A Pokol csak a Bukott angyaloknak van fenntartva?

Honnan ered a tüzes pokol tanítása?

Az ókori babilóniai és asszír vallásokban „az alvilágot . . . a borzalmak helyének ábrázolták, amely igen hatalmas és ádáz istenek és démonok uralma alatt állt” (The Religion of Babylonia and Assyria. Boston, 1898, Morris Jastrow, Jr., 581. o.). A kereszténységben vallott pokol tüzes voltára utaló korai bizonyítékok az ókori Egyiptom vallásában találhatók (The Book of the Dead. New Hyde Park, N. Y., 1960, E. A. Wallis Budge előszavával, 144., 149., 151., 153., 161. o.). A buddhizmusban, amely az i. e. VI. századig nyúlik vissza, az idők folyamán kialakultak mind a forró, mind a hideg pokolról szóló elképzelések (The Encyclopedia Americana. 1977, 14. köt., 68. o.). Az olaszországi katolikus templomokban ábrázolt pokoljelenetek az etruszkokhoz vezethetők vissza (La civiltà etrusca. [Milánó, 1979] Werner Keller, 389. o.).

Ennek az Istent gyalázó tanításnak a valódi gyökerei azonban sokkal mélyebben vannak. A gyötrelem poklával kapcsolatos könyörtelen elképzelések rágalmazzák Istent, és Isten legfőbb rágalmazójától származnak (az Ördögtől, akinek neve azt jelenti: ’rágalmazó’), akit Jézus Krisztus a ’hazugság atyjának’ nevezett (Ján 8:44).

"Ugye-ugye, tapasztalataim szerint egy Jehova tanujának nincs saját gondolata csak a Bibliája és az Őrtorony."

Mért is vagytok képmutatók?

Talán a másik oldal fejből idézi a szövegét? Na-na!!

Ne felejtsd kedves kérdező, a Tanúknak is vannak "tapasztalataik", és nektek öröm, nem öröm, le is szokták írni - talán nekik is szabad, ha a másik fél megengedheti magának a kilométernyi szöveget.

Ehhez képest én legalább szétdaraboltam.

Mivel az Őrtorony Társulat szerint a halott a feltámadásig egyszerűen nem létezik, a Társulat fordításában, az ÚVF-ben Jézus a jó latornak nem azt ígéri, hogy még aznap vele lesz a paradicsomban, hanem ezt mondja: "Bizony mondom ma: velem leszel a Paradicsomban" (Lk 23:43); a "mondom" után levő vesszőt a Társulat először kettősponttá alakította át (2000-es verzió), majd meghagyta vesszőnek (2003), de mindenképpen a "ma" után tette (ugyanezt a kifejezést persze 73 más esetben úgy adja vissza, hogy a vessző az értelem szerinti helyén van). Pedig a "…neked" után van a vessző, mint az összes ilyen bevezető szövegnél (az ÚVF-ban is 74-ből 73-szor!). Jézus részéről fölösleges lett volna hangsúlyozni, hogy aznap mondja, amit mond.

Mivel Jézus ismeri a halál utáni életet, a kereszten is így szólhat a vele együtt kivégzett bűnbánó gonosztevőhöz: „Bizony mondom neked: ma velem leszel a paradicsomban" (Lk 23,43). Mivel Jehova Tanúi tagadják a halál utáni közvetlen további létet, azon fáradoznak, hogy ezt a verset is másképp értelmezzék. Számukra elképzelhetetlen, hogy Jézus ezt mondta volna a gonosztevőnek: „Ma (vagyis ezen a napon) velem leszel a paradicsomban" (az üdvözültek köztes állapotában). Ezért az Új Világ Fordítás így adja vissza ezt a verset: bizony mondom neked ma, velem leszel a Paradicsomban." A gonosztevő tehát nem aznap kerül a paradicsomba (az üdvözültek köztes állapotába) Jézussal, hanem egyszer valamikor – újjáteremtése után - örökké „Paradicsomban a földön" fog élni. Mivel indokolják ezt a fordítást? Jehova Tanúinak bibliai lexikona arra helyesen mutat rá, hogy az eredeti görög szöveg nem tartalmaz írásjeleket, és a(z utólagos) központozás a fordító felfogásától függ. A központozás persze nem lehet önkényes, hanem a közvetlen és a teljes bibliai szövegösszefüggésből kell származnia. Két kérdést kell tehát feltennünk: Mit akart Jézus mondani a gonosztevőnek ezen a helyen? Majd: Hová kerülnek az írásjelek párhuzamos vagy hasonló helyeken? Az első kérdés: Mit akart Jézus mondani? Valóban arra akarta helyezni a hangsúlyt az evangélista, hogy Jézus a gonosztevőnek közös haláluk napján paradicsomi életet ígér a távoli jövőben? Vagy pedig az üdvözültek állapotában való azonnali részesedését kívánta kiemelni? A szövegösszefüggésből kétségtelenül az utóbbi adódik. Hiszen az előbb a gonosztevő azt mondta Jézusnak: „Emlékezzél meg rólam, amikor eljössz országodban!" (Lk 23,42). Az Isten utolsó időben felállított országába vetett hit igen elterjedt volt a zsidóknál, ezzel szemben Jézus máshoz nem hasonlítható teljhatalommal hangsúlyozza: „Bizony, mondom neked: ma velem leszel a paradicsomban" -, bár még nem az örök királyságban, mégis az üdvözültek földi halál és utolsó nap közötti állapotában. Jézus itt „kora rabbijainak módján beszél arról az állapotról, amelybe a kegyesek lelkei a meghalás pillanatában kerülnek, a paradicsomban, a gan édenben (Edénkert, lMóz 2,8kk) tartózkodva, anélkül, hogy ezzel előbbre hoznák azt az üdvösséget és dicsőséget, amely csak Isten jövendő országában várja a feltámadt kegyeseket" (Zahn 1920,703k). Ezt az értelmezést támogatja a tartalmilag hasonló hely, Jn 11,23-26. Jézussal szemben Márta is az „utolsó napi feltámadásról" beszél, amely jól ismert volt a zsidóságban. Jézus ezzel szembeállítja az újat: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal, is él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha" A szokásos végidei várakozással szemben Jézus az „itt és most"-ot hangsúlyozza, az örök életet, amely nem veszíthető el, és amelyet az ő jövetelével a hívők ajándékba kapnak. Ezt az értelmezést - és itt már a fenti második kérdésre válaszolunk - a teljes bibliai összefüggés is támogatja, különösen is a görög „szémeron" („ma") szó egyéb használata. Éppen Lukács evangéliuma használja jellegzetesen. Mégpedig ismételten, hangsúlyosan elöl, hogy az üdvösség és az Üdvözítő jelenlétét hangsúlyozza: „Ma született nektek a Megtartó" (2,11). „Ma teljesedett be az írás a fületek hallatára" (4,21). ”Ma hihetetlen dolgokat láttunk (19,5). „Ma lett üdvössége ennek a háznak" (19,9). Ennek a láncolatnak szerves része ez a mondat is: „Ma velem leszel a paradicsomban" (23,43). Mindenekelőtt a Jézus által gyakran használt „bizony mondom nektek" fordulatból adódik, hogy a „ma" a mondat második feléhez tartozik, oda kell tartoznia: „Ma velem leszel a paradicsomban". Hiszen több mint 70-szer fordul elő az Újszövetségben: „Bizony (bizony) mondom neked/nektek", és egyszer sincs „ma" hozzátéve - eszerint minden bizonnyal Lukács 23,43-ban sem.

Az adventisták és az Őrtorony Társulat szerint Jézus a latornak azt mondta: "Bizony mondom neked ma: velem leszel a paradicsomban." (Lk 23:43

Az adventista bibliafordítókat (lásd Clear Word Bible) zavarja, hogy a többi 73 esetben rögtön a fenti kezdőformula után van a vessző vagy kettőspont ("Bizony, bizony, mondom neked:..."). Jehova Tanúi ugyanezt tették az Új Világ fordításban, ugyanabból az okból.

Pedig a Lk 23:43-ban a vessző / kettőspont mindig rögtön a "Bizony mondom neked" kezdőformula után jön. De minek is hangsúlyozta volna Jézus, hogy aznap beszél?

Meghallgattam Reisinger János (adventista) ezzel kapcsolatos előadását, és azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon közepes a meggyőző ereje szentírástudományi területen. Végighallgattam azt a szakaszt, ahol a "bizony mondom neked ma" fordítást védelmezi, és az égvilágon semmit nem hallottam, csak más igehelyek (adventista értelmezésé)re való támaszkodást, általános adventista teologizálást, az ellenkező álláspont minősítgetését, némi egyháztörténeti felvilágosítást, de semmi kényszerítő erejű szövegtani, nyelvtani, görögbeli érvet. Egy szót sem szólt pl. arról, hogy hányszor szerepel a Bibliában ilyen "bizony mondom neked ma," és hogy mi végre áll most itt ez a szokatlan "ma," holott semmi szükség rá. Vagyis nem tudta szövegtanilag megindokolni, miért rossz e ponton a Károli, csak azt mutatta ki, hogy az adventista teológiával itt nem fér össze. Márpedig ahhoz, hogy egy fordítást rossznak mondjunk e ponton, ennél több kell.

Nem a teológiának kell meghatároznia a szöveget, hanem fordítva. És a szöveg kétségkívül úgy kerekebb, megszokottabb, hogy "mondom neked: ma velem leszel."

Ugyanilyen logikával bármikor rittyentek egy ellen-előadást: először kidolgozom a halál utáni tudatos továbblétezés valamiféle teológiáját, aztán mint ezzel ellentétest, megcáfolom a "bizony mondom neked ma" fordítást. Ez ugyanilyen kevéssé meggyőző volna, mint Reisinger előadása.

Egyébként a paradicsom nem (feltétlenül) azonos a mennyel. Aki nem a mennybe megy, attól még mehet a paradicsomba. A paradicsom itt az ószövetségi igazak halál utáni tartózkodási helye. Az "Ábrahám kebele" is ezt a helyet jelöli.

A kárhozat katholikus tana az ész világánál.

Az örök kárhozat dogmája ma szálka sok sanda tekintetű ember szemében, és botránykő gyönge lelkek számára. Nemcsak materialistákról van itten szó, akár elméletiekről, kik nem akarnak tudni síron-túli létről, akár gyakorlatiakról, kik az érzékek mámorában szeretnék elhitetni magukkal, hogy «nincs mennyország, sem pokol». Hanem vallásilag komolyan érdekelt emberek is sokan megvesztegető szempontokra való hivatkozással szállnak szembe a kárhozat tanával, mint amely ellentétben áll a keresztény Isten-eszmével, nevezetesen Isten szeretetével, irgalmával, sőt igazságával. A hívők körében is akárhányan nem eszükkel, de szívükkel tagadják: lehetetlen hogy a kegyes Istennek gyarló emberek örök kínzásában teljék kedve.

Mindezeket a gondolatokat a kor lelkein annyira úrrá vált szubjektivizmus sugallja; sokan, kik igézete alatt állnak, ostoba vaksággal vagy vakmerőséggel túlteszik magukat az igazság tárgyi tanúságain, és azt hirdetik igaznak, ami nekik valami oknál fogva kellemes. Az igazság előtt alku nélkül meghajolni kész hívő lélek számára ugyanis a kérdés el van intézve azzal a ténnyel, hogy alig van még egy tétel, melyet az Üdvözítő oly világosan tanít; a testben megjelent örök Bölcsességgel szemben nincs helye válogatásnak: ezt elfogadom, mert rokonszenves, azt nem, mert nincs ínyemre. Nem egyszer dicséretes felebaráti szeretet, irgalmas jó szív az, ami az örök kárhozat dogmája ellen ágaskodik. Ennek a lágyszívű emberszeretetnek azonban tudnia kellene, hogy ha Isten egyszer a bűnösök számára akarja a kárhozatot, az embernek is akarnia kell; mert biztos, hogy emberszeretet dolgában a szeretet Istene nem fog teremtményhez járni iskolába. Persze a másik oldalról az oktalan buzgóságnak kell azt eszébe vennie, hogy Isten senkinek sem adott üres szelvénylapokat, melyekkel embertársait átutalhatja a kárhozatba. Ahhoz nem fér kétség, hogy a megátalkodottak, az Isten ellenségei ott vannak; de kik azok, nem tudni. Az ördög és az ő angyalai mindenesetre köztük vannak, sokan Judásról is biztosra veszik - Tekintettel Jn 17:12, Mt 26:24 ApCsel l:25-re. Egyébként az örök kárhozat igazsága azért van félreérthetetlen határozottsággal kinyilatkoztatva, hogy magunk üdvös félelemmel szüntelen szem előtt tartsuk, és nem azért, hogy másokat gondolatban vagy vágyban oda utaljunk.

Most pedig nézzünk szemébe annak az állításnak, hogy az örök kárhozat katholikus dogmája ellenkezik az Isten eszméjével. — Amit a kárhozat titkából a kinyilatkoztatás nyújt, elég üdvös félelemre, de nem elég teljes betekintésre. Az örök kárhozat igazságát nem lehet a magára álló elméből levezetni, amint nem lehet az örök boldogságot; mindkettő természetfölötti tény. De a hit nyomdokain alázattal járó elme meg tudja mutatni, hogy a kárhozat a kinyilatkoztatás fölséges Isten-eszméjével nemcsak nincs ellentélben, hanem egyenest következik belőle. Nem mintha a kárhozat közvetlenül Isten műve volna. Isten föltétlen szentségénél fogva nem akarja, nem akarhatja a bűnt, és csak azért akarhatja másodlagosan a kárhozatot. Az ugyanis nem egyéb, mint a bűnnek, az Istentől való lázadó elpártolásnak logikus megérése. Az kárhozik el, aki megátalkodott a halálos bűnben, aki örökre lázadó pártütő Istennel szemben. Már most

1) Isten szuverén fölsége követeli, hogy a teremtményekkel szemben való minden vonatkozásban övé legyen a végső szó, az ő törvényei és szempontjai föltétlenül érvényesüljenek. De ha Isten végre is kénytelen volna a mennyei hajlékokba fogadni a bűnöst, vagy irgalomból, vagy mert unja annak folytonos huzakodásait, akkor a bűnös diadalmaskodhatnék Isten fölött: meg nem törten, büszkén lépné át annak a mennyországnak a küszöbét, melyért nem fáradott, és ülne le annak a királynak fejedelmi asztalához, akivel szemben csak megvetés és lázadás él lelkében.

2) Az Isten bölcsessége megköveteli, hogy szent igazsága immanens kibontakozásban diadalmaskodjék. Isten nem hatalmi szóval, nem erőszakkal intézi a világ sorát, és érvényesíti a maga örök igazát, hanem «a lágy esti szellő fuvalmában». Hogy mi a bűn, mennyire tehetetlen Isten nélkül és Isten-ellenesen a teremtmény, mennyire üres az Istent kivető lélek, és mennyire hívságos és gyötrelmes az Istennek elébe helyezett és tőle elszabadított természet, annak a bűn csiráinak teljes kiérlelésével kell nyilvánvalóvá lennie a vétkezők számára és az egész mindenség előtt; ámde ez a kárhozat; semmi más! Ez a cél teljesen meghiúsulna, ha Isten a bűnösöket megsemmisítené. Az Isten-ellenes lázadásnak nem az az elintézése, hogy a bűnös a semmibe menekülj és egyszer s mindenkorra kisiklik az igazságszolgáltatás és az Isten előtti meghódolás elől. Ezen a módon nem is tűnnék ki Isten fölsége és bölcsessége: zsarnok emberek teszik meg, hogy kivégeztetik a fölségsértőket; Istenhez az illik, hogy térdre kényszerítse őket vagy alázatos hódolat vagy remegő félelem alakjában.

3) Isten szentsége megköveteli, hogy a jó és rossz, az Isten-szeretés és az Isten-ellenes lázadás, az odaadás és hűtlenség lényeges különbsége megföllebbezhetetlen és eltörölhetetlen kifejezésre jusson. Ha már most a kárhozat nem volna örök, akkor jó és rossz végre is egy célhoz jutnának. S minthogy minden dolog a végén csattan, a közbenső úton sem lehetne az az átlós ellentét a kettő között, melyet a meg nem vesztegetett lelkiismeret talál és vall. Isten szentsége és az ember erkölcsi egyéniségének méltósága megkívánja, hogy egyszer végleges döntés történjék az ő rendeltetését és végső célját illetőleg; ezzel azonban elvben adva van a nemleges elhatározás lehetősége, vagyis az örök kárhozat.

Tehát a kinyilatkoztatásnak mérhetetlenül gyöngéd és fölséges Isten-fogalma, a Szentháromság titkában kifejeződő abszolút hatalom, bölcsesség és szeretet alkotta a poklot, mint biztos theologiai érzékkel megállapítja Dante híres pokol-fölirata (Inf. III): Fecemi la divina Potestate — La sommá Sapienza e'l primo Amore. És nem lep meg, ha a gazdagabb életű pogány vallások és bölcselők is rásejtetlek az örök kárhozat logikájára.

Nehézségek. 1. Isten igazságosságával ellenkezik, hogy egy pillanatnyi bűnért, vagy akár egy hosszú bűnös életért, mely végre is csak arasznyi lét, az örökkévalóságon keresztül büntessen. — Megoldás, a) Bűn és büntetés között nem kell tartam tekintetében egyenlőségnek fönnállnia, a földi igazságszolgáltatás eszménye szerint sem, még kevésbé az élet igazságszolgáltatása szerint: egy elszalasztott kedvező pillanatért könnyen egész életére koppan az ember szeme; aki egy szerencsétlen percben eldobta magától az életet, örökre elvesztette a visszatérés lehetőségét; pillanat műve lehet az a fertőzés, mely egy hosszú életre elnyomorít, b) A bűn mint Isten-sértés bizonyos értelemben végtelen, amennyiben t. i. a végtelen fölségnek megsértése; s mivel a megfelelő büntetés nem lehet intenzive végtelen (a befogadó alany végessége miatt), extenzív fokban kell végtelennek lennie, vagyis öröknek. c) Isten igazsága azt követeli, hogy mindenkinek megadja a magáét. Ámde a kárhozottak mint megátalkodott bűnösök örökre kívánják az Isten-nélküliséget és az Istentől elvonatkoztatott teremtményeket; tehát ha ezt örökre meg is kapják, nem esik sérelem az igazságon: volenti non fit iniuria. Az igazság azt kívánja, hogy érdem és sors kiegyenlítést nyerjen. Ez nem történik meg a földön, a földi lét próba-jellege miatt; tehát ott kell történnie, hol egyedül a föltétlen örök szempontok irányadók.

2. Isten irgalmas. Nem méltányos, hogy az irgalmas Isten egy örökkévalóságon keresztül oly súlyosan büntessen gyarló embereket; nem is illik Isten szentségéhez, szeretetéhez, hogy örök kínzásban lelje kedvét. — Megoldás, a) Isten irgalma mindenesetre határtalan, és ennek megfelelő tanúságát is adja a megtestesülés, megváltás és kegyelem rendjének alkotása által. Sőt a hittudósok általános nézete szerint ezt nem tagadja meg a kárhozatra nézve sem, jóllehet ott az igazságé a végső szó: a megérdemelt mértéken alul büntet, miként a mennyországban a megérdemelt mértéken fölül jutalmaz, b) Isten irgalma nem egyoldalú; kiterjeszkedik nemcsak a bűnösökre, hanem az igazakra is. Amint már most a legnagyobb kegyetlenség volna békés polgárokkal szemben a kormányzó hatalomnak az az irgalma, mely rájuk szabadítaná a legnagyobb gonosztevőket, éppúgy irgalmatlanság volna egyformán kezelni a bűnösöket és híveket, c) Isten irgalma nem más mint igazsága, és ez megint nem más mint szentsége. Minden ténye a teremtményekkel szemben irgalom és igazság egyszerre. Ez készteti arra, hogy eléjük adja szent akaratát, mely számukra az egyetlen lehetséges életföltétel. Ha a szabad akaratú teremtmények azonosítják magukat vele, megélnek; ha ellenkeznek, a második halálba mennek, melynek neve kárhozat; ugyanaz a szent isteni törvény irgalom és igazság egyszerre. Istennek nem telik kedve a kínokban. Azokat nem ő csinálja, hanem a bűnös; neki csak a megvesztegethetetlen szentségben telik kedve.

3. Isten bölcsessége azt kívánja, hogy ésszerűen büntessen. A büntetés célja a javítás; a kárhozatban pedig a javulás ki van zárva; tehát céltalan az örök büntetés. — Megoldás. Hogy a büntetés egyetlen célja a javítás, napjainkban sokat hangoztatott divatos fölfogás; azonban nem födi a valóságot. Ebből az elméletből többek közt az is következnék, hogy a megátalkodottakat a földi igazságszolgáltatásnak nem szabad büntetni; pedig épen ezek sorából kerülnek ki a legnagyobb bűnösök, kikre nézve az emberi igazság-érzet leghangosabban kívánja, követeli a büntetést. A büntetés végső célja és értelme az erkölcsi rend szentsége és sérthetetlensége: a bűnös számára készíteni azt a sorsot, amelyet megérdemel: Csak így van biztosítva Isten fölsége és a jónak föltétlen uralma a mindenségben. Persze ez gyönyörűbben érvényesül, ha a bűnös bensőleg is meghajol, vagyis bánattal és megtéréssel meghódol az isteni fölségnek. De szabadságánál fogva van lehetősége ezt meg nem tenni; s ebben az esetben a büntetésnek másodlagos javító célja ő nála nem valósul.

A kárhozat theodikéjének ez a sarkallója: a kárhozat csak az ördögnek és az ő csatlósainak készült, azoknak, kik megátalkodnak az Isten-ellenes lázadásban. Senki sem kerül a kárhozatra pusztán azért, mert szerencsétlen volt idő előtt vagy a kereszténységen kívül születni, istentelen környezetben fölnőni, korán vagy pap nélkül meghalni. A külön-ítélet teljességgel összeegyezteti a gondviselés objektív útjait és az ítélet alá kerülő halandónak erkölcsi beszámíthatóságát. S csak az lesz kárhozat fia, aki a döntés idejének végéig megmaradt az Isten-ellenesség szándékában és állapotában.

De miképp lehetséges, hogy a természettől fogva változó teremtmény változatlanságba esik, hogy az annyira hajladozó emberi akarat megmerevedik, megrögződik a gonoszban? Nagy Szent Gergely azt mondja: A kárhozottak, ha a földön élnének, örökké vétkeznének. Miképp lehetséges ez olyan teremtményeknél, melyek természettől fogva az igazságra és jóságra állnak nyitva? Ez a kérdés a kárhozat pszichológiájába utal, és valószínűleg ebben csúcsosodik ki a kárhozat titka, a mysterium iniquitatis, melyre kielégítő feleletet ez idő szerint hiába keres a hívő elme. A kinyilatkoztatás csak a tényről biztosít; a mód titok, mely végelemzésben elvész a szabad akarat titokzatosságában. Szent Tamás így iparkodik közelébe férkőzni: a) A bukott angyalok azért rögződnek meg, mert amit a tiszta szellem az értelmével megfog, azt változhatatlanul fogja meg. Ilyenné válik az ember is a végleges állapotban. Ott már nincs útban a cél felé, hanem a cél szférájába jutott, s ezért végső cél dolgában az akarata éppúgy nem változhatik, mint a földön az általános jó akarásában. b) A másvilágon a megtérés azért is lehetetlen, mert a jelen üdvrendben kegyelem nélkül nincs megtérés. De a kegyelmet Isten már nem adja meg azoknak, kik a próba idején elvetették. Szent Tamás tehát elutasítja azt a fölfogást, mintha a megátalkodás oka az egyetemes isteni közreműködés megvonása volna; ez ugyanis Istent tenné meg a bűn, illetve a megátalkodás szerzőjévé. Attól a hiedelemtől is távol van az ő okoskodása, hogy a halállal mechanikusan következik be a megrögződés. Persze az ő megoldása sem lebbenti föl teljesen a fátyolt. Végre is alighanem azt kell mondani, hogy a másvilági megátalkodás Istennek pozitív rendelkezése; spekulatív megokolását azokban a gondolatokban kell keresni, melyekkel a próbaidőnek végeszakadását igazoltuk. — Suarez szerint a kárhozottakban megmarad a fizikai képesség a megtérésre, de erkölcsi lehetetlenséggé válik számukra: oly keservesen nyögnek büntetésük súlya alatt, hogy nem tudnak újra szeretni; oly súllyal nehezedik rájuk Istennek büntető keze, hogy képtelenek azt áldó kéznek elgondolni s megragadni; természetük szerint tudnák még szeretni Istent, de mert úgyis elérhetetlen számukra, már nem akarják szeretni.