A földi élet csupán annak próbaköve, hogy kiderüljön, kik jutnak az égbe?

Erre Pál apostol válaszol, aki azt mondta (2Kor2 5,10): "Mert nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy kiki megjutalmaztassék aszerint, amiket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt." Földi "karrierünk" lesz az ember végső sorsának meghatározója, és ha más szerepe nincs is, fölöslegesen becsmérli kend ekképp a földi életet mint amit a mennyei reménység általánosságát vallók lealacsonyítanak.

[link]

A kérdező és a bemásolt válaszo nagy része is Őrtornyos jehovista zsargon, ide javaslom nézzetek be:

[link]

[link]

[link]

[link]

[link]

Arról van szó, hogy a teremtéskor Istennek a KIJELENTETT szándéka volt az, hogy az ember a földet művelje és uralja. Vagyis ez vonatkozott volna arra, hogyha így marad. Hogy a bűnbeesés hiányában mit lett volna a további parancsa, meg hogyan jutott volna az ember a mennybe, arról nem akarok spekulálni. Az biztos, hogy Isten már az ember teremtésekor TUDTA, hogy az el fog bukni, hiszen "eleve" engesztelő áldozatul rendelte a Fiút (Rm 3,25). Tehát ha az "eredeti" isteni tervet keressük, sokkal inkább abban kell keresnünk, ami végül megvalósult, hszen Isten nem szorul rá, hogy lélekszakadva B-terveket készítsen. Ő parancsot adott, de titokzatos bölcsességében nem azt rendelte el, hogy az ember azt megtartsa. Ahogy Pál mondja: Isten mindeneket bűn alá rekesztett, hogy mindeneken könyörüljön.

Nem gondolom, hogy Istennek lett volna "eredeti szándéka" azon kívül, ami végül bekövetkezett. (Elvetem a párhuzamos világokat feltételező és velük Istent labdáztató molinista predestinációtant.) Másrészt az biztos, hogy az üdvözültek végállapota sokkal jobb lesz annál, amire Ádám a bukás előtt eljutott. A "volna" szót Ádámmal kapcsolatban veszélyes spekulációnak tartom - részben a rendelkezésre álló adatok szűkössége miatt, részben mert olyasmibe ártja magát, ami történetileg egyáltalán nem bizonyos. Hiszen azt sem tudjuk, hogy Ádám történeti személy volt-e, vagy a mai bibliai antropológia nézete szerint inkább jelképes alak, akiben az egész emberiség képviselve van. S hogy magát a bukást hogyan lehet az evolúcióelméletet alapul vevő történeti keretbe beilleszteni, nagyon izgalmas feladat - de mindenképpen viszonylagossá teszi az Ádám ősállapotáról szóló gondolkodásunkat.

A feltámadáskor az addig mennyei létállapotban lévő emberek fizikai testet kapnak, s számukra maga a menny is a földre száll. (Mivel a menny nem fizikai hely, hanem állapot, ez triviálisan igaz, tkp. önmagát bizonyítja.) Vagyis a menny és a föld megszűnik külön helynek lenni, hanem lényegében fedni fogja egymást. Természetesen a kárhozottak is kapnak testet, de nem ugyanilyen állapotút, hanem olyat, ami nagyon is fájni fog nekik.

Az Őrtorony elköveti azt a hibát, hogy a Biblia előrehaladó kinyilatkoztatási menetrendjét sutba dobva az Ószövetséggel ütik agyon az Újat (annak több kinyilatkoztatott részletét, mely néhol felülírta a korábbi szűkös tudásra alapozott kijelentéseket). Erre nem az a megoldás, hogy az Újat akarjuk az Óban minduntalan meglátni, s ahol az kevesebbet mond, ott görcsösen belemagyarázzuk. JT-i ellen bőven elég ilyenkor pl. a Prédikátor vagy némelyik zsoltáros létpesszimizmusát bizonyítékul hozni, hiszen ők a földön vártak minden jutalmat, és ezért féltek a haláltól, könyörögtek életük meghosszabbodásáért és így tovább.

Tévedés azt hinni, hogy a bűnbeesés előtt az emberek életformája olyan volt, mint amilyen a megígért paradicsomban (vagyis a földre leszálló mennyországban) lesz. Az ember, mint testtel bíró élőlény lényégénél fogva halandó, ha a lelke örök is. Persze az első emberpár a bűnbeesés előtt mentes volt halál kényszerétől. A halál kényszerétől való mentesség viszont nem teljesen azonos a halhatatlansággal. Tehát az első ember bűn nélkül is meghalhatott volna, ha az élettel összeegyeztethetetlen helyzetbe kerül (pl. vízbe fullad, túl magasról leesik, levágják a fejét). Az erőszakos halálra tehát lett volna lehetősége. Ez következik tehát testi mivoltából. A halál kényszerétől való mentesség azt jelenti, hogy az ember (és valószínűleg az egész élővilág) számára ismeretlen lett volna a természetes halál (elöregedés) és a betegség. Szt. Ágoston pontos megkülönböztetést tesz, amikor meghatározza, miben állt az emberi halhatatlanság adománya: az ember eredeti állapotában „képes nem meghalni" (posse non mori). Ui. az igazi halhatatlanság, vagyis, hogy valaki „nem képes meghalni" (non posse mori), csak Istenben van meg. A romolhatatlan test felöltése mindenkepp valamiféle átváltozást feltételez; ha nem halált es föltámadást, akkor legalább is elváltozást, ahogy erről az 1Kor 16,50-54 beszel. Azaz Ádámnak is át kellett volna változnia, meg ha bűntelen maradt is volna. Vagyis Isten az embernek eleve természetfeletti (ezzel nem azt mondom, hogy anyagtalan) szerepet szánt, és az ember megfelelő idő után úgy hagyta volna el a természetes világot, hogy nem kellett volna keserves haláltusát vívnia, és testét nem látta volna romlás. Azonban Isten szamara a bűnbeesés nem volt váratlan esemény, a megváltás es üdvözítés isteni tervébe „bele lett kalkulálva”.