után. A középkori keresztény egyházban lett uralkodóvá ez a nézet, és a XVI. századi reformáció nyomán született protestáns egyházakban is nagyrészt megmaradt ez a felfogás, főleg az egyháztagok tömegei szintjén. Teológiai szinten azonban mind a katolikus, mind a protestáns egyházakban egyértelmű a megállapítás, hogy a lélek halhatatlanságának gondolata idegen, pogány forrásból jött be a kereszténységbe, főként egy ókori filozófiai irányzat, az ún. újplatonizmus közvetítésével.

„Aki azt vallja, hogy az elmúlás után a puszta lélek tovább él Istennél, nem veszi elég komolyan sem a halált, sem a halálon aratott isteni győzelmet... A feltámadás bibliai fogalma össze nem hasonlítható a halhatatlanság görög eszméjével, amely szerint az ember lelke természeténél fogva romolhatatlan, és amikor a halál megszabadítja testi bilincseitől, belép az isteni halhatatlanságba. A Biblia szerint az emberi személy – jelenlegi, bukott állapotában – teljességgel a halál hatalmába kerül.” (Nyíri Tamás [katolikus szerző]: Remény vagy halál? Vigília, 1978. november, 723. és 725–726. o.)

„A lélek halhatatlanságába vetett hit sok más idegen hatással együtt átkerült a kereszténységbe, és elfoglalta a biblikus reménység helyét, megüresítve a feltámadás értelmét. A halál – mint a »bűn zsoldja« – a teljes embert éri.” (Dr. Nagy Gyula [protestáns szerző]: Dogmatika, teológiai akadémiai jegyzet, 1964/65, 262–263. o.)

A Biblia szerint a halálban nincs öntudatos élet, tovább élő lélek, illetve lelki tevékenység:

„Mert az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit sem tudnak... Mind szeretetük, mind gyűlöletük immár elveszett... Valamit hatalmadban van cselekedni erőd szerint, azt cselekedjed, mert semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs a Seolban (a sírban), ahová menendő vagy.” (Prédikátor 9,7–8. 12)

„Nem a meghaltak dicsérik az Urat, sem nem azok, akik alászállnak a csendességbe.” (Zsoltárok 115,17)

Jézus mondta a régen elhunyt halottakról, hogy Isten számára ők mind létezők, mert „mindenek élnek őnéki” (Lukács 20,38). Bár emberileg semmi sem marad a halálban az emberből, Isten emlékezetében „él” minden teremtménye, és bármikor feltámaszthatja őket. Amint a teremtés és az élet titkát sem, úgy ezt sem nyilatkoztatta ki Isten, hogy miként őrzi meg a megholtaknak mintegy a „személyiségadatait”. Határozottan kijelenti azonban, hogy mind az Atya, mind a Fiú „akiket akar, megelevenít” (János 5,21).

Sok ember lehetetlenségnek tartja a feltámadást. Ezen a ponton megakadnak, mert ezt az ígéretet hihetetlen mesének tartják. A Biblia is idézi a feltámadásra vonatkozó jellegzetes emberi kérdést, és választ is ad rá: „De mondhatná valaki: Mi módon támadnak fel a halottak? És minémű testtel jönnek ki? Balgatag, amit te vetsz, nem elevenedik meg, hanem ha megrothad. És abban, amit elvetsz, nem ezt a testet veted el, amely majd kikél, hanem puszta magot, talán búzáét, vagy más egyébét. Isten pedig testet ad annak, amint akarta, éspedig mindenféle magnak az ő saját testét.” (1Korinthus 15,35–38) Ha a természetben mindenütt ott látjuk azt a csodát, hogy egy parányi mag őrzi egy növény teljes növekedési, virágzási és termő „programját”, akkor miért is tartjuk olyan hihetetlennek, hogy Isten meg tudja őriz- ni egy ember személyiségének jellemzőit is a maga „technikájával”, s ezáltal újra tudja teremteni?! Blaise Pascal az alábbi megállapítást tette:

„Milyen meggondolásból állítják, hogy nem támadhatunk fel? Mi nehezebb: megszületni, vagy feltámadni; az, hogy ami sohasem volt, legyen, vagy hogy továbbra is legyen, ami egyszer már volt? Nehezebb-e vajon életre születni, mint az életbe visszatérni? A megszokás miatt az egyiket könnyűnek, a megszokás hiánya miatt a másikat lehetetlennek tartjuk.” (Gondolatok, 222. sz. töredék)

A Biblia szerint az ember úgy éli át a halál és a feltámadás közötti állapotot és időt, mint egy alvást. Mind az Ó-, mind az Újszövetség egyaránt ezt a hasonlatot alkalmazza:

„[A halottak] az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek fel az ő álmukból.” (Jób 14,12)

Pál apostol írja: „Nem akarom..., hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert hisszük..., hogy Isten előhozza azokat, akik elaludtak.” (1Thesszalonika 4,13–14)

Milyen megnyugtató és bátorító ez a hasonlat! Az alvás nem kellemetlen dolog. És azon sem kell aggódni, hogy vajon mit álmodunk:

„Sokan vannak, akik szívesen megkérdezték volna Lázárt, mit csinált, mit gondolt, érzett és látott, amikor négy napig a sírban volt (János evangéliuma 11. fejezete)... Én azonban egyedül az Íráshoz tartom magamat. Ez pedig azt mondja: alusznak. Úgy vélem, hogy az aluvás annyira hatalmában tartja őket, hogy nem éreznek és nem látnak semmit, még sokkal kevésbé, mint amennyit az ember a természetes alvásban érez. Ha pedig feltámadnak, akkor ez úgy megy végbe rajtuk, hogy nem is tudják, hol voltak.” (Luther Márton: Jónás könyvéhez írt magyarázatok, 1526. Összes művek, Erl. kiadás, 41. és 373. o.)

Mindezekből az is következik, hogy a halottak „lelkeivel” semmiféle érintkezés nem lehetséges. A Biblia határozottan kijelenti a halottakról, hogy „többé semmi részük sincs semmi dologban, amely a nap alatt történik” (Prédikátor 9,8).

„Vajon kicsoda vette eszébe az ember lelkét, hogy felmegy, és az oktalan állat lelkét, hogy alámegy?... Ki hozhatja őt (a halottat) vissza, hogy lássa, mi lesz őutána?” (Prédikátor 3,21–22)

A Biblia mindenfajta halottidézést „utálatosságnak” nevez, a spiritiszta jelenségeket a démoni világ produktumának mondja (1Krónika 10,13–14).

„Ne találtassék teközötted, aki az ő fiát vagy leányát átvigye a tűzön, se jövendőmondó, se igéző, se jegymagyarázó, se varázsló, se bűbájos, se ördöngösöktől tudakozó, se titokfejtő, se halottidéző, mert mind utálja az Úr, aki ezeket műveli, és az ilyen utálatosságokért űzi ki őket az Úr, a te Istened teelőled.” (5Mózes 18,10–12)

Üdv. Péter

Szerintem pontosan nem lehet tudni, (legalábbis én nem tudom), ugyanis a lélek halhatatlansága mellett és ellen is fel lehet hozni bizonyos érveket.

Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy a pokol olyan formában, ahogyan egyesek tanítják (kínzókara) nem létezik.

Lesz büntetés, amely nem lesz örömteljes, de az nem örökké tartó szadizmus lesz.

Üdv. Dante

Különböző felekezetek más mondanak.

Ahol törésvonal van a tanításban:

- menny&pokol&purgatórium vagy csak menny&pokol

- halál után egyből odakerülsz / Jézus második eljöveténél kerülsz oda

"hogy hogyan dől el, a mennybe vagy a pokolba kerül-e az illető?"

Tulajdonképpen Isten tiszte ítélni. Nekünk mindössze annyit mond a Biblia hogy a cselekedeteink alapján mindenki bűnös (én a 10 parancsolatból 9-et megszegtem már, mert ölni még nem öltem). Kizárólag Isten kegyelme ad üdvösséget, neked ezt be kell látnod (bűnbánattal) és bíznod kell Krisztusban hogy ő viszont ártatlan volt és helyetted vitte el a büntetést.