A Pokol csak a Bukott angyaloknak van fenntartva?

"1, Jézusnak azért kellett lemennie a seolba, hogy azok, akik majd hisznek benne, nekik már ne kelljen. Ezt is elszenvedte helyettünk.

2, Szóval amint lement, a pokol nem bírta magában tartani, mivel nem volt benne bűn, így feltámadt a Szentlélek ereje által.

3, Amikor feltámadt, a seol azon részét is kiürítte, ahol a szentek voltak. Jézus győzelme után a szent emberek már nem a seolba kerülnek, hiszen Jézus lehetővé tette, hogy hozzá mehessenek haláluk után.

4, Azóta a seol, a hádész csak pokolként üzemel, a gyötrelem helye."

Ezekkel alapvető probléma, hogy miféle bibliai bizonyíték támasztja alá???

Mert a gazdag ember és Lázár semmiképpen nem lehet kiinduló alap, mivel szemléltetés.

A Biblia többi részén viszont nagyon egyértelműen beszél a halottak állapotáról.

Lázár és a gazdag példázata illusztráció, de Jézus sosem használt fel valótlan vagy téves dolgokat.

Lukács 16,19-31-ben található az ún. példázat a gazdagról és a szegény Lázárról „Az igazság, mely örök élethez vezet" című Őrtorony-irat nyomatékosan hangsúlyozza, hogy itt példázatról van szó, semmi másról. Minden, a gyötrelem betű szerinti helyével kapcsolatos gondolatot ki kell zárni. Racionális módon kérdezik: „Ésszerű vagy írásszerű-e azt hinni, hogy egy ember gyötrelmet szenved csak azért, mert gazdag, szép ruhát visel, és bőven van mit ennie? írásszerű-e elhinni, hogy valakit mennyei élettel áldjanak meg csak azért, mert koldus? Gondolkodjunk csak azon is: Vajon a pokol szó szerint olyan közel van a mennyhez, hogy valaki, aki a pokolban van, beszélgethetne egy mennyben levő egyénnel? Azonkívül, ha a gazdag ember betű szerinti tüzes tóban van, hogyan tudná Ábrahám elküldeni Lázárt, hogy hűsítse a nyelvét csupán egy csepp, az ujja hegyén vitt vízzel?" (42. o.) Mindezek miatt nem lehet szó betű szerinti folyamatokat elbeszélő tudósításról. Jézus mégis mit akart vele mondani? Az Őrtorony Társulat allegorikusán értelmezi az elbeszélést: „Ebben a szemléltetésben a gazdag ember a vallásvezérek osztályát jelképezte, aki Jézust elvetették, majd később meg is ölték" (i. m. 42k). Egyes személyek itt egész népcsoportokká bővülnek. Átértelmezik a gyötrelmet is, amelyről az elbeszélés szól. Már nem a halál utáni létre vonatkozik (Lk 16,22), hanem a vallási vezetők sorsára, röviddel a pünkösdi esemény után: „Minthogy Isten elvetette őket, gyötrelmet szenvedtek, midőn Krisztus követői Pünkösd után erőteljesen leleplezték gonosz tetteiket" (i. m. 43. o.). Azt, hogy ez a magyarázat nem meggyőző, egyrészt az a tény bizonyítja, hogy maga a bibliai szöveg egy ilyen pusztán kortörténeti értelmezéshez semmiféle támpontot nem nyújt. Másrészt az, hogy története folyamán az Őrtorony Társulat Lk 16,19-31 legalább öt különböző magyarázatával szolgált -, ezektől azonban helykímélés céljából eltekintünk. Dietrich Hellmund (1971) disszertációjában a számos és sokféle magyarázási kísérlettel kapcsolatban Jehova Tanúinak „tartós, megoldatlan problémájáról" beszél. Russell vallomása volt még a legbecsületesebb: „Itt találjuk a Szentírásban az egyetlen helyet, amely utal, hogy a hádészben vagy seolban a gondolkodás, érzés, gyötrelem vagy öröm lehetőségére" (Bibliai tanulmányok 5., 1926, 361. o.). Amint láttuk, a Lukács 16,19-31 semmiképpen sem az egyetlen hely, amely ezt igazolja. Valójában hogyan is kell magyarázni a Lukács 16,19-31-et? Ez a teológiai kutatásban is nehéz kérdés. Nézetem szerint mégis tehetünk néhány alapvető kijelentést.

Mindenekelőtt nem maradéktalanul világos, hogy itt valóban példázatról van-e szó. Jézus (egyéb) példázataihoz képest legalább egy feltűnő különbség van, a névadás („Lázár")» arni különben sohasem fordul elő Jézus példázataiban. Különböző egyházatyák ezért azon a véleményen voltak, hogy ez nem példázat, hanem Jézus valóságos izraeli eseményre utal. Tertullianus ezt írja (De anima 7): „Mit keresne itt a 'Lázár' név, ha nem valóságos esemény lenne? De még ha képes beszéd lenne is, amely hitet követel, akkor is az igazság tanúbizonysága." Theodor Zahn, a jeles bibliatudós is rámutat Lk 16,19-31 kapcsán a névadásra, amely „példa nélkül áll Jézus összes ránk maradt, szűkebb és tágabb értelemben vett példázatában". Zahn itt tekintetbe veszi az egyházatyák említett magyarázatát, mégis valószínűbbnek tartja azt a lehetőséget, hogy itt példázatról van szó, és „Jézus éppen ezt a nevet választotta, tekintettel annak jelentésére ('Lázár' valószínűleg 'Eleázár' = Isten megsegít/megsegített rövidített alakja) (Zahn 1920, 583k). Még ha valóban példázat is, (ahogyan ma a magyarázók többsége elfogadja), akkor is csaknem önkényes oly módon allegorikusán magyarázni, ahogyan az Őrtorony Társulat teszi. Annál inkább komolyan kell venni, hogy Jézus az ő hallgatóinak környezetükből, hagyományaikból szokásos elképzeléseihez kapcsolódik, azért, hogy szellemi igazságokat szemléltessen. Konkrétan: az ószövetségi zsidó hagyomány seolra vonatkozó túlvilági elképzeléseit alkalmazza, azért, hogy illusztrálja, mennyire szükséges még az életben megtérni Istenhez. Akkor is, ha az elképzelés súlypontja (scopus) nem a túlvilágról szóló tanítás, ez mégsem lényegtelen, hanem magától értetődőnek tételezi fel. Akkor is, ha az olyan részletek, mint „láng", „nyelv" és „mély szakadék" földi szemléltető eszközül szolgálnak túlvilági szellemi, tényékhez, ezek a szellemi valóságok, mint olyanok akkor is léteznek. A gazdag ember és a szegény Lázár történetében Jézus (többi) példázatához hasonlóan „valóságos helyzetet használ fel szellemi dolgok illusztrálására". (Ez különbözteti meg a példázatot a mesétől - a kiadó.) Az embereknek valóban kell hogy legyen „tudatos egzisztenciájuk a halál után, és közülük egyeseknek valóban 'kínok között' kell lenniük, és elmúlt életüket a legmélyebben bánniuk". Függetlenül attól, hogy mit illusztrál a példázat, az alapjául szolgáló történetet „a valóságos életből kellett venni" (Reed 1994, 64. o.). Nézzük például az elveszett drachmáról juhról és a tékozló fiúról szóló példázatot (Lk 15,4kk): mindenhol valóságoz helyzeteket ragad meg, amelyek talán nem úgy történnek, de mindenkor úgy történhetnének. Tehát a mindennapi életből vannak, szellemi valóságok, igazságok illusztrálására. Jézus a gazdagról és Lázárról szóló elbeszélésében ugyanígy - hogy paradox módon fogalmazzunk - „a halál utáni valóságos életre" támaszkodik, ahogyan az Isten Fiaként számára ismert, a szeme előtt van, és a földi életből vett képekkel szemlélteti.

Van élet a halál után

A gazdag és Lázár példázatának vitázó elemzése Jehova "tanúi" ellenében.

A gazdagról és Lázárról szóló példabeszéd mindig is tüske volt a Tanúk oldalában, mert hiszen első olvasásra úgy látszik, hogy a lélek halál utáni továbbélését természetesnek veszi. A hagyományos keresztény magyarázat alapján a benne szereplő alakok – ha nem szó szerintiek is – mindenképpen egyes embereket jelölnek, nem pedig embercsoportokat. A történet annyira közismert, hogy az Őrtorony Társaság kénytelen volt részletes magyarázatot fűzni hozzá.

A történetet ők teljesen jelképesnek veszik, hogy minden utat elvágjanak a lélekre és a pokoltűzre vonatkoztatás elől. Charles Taze Russell azzal érvelt, hogy Ábrahám kebele, ha szó szerint vesszük, nem lehet elég nagy az összes Lázár számára. Ez a kifogás azonban sekélyes, mivel az Ábrahám kebele ugyanolyan nagynak van ábrázolva, ahányan éppen ott vannak, vagyis a történet egyetlen Lázárról szól, nem sokról. Aztán azt mondja, hogy képtelenség azt hinni, hogy a gazdag a gazdagsága miatt jutott a gyötrelem helyére, Lázár pedig a szegénysége miatt üdvözült. De ez sem döntő érv, mert a szöveg nem beszél az okokról, csak a két ember sorsáról.

Szerintük "Jézus a zsidó vallásvezetők szemléltetésére használja a gazdag embert", és "a koldus Lázár azokat az embereket szemlélteti, akiktől a vallásvezetők megtagadják a megfelelő szellemi táplálékot és kiváltságokat" (Legnagyobb ember, 88. rész). És mit "szemléltet" a két ember halála? "[Bemerítő] János és Jézus prédikálásával kezdődően mind a gazdag ember, mind pedig Lázár meghal korábbi állapotára vagy körülményeire nézve." Ez a különös magyarázat a példázatot jó néhány verssel megelőző Lukács 16,16-ra támaszkodik, amely szerint "a Törvény és a próféták Alámerítő Jánosig voltak, de attól kezdve az Isten Királysága hirdettetik" – azaz kifejezi a körülményekben beálló nagy változást. A Lázár-szerű alázatos emberek "szükségleteit most a Jézus által közvetített szentírási igazságok elégítik ki", így nincs már szükségük "a vallásvezetők szellemi asztaláról lehulló morzsákra." Az utóbbiak azért vannak "jelképes kínok között", mert "konokul visszautasították a Jézus által tanított Királyság-üzenetet."

Csak azt lehet ezen értelmezés ellen vetni, hogy a Lukács 16,16 és a Lázár-példázat közt egyértelmű váltás van, sőt közéjük ékelődik két szózat is: a törvény teljes érvényéről és az elválásról. Csak ezután következik Lázár. Túlzott merészség tehát bizonyítékképpen összekötni azt, amit maga az Úr választott külön beszédében. Mégis, itt csak vélemény áll szemben véleménnyel, ezért e magyarázat idáig csak mesterkéltnek tűnik az olyan olvasó számára, aki a hagyományos értelmezésen nőtt fel, de durva eretnekség még nincsen benne.

Az Őrtorony-magyarázat helytelensége abból világlik ki, hogy nem képes összefogni az egész példázatot; és éppen a csattanóból csinál értelmetlen függeléket a példázat végére. Mert a brooklyni központ szerint az itt leírt gyötrelmek nem mások, mint "Isten tüzes ítélet-üzenetei, amelyet Jézus tanítványai hirdetnek", és a "gazdagember-osztály" azt kéri, hogy ezek hagyjanak fel az "ítélet-üzenetek kihirdetésével." Helyénvaló lenne most tisztázni, hogy miféle "ítélet-üzeneteket" hirdettek az apostolok – mert tudtommal ők az Örömhírt prédikálták. Még azoknak is, akik korábban a "gazdagember-osztályhoz" tartoztak (ApCsel 2,23). A Tanúk magyarázatában tehát súlyos következetlenség van: ha a "jelképes halál" után nincs megtérés ("a nagy szakadék Isten megváltozhatatlan, igazságos ítéletét szemlélteti"), akkor miért prédikálta Péter a bűnök bocsánatát azoknak, akik szerinte "bűnös kezükkel megfeszítették Jézust"? A "Legnagyobb ember" magyarázata szerint "a változásra i. sz. 33 pünkösdjén, néhány hónappal később kerül sor, amikor a régi törvényszövetség helyébe az újszövetség lép." Nos, akkor miért hirdette még Pál is a megtérést a zsidóknak (ApCsel 28,23)? Nem lehet azt a kibúvót felhasználni, hogy a nagy változás alatt még fel kellett kínálni a választást a "gazdagember-osztálynak" – hiszen ez az érv éppen a változás végérvényességét, "jelképes halál" mivoltát laposítja el. Miféle "jelképes halál" az, amelynek során meg lehet térni? Úgy látszik, Jehova Tanúi a római felekezettől függetlenül megteremtették a tisztítótüzet. Azonfelül az Őrtorony szerint a prédikálás "ítélet-üzenet" a "gazdagember-osztály" számára – hogyan is lehetne nekik ugyanez megtérési lehetőség is?

Közbevetőleg megjegyzem, hogy jelképül csak olyan dolog használható, aminek szó szerinti jelentése mindenki előtt nyilvánvaló, és belső ellentmondást nem tartalmaz. A hallgatók csak úgy érthetik meg a mögöttes jelentést, ha a szó szerinti értelmezés felidéz bennük valamit, ami alapján a láthatatlan szellemi valóságra tudnak következtetni. És miről van itt szó? Halálról és kínokról. Ha a halál jelképes és a kínok is jelképesek (ahogy azt a "Legnagyobb ember" című könyv állítja), akkor kizárólag úgy lehet teljes a példabeszéd, ha a szó szerinti halál után szó szerinti kínokat szenvednek a gonoszok. Különben maga az Úr használt volna tanítása kiindulópontjául egy olyan képet (halála után a Hádész lángjai közt gyötrődő gazdag), ami NEM IGAZ. Tanításának ekkor nem lenne semmi valóságalapja: hazug állításra alapozta volna üzenetét. Ez természetesen képtelenség – tehát az Őrtorony tanításában van a hiba.

A Russell-féle régibb magyarázat így szólt: A gazdag ember a zsidó nép, és a pogánykeresztények a Lázár. Bár a zsidók sokszor könyörögtek a népeknek, hogy enyhítsék üldözöttségük lángjait, ez nem volt lehetséges. Minderről 1916-ban még esetleg lehetett beszélni, de egy évre rá már megkezdődött Izrael állam határainak kijelölése, és 1946 óta tömegesen vándorolnak vissza zsidók az ígéret földjére – kétségkívül a nagyhatalmak döntéseinek köszönhetően. Ennyit Russell magabiztos magyarázatáról.

De az Úr nem fejezte be ezzel. Olyan befejezést adott a példázatnak, amelybe a Tanúk bicskája csúnyán beletörik. A gazdag arra kéri Ábrahámot, hogy engedje el Lázárt bizonyságot tenni az ő atyjának házába, öt testvéréhez. Csak egy suta magyarázatot látunk a brooklyni "hű és bölcs szolgától", mely szerint "a gazdag ember itt nyíltan bevallja, hogy egy másik atyával áll szorosabb kapcsolatban, aki maga a Sátán, az Ördög." Miféle mellébeszélés ez? A farizeusok testületileg sem Jézus feltámadása előtt, sem utána nem "vallották be nyíltan", hogy atyjuk az ördög, és nem könyörögtek a "Nagyobb Ábrahámhoz", azaz Jehovához, hogy szüntesse meg gyötrelmeiket. Egyáltalán, semmiféle kínt nem éreztek, holott a történetbeli gazdag igencsak szenvedett.

A fordított játékot űzi az Őrtorony azzal az elemmel, hogy a gazdag nem tudott a nagy szakadék létéről sem – mert ezt a szakadékot úgy "értelmezik," hogy a farizeusok nem tudtak megtérni. De micsoda kifacsart felfogása a megtérésnek az, hogy valaki meg akar térni, tudja is, hogy kell ezt tenni, de nem képes rá? Nevetséges magyarázkodás itt a farizeusok kenyérféltésére hivatkozni, hiszen éppen azért voltak olyan ádáz ellenségei Krisztusnak, mert "vakoknak vak vezetői" voltak. Nem azért szegültek Vele szembe, mert anyagi csődtől féltették a vallásos üzemüket, hanem mert komolyan elhitték, hogy igazuk van. Csodálom, hogy a gyalogos Tanúk bevesznek egy ilyen elméletet a brooklyni központtól – ehhez már tótágast kell tartaniuk a Bibliájukat.

No és az is magyarázatra szorul, hogy miért nem mehetett el maga a gazdag a testvéreihez? Ismétlem: a gazdagember-osztály állítólag a földön van, és ott szenved kínokat. Meg akar térni, de nem tud (már ez a feltételezés is ellentmond az Újszövetség üzenetének, amely szerint most van a "felüdülés ideje", az "üdvösség napja"). De miért nem tud felkelni a helyéről (a földön), saját két lábával végigmenni a kövezett utcán, és saját szájával elmondani a "vallásos szövetségeseinek", mekkora kínokat szenved? Miért akarta éppen Lázárt elküldeni testvéreihez – éppen azokat a Tanúkat, akik őt gyötörték? Ennél is rosszabb, hogy Lázár sem mehetett – tehát Jehova Tanúinak nem szabad bizonyságot tenniük a "vallásos szövetségeseknek," nehogy azok megtérjenek! A Tanúk mindig is nagyra voltak saját logikájukkal: no ezt a csomót bogozzák ki, ha tudják.

Russell a gazdagot és öt testvérét a két fő palesztinai zsidó törzzsel, Júdával és Benjáminnal, illetve a szórványban lévő többi törzzsel azonosítja, ami ugyan tetszetős, de történetileg hamis: a többi törzs nem egyszerűen szétszóródott, hanem törzsi mivolta szűnt meg. Mindamellett nem hallunk arról, hogy a palesztinai zsidók valami nagy megtérési szándékkal követték volna a terjedő kereszténység apostolait, amikor tudniillik lépten-nyomon gátolták az ige terjedését. Ha megmaradunk Russell szereposztásánál, akkor inkább arról kellene beszélnünk, hogy a gazdag ember engedélyt sem kérve kiugrott a tüzes pokolból, és egy fütykössel ütlegelni kezdte Lázárt, amiért az el mert menni az öt testvérhez, hogy figyelmeztesse őket a veszélyre.

És tovább, Ábrahám így felelt a gazdagnak: "Van Mózesük és prófétáik, hallgassák azokat." Tehát mégis van megtérés; de ki számára? Az öt testvér az Őrtorony szerint a gazdagember-osztály "vallásos szövetségeseit" jelenti. Nos, kérdem tisztelettel: miért nem hatott e "szövetségesekre" a "jelképes halál"? Rájuk nem vonatkozott az új szövetség? Mivel érdemelték ki ezt a kivételes "harmadik utat", hogy tudniillik megmaradhattak Mózesnél és a Prófétáknál, mialatt Krisztus tanítványai "a világ végső határáig" elvitték az állítólagos "ítélet-üzeneteket"? Fogas kérdés ez.

És az Úr, mintha szándékosan Jehova Tanúi ellen mondta volna e példázatot, így folytatta: a gazdag Lázár feltámasztását kérte, mert úgy gondolta, hogy a csoda majd meggyőzi tévelygő testvéreit. Ez az a pont, ahol a Komoly Bibliakutatók minden tudománya csődöt mond. Még a máskor oly elmés és találékony brooklyni tanítóhivatal is csak hallgat ezen a helyen. Mert hogy is lehetne az eddigi, kényszerzubbonyszerű értelmezést ráerőszakolni az itt mondottakra? Ha a "jelképes halál" átmenet a régi szövetségből az újba, akkor a "feltámadás" logikusan a törvényhez való visszatérést jelenti. Ez azonban olyan gondolati triplaszaltó, amibe már a "hű és bölcs rabszolga" is belebukna, ezért inkább csöndban marad. De a kérdés válaszra vár: miért említi az Úr itt a feltámadást? A kommentár általánosságba menekül: "Isten tehát nem ad különleges jeleket vagy csodákat, hogy meggyőzze az embereket."

Ez igaz is, de egy feltámadás csak akkor "jel" vagy "csoda", ha szó szerint értendő. Tehát Ábrahám nem mást, mint Lázár testi feltámadását tagadta meg a gazdagtól. Vagyis Lázár szó szerint meghalt, nem csupán jelképesen. Ekkor azonban sem Lázár, sem a gazdag nem emberek egész "osztályait" jelentik, hanem egyes embereket, még ha azok kitalált, példázatos alakok is. Oda jutottunk tehát, hogy a testi halál után is megmarad az ember öntudata. Ezzel tehát megdőlt Jehova Tanúinak az a dogmája, hogy a testi halálkor az egész ember megsemmisül.

Ezt a gondolatmenetet előadtam több, hozzám becsöngető Tanúnak, de csak annyit értem el vele, hogy többé nem jöttek el.

= A kárhozat =

A pokol létezése

Iz 33,11.14 – „leheletem, mint a tűz, megemészt benneteket…. Rémület fogta el Sionban a bűnösöket… Ki lakhat közülünk együtt az emésztő tűzzel, s melyikünk maradhat az örök lángokhoz közel?”

Sir 21,9 – „Mint egy csomó kóc, olyan a bűnösök gyűlése, a végzetük pedig emésztő tűz lángja.”

Mt 8,12 – „az ország fiait pedig kivetik a külső sötétségbe. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.”

Mt 25,41 – „Ezután a balján állókhoz is szól: Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely a sátánnak és angyalainak készült.”

Mt 25,46 – „Ezek örök büntetésre mennek, az igazak meg örök életre.”

Mt 3,12; Lk 3,16-17 – A pelyva olthatatlan tűzzel fog égni.

Mk 9,43-49 – „Jobb csonkán bemenned az életre, mint két kézzel a kárhozatra jutni, az olthatatlan tűzre.”

Róm 2,6-9 – „Mindenkit, aki gonoszat művel, utolér a kín és a gyötrelem”

2Tessz 1,6-9 – „lobogó tűzzel megbünteti azokat, akik Istent nem ismernek és Urunk Jézus evangéliumának nem engedelmeskednek. Örök kárhozattal fognak bűnhődni: eltaszítva az Úr színe elől és távol fönséges hatalmától”

2Pét 2,4 – „Isten az angyaloknak sem kegyelmezett, amikor vétkeztek, hanem az alvilág sötét mélyébe taszította őket, hogy maradjanak őrizetben az ítéletre”

Jel 14,11 – „Gyötrelmének füstje felszáll örökkön-örökké, és nem találnak nyugtot sem éjjel, sem nappal, mert leborultak a vadállat és képmása előtt, s viselték nevének bélyegét.”

Jel 20,10.15 – „A sátánt, aki félrevezette őket, kénköves, tüzes tóba vetették - itt fog gyötrődni a vadállattal és a hamis prófétával éjjel-nappal, örökkön-örökké… Aki nem volt beírva az élet könyvébe, azt a tüzes tóba vetették.”

A pokol fájdalmai

MTörv 32,22 – „Haragomban lángra lobban a tűz, elhatol az alvilág mélyéig.”

Jud 16,17 – „Jaj a nemzeteknek, melyek fölkelnek népem ellen, az Úr, a Mindenható megbünteti őket az ítélet napján. Tűzzel és féreggel veri testüket, fájdalmukban örökké jajgatnak.”

Zsolt 21,10 – „Égjenek, mint a kemence tüzében… eméssze meg őket a tűz!

Sir 21,9-10 – „Mint egy csomó kóc, olyan a bűnösök gyűlése, a végzetük pedig emésztő tűz lángja… az út vége az alvilág mélysége.”

Iz 33,14 – „Rémület fogta el Sionban a bűnösöket, az istenteleneket félelem szállta meg: Ki lakhat közülünk együtt az emésztő tűzzel, s melyikünk maradhat az örök lángokhoz közel?”

Iz 34,9-10 – „Patakjai szurokká változnak, a pora kénkővé, és földje égő szurokká lesz... Nem alszik el sem éjjel, sem nappal, füstje örökké gomolyog.”

Mt 8,12 – „az ország fiait pedig kivetik a külső sötétségbe. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.”

Lk 13,28 – „Lesz sírás és fogcsikorgatás, amikor Ábrahámot, Izsákot, Jákobot és a prófétákat mind az Isten országában látjátok, magatokat meg kirekesztve.”

2Tessz 1,9 – „Örök kárhozattal fognak bűnhődni: eltaszítva az Úr színe elől és távol fönséges hatalmától”

Jel 14,10 – „Kénköves tűzben fog gyötrődni”

Jel 21,8 – „A gyávák, hitetlenek, gonoszok, gyilkosok, kicsapongók, csalók, bálványimádók és hazugok mind a lánggal égő kénköves tóba kerülnek.”

Az örökké tartó kárhozat

Iz 66,24 – „látni fogják azok holttestét, akik fellázadtak ellenem. Férgük nem pusztul el, és tüzük nem alszik ki.”

Dán 12,2 – „feltámadnak, némelyek örök életre, mások gyalázatra, örök kárhozatra.”

Mt 25,41.46 – „Ezután a balján állókhoz is szól: Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely a sátánnak és angyalainak készült… Ezek örök büntetésre mennek, az igazak meg örök életre.”

Lk 3,17 – „Szórólapátja már a kezében, hogy rendet teremtsen szérűjén, a búzát csűrébe gyűjtse, a pelyvát meg olthatatlan tűzzel elégesse.”

1Tessz 4,13 – „ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reményük.”

2Tessz 1,9 – „Örök kárhozattal fognak bűnhődni: eltaszítva az Úr színe elől és távol fönséges hatalmától”

Jel 20,10.15 – „A sátánt, aki félrevezette őket, kénköves, tüzes tóba vetették - itt fog gyötrődni a vadállattal és a hamis prófétával éjjel-nappal, örökkön-örökké… Aki nem volt beírva az élet könyvébe, azt a tüzes tóba vetették.

Jel 21,27 – „Nem jut oda be tisztátalan, sem gonosztevő, sem hazug, csak azok, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe.”

Prédikátor 9:5

Ezt az a Prédikátor mondja, akinek vajmi kevés ismerete lehetett sok olyanról, amit később Jézus és apostolai hirdettek. Ő Mózes törvénye alapján nézett szét a világban, és csupa hiábavalóságot talált, mert a törvényben ígért földi viszonzás nem kísérte mindenkor a jó cselekedeteket és földi büntetés a gonosz tetteket. Viszont Jézus és az apostolok ennél nagyobb távlatot csillantottak föl, többek között a halál utáni mennybeli jutalmazás ígéretét is.

A Préd 9:5 sokat idézett mondataa nem tanítja az öntudatlan létezést a halál után, csak hogy nincs részük semmiben, ami a nap alatt történik. Éppen ezt idézed te is a folytatásban, és én sem állítottam soha, hogy a halottak tudják, mi folyik a földön. De talán te kész vagy elfogadni szó szerint (magadra nézve is), hogy a halottaknak nincs többé semmi jutalmuk?

Mer azt tán még te is elfogadod, hogy végső elemzésben mégsem minden hiábavalóság, és hogy van az embernek jobb dolga is, mint enni, inni és élvezni az életet. Ha elfogadod, nem érzed úgy, hogy ellentmondasz a Prédikátornak?

Először is a vers önmagában csak annyit mond, hogy az élők a jövőről csak annyit tudnak, hogy meg kell halniok; ez a leverő tudat azonban értékesebb, mint az alvilági állapot, amely a tudást teljesen nélkülözi. Az ószövetségi bölcs még nem tud a túlvilági jutalomról; a földi jutalom a halál után a halhatatlan hírnév lenne, de ez is csak hiúság, mivel az emberek hamar felejtenek. Tehát az élők érzékeik teljes használatában vannak, s még élvezhetnek; de az elhunytak, még a jámborok lelkei is, némi aléltságban és szomorú csendességben vannak együtt. A prédikátor itt az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Mielőtt Krisztus a váltságmunkáját véghezvitte, az ég be volt zárva; s ez idő alatt az elhunytak mind az alvilágban voltak együtt örömtelen bús létben, habár örök üdvre voltak is választva. Ennyiben életök szomorúbb volt, mint melyet e világon élnek az emberek. A pokol, az alvilág (Móz. IV. 16,30.33.), hol a megholtak mind összegyűltek (Jób 30,23.) mielőtt Krisztus az ő nagy munkáját végbevitte volna, a gonoszokra nézve, mint valóságos pokol, csakugyan a fohászkodás helye volt (Jób 26,5.); de a jámborokra nézve is, mint pokol tornácza, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé (Zsolt. 29,10. 87,13. Izai. 38,18. Préd. 9,10.), s ennyiben nem volt ama hely, hol az Isten magasztaltatik és dicsértetik, mint még a földön. Csak Krisztus által szűnt meg a halál szomorú lenni, mert ő megnyitotta a mennyet, azon helyet, hol Isten magasztaltatik és dicsértetik. Az imádkozó kereszténynek jusson eszébe a bűn halála, s az örök halál a pokolban, az elkárhozottak büntetéshelyén, hol az Isten nem áldatik és nem magasztaltatik.

Az Őrtorony Társulat azt tanítja erre a bibliai versre hivatkozva, hogy, amikor egy ember meghal, akkor megszűnik létezni. A halott nem lát, nem hall, nem gondolkodik. Nincs halhatatlan lelke az embernek, amely tovább élne a halál után. Ez az ún. annihiláció, ami teljesen szemben áll a keresztény tanítással.

Az írásmagyarázat egyik alapja, hogy nem lehet néhány sort vagy szót kimetszeni a teljes szövegből, és aztán ebből kihámozni valamit. A Bibliának nem az egyes mondatait kell nézni, hanem az egyes szakaszok, illetve könyvek tanítását. Hiszen így lehetne mondjuk akár a Sátán szavaira is hivatkozni, vagy a Bibliában szereplő gonosz vagy ostoba embereknek a szavaira is (pl. „Nincs Isten” Zsolt 14,1). Ugyanez történik ebben az esetben is. A JT-k, csakhogy alátámasszák az egyik tanításukat - amelyre szinte az egész lényegi tanításuk épül -, a Prédikátor könyvéhez folyamodnak, ahol egy szkeptikus, reményvesztett és kiábrándult ember önti ki szívét, vitatkozva önmagával. Az egész Prédikátor könyve egy pont - ellenpont sorozat. Először kifejeződik a reménytelenség és az elcsüggedés, amire aztán jön a hit pozitív válasza. A Préd 9,5-re hivatkozni mint végső szóra, és bibliai tanításra, olyan, mintha pl. a pusztai megkísértésre építenénk fel egy dogmát anélkül, hogy belevennénk Krisztus válaszait.

A JT-k gyakrabban olvasnak csak egyes bibliaidézeteket, és a hozzájuk kapcsolódó Őrtorony-traktátusokat, mint magát a Bibliát. Itt is ez van, ugyanis, ha tovább olvasták volna a Prédikátor könyvét, illetve a 9,5 előzményét, akkor (talán) ők is észrevették volna, hogy mennyire hibás a kép. A prédikátor egy gondolkodó humanistaként fogalmazza meg először azokat a tételeit, amelyekben él, de amelyek nem nyújtanak számára igazi választ, amelyek nem Istenhez tartoznak: az élet értelmetlen (Préd 1,2); csak az a lényeg, hogy az ember egyen, igyon és érezze jól magát (Préd 5,17; 10,19); lényegtelen az erkölcsösség (Préd 7,16-17); látszólag nincs túlvilági igazságszolgáltatás (Préd 3,19-21; 9,2.6). Egy JT is biztosan csóválná a fejét és kézzel-lábbal tiltakozna, ha valaki azt mondaná neki, hogy „mindenkire egy sors vár: az igazra éppúgy, mint a gonoszra, a jóra ugyanúgy, mint a rosszra, a tisztára éppúgy, mint a tisztátalanra; a jóra ugyanúgy, mint a bűnösre, s a hamisan esküvőre éppúgy, mint arra, aki igaz esküt tesz. Egy sors vár mindenre. Senki sincs, aki örökké élne, s aki ebben bizakodhatna.” A JT tuti, hogy azt mondaná, hogy ezek nem Isten gondolatai, hanem egy kétségbeesett emberé, aki nem bízik az Úrban. Pedig ez a rész közvetlenül megelőzi a Préd 9,5-öt, mert ez a Préd 9,2-4-ből van. Tehát ugyanígy kell gondolni az 5-ik versre is.

A Prédikátor később elveti ezeket a gondolatokat, azzal az igenlő bizonyossággal, hogy: „az ember meg örök hajlékába tér és a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta. Mivelhogy Isten minden tettet ítélőszéke elé visz, és lát minden rejtett dolgot, akár jó volt, akár rossz.” (Préd 12,5.7.14)

Másrészről a prédikátor az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Krisztus megváltása előtt az ég be volt zárva; ekkor az elhunytak még mind az alvilágban (a Seolban) voltak együtt (vö. pl. Jób 30,23) egy örömtelen, bús létben, még akkor is, ha örök üdvre voltak kiválasztva. Ők bár külön voltak a pokolra ítéltektől (vö. Ez 32,17-32), de ez a hely - mint pokol tornáca -, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé, ahol még Istent sem dicsőítették. Ez tehát teljesen különbözik a mennytől, amit csak Krisztus nyitott meg kereszthalála által. Ekkor vált örömmé a halál, és ekkortól dicsőítik az Istent a meghalt szentek, és ekkortól tudnak közbenjárni értünk.

A Krisztus előtti Alvilág (Seol, vagy Hádész) nem ugyanaz, mint a Krisztus utáni hármas állapot (pokol, tisztítóhely, menny), bár hasonlóságok vannak. A gonoszok számára valóságos pokol (a Gyehenna) volt, de az igazak számára nem volt az Istennel való egyesülés boldog állapota.

Az Őrtorony mindenekelőtt ószövetségi igehelyekre hivatkozik, különösen is a Zsoltárok és a Prédikátor könyvére, amelyek az ember múlandóságáról, Istennel való megszakított kapcsolatáról és a halál állapotában található teremtett világról szólnak (például Zsolt 6,5; 49,14; 115,7; Préd 3,18-22; 9,3-10). Ha elszigetelten olvassuk ezeket, és nem vesszük figyelembe helyüket az üdvtörténetben, akkor valóban olyan egyoldalú véleményre jutunk, mint Rutherford és utódai. Éppen ilyen egzegézis -, amely üdvtörténeti és teljes bibliai összefüggésükből kiragadja a szövegeket, és nem veszi figyelembe az előrehaladást - jellemzi az Őrtorony Társulat bibliamagyarázatát. A „Biblia" című részben már láthattuk, hogy ez mennyire problematikus. Mi a helye a Prédikátornak (qóhelet) az üdvtörténetben! Ez az ember ószövetségi kori ismeretének szintje, Jézus Krisztus feltámadása előtt. Az örök életről és a halálról itt - mint általában az Ószövetségben - még nincs olyan világos bizonyosság, mint az Újszövetségben. Akkor is, ha az Ószövetség egyes helyein ismételten felhangzik a halál utáni létezés (például Zsolt 88,11; 139,8; Ézs 26,19; Ez 37; Dán 12,1; Jób 19,25kk). (És 26,19 és Dán 12,lkk kivételével a többi vitatható - a kiadó.) A teljes bizonyosság csak Jézus Krisztus feltámadásával és általa, mint a halottak általános feltámadásának alapvetésével adatott. Ezzel szemben az Ószövetségben sok helyen találkozunk a fenyegető ítélettől és a földi élet múlandóságától való félelemmel, így a Prédikátornál is. A Qóhelet „még erősen a jelen világon tájékozódik", és „nincs bizonyossága az életre való feltámadásról" (Stoll 1993, 34. o.). Azzal számol azonban, hogy „a halállal még nincs mindennek vége (3,17; 12,7)", hogy „van ítélet". Préd 3,18kk például beszél „az Isten nélküli emberről, aki csak magával törődik, és az állatokkal összehasonlítva belátja és be is kell látnia, hogy a halálig menően nincs különbség". A vonalvezetés azonban „következetesen folytatódik a halált legyőző Jézus Krisztusig" (i. m. 76k). Ugyanez érvényes Préd 9,3kk-re: ,,'A nap alatti' elhelyezés újra felismerteti, hogy megfigyeléseivel a Prédikátor az élet józan valóságát Isten rendelése mellett elmenve uja le"(i. m. 139. o.). Amikor Jehova Tanúi ilyen helyekre támaszkodnak, nem veszik észre, hogy ezek kérdésekként szerepelnek, amelyek Jézus Krisztussal jutnak válaszhoz és beteljesüléshez. Amikor Préd 3,21 ezt kérdezi: „Ki tudja, hogy felszáll-e az ember lelke a magasba?", erre az újszövetségi hely, 2Kor 5,1 adja meg a választ: „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk."

Zsoltárok 146:4

Az annihilacionista neo-szadduceusok által sokat idézett Zsolt 146:4 éppen nem tagadja a tudat túlvilági létezését. Az eredeti szövegben az idézett rész így hangzik: "bajjóm hahú ávedú estónótáv" (ביום ההוא אבדו עשתנתיו), amely körül belül azt jelenti, hogy "azon a napon elpusztulnak/elvesznek (ragyogó) tervei / (fényes) gondolatai".

Az ilyen "egysoroknak" mindig az a problémájuk, hogy bármire felhasználhatóak. Ezzel mindenesetre nemtom, hogy lehet bármit alátámasztani. Max csak azt bizonyítja, hogy a tervei nem léteznek már, ami elég logikus, ha a pacák kinyúlt. :) Az estón nem az ember teljes gondolatiságát (elméjét) jelenti, hanem annak csak egy igen kis szeletét. Tk. "fényes, nagyszerű gondolatok", vagy ilyesmi. Hasonló szentírási versekkel összevetve sokkal valószínűbb, hogy a fényes gondolatok a földi élettel kapcsolatos tervekre vonatkoznak. A Szentírás rendkívül sok helyen szól arról, hogy az ember földi életre szőtt tervei, ha figyelmen kívül hagyják az Örökkévaló akaratát és a földi élet véges voltát, nagyon törékenyek tudnak lenni.

A kérdéses igehelynek tehát ez a helyes fordítása:

"Az élet elhagyja, visszatér a porba, s odavan minden terve."

Here, "thoughts" refer to "unaccomplished purposes" of a person on earth. Death puts an end to those purposes, as anyone would agree. In this sense, one's thoughts "perish" at death. Another similar use occurs at Isaiah 55:7:

"Let the wicked forsake his way, and the unrighteousness man his thoughts . . . "

This doesn't mean that unrighteous men must cease all thinking and become unconscious and nonexistent. Nor does Ps 146:4. Much of this sort of inadequate and erroneous exegesis results from a profound lack of understanding of the many literary forms and devices used in Scripture, as seen in these three examples. Much of the OT is poetry of one sort or another. One cannot interpret poetry in a wooden, literal way.

All man’s plans for life perish upon his death. He cannot accomplish his plans once he dies. Does not relate to unconsciousness.

Itt fusd át az oldalakat:

http://www.gyakorikerdesek.hu/kultura-es-kozosseg__vallas__6..

Hogy mi a bizonyiték arra, hogy Jézus előtt a szent emberek is a seolba kerültek? Ha Lázár története szerintetek példázat, akkor mi a helyzet azzal a fickóval, aki Jézus mellett függött a kereszten, és végül Jézus azt mondta neki:

"És monda néki Jézus: Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban." Lukács 23:43

Tudjuk, hogy Jézus a halála után nem a mennybe ment fel, hanem a seolba. A mennybe csak késöbb ment fel, mint tudjuk. Tehát ennek az embernek azt mondja a kereszten, hogy ma még vele lesz a paradicsomba...

De feleslegesek a meddő viták. Áldjon meg titeket az Úr Jézus!

Honnan tudjuk pontosan, milyen Paradicsomra gondolt Jézus a Lukács 23:43 szerint, a gonosztevőnek adott válaszában?

Az „elhunyt igazak lelkeinek” átmeneti tartózkodási helye, a hádesz valamilyen része volt?

Honnan ered ez a felfogás? A The New International Dictionary of New Testament Theology ezt állítja: „ A lélek halhatatlanságát valló gör.[ög] tanítás térhódításával a paradicsomot az igazak átmeneti tartózkodási helyének tekintették” (Grand Rapids, Mich.; 1976, Colin Brown szerkesztésében, 2. köt., 761. o.). Vajon általános volt ez az Írás-ellenes nézet a zsidók körében, amikor Jézus a földön járt? A Hasting-féle Dictionary of the Bible szerint ez kétséges ([Edinburgh, 1905] III. köt., 669—70. o.).

Még ha ez általánosan elterjedt volt is az első századi zsidók közt, vajon Jézus támogatta volna a bűnbánó gonosztevőnek tett ígéretével? Jézus nyomatékosan elítélte a zsidó farizeusokat és írástudókat, amiért azok Isten Szavával ellentétes hagyományokat tanítottak (Máté 15:3–9; lásd még a „Lélek” címszó alatti gondolatokat).

A Cselekedetek 2:30, 31 rámutat, hogy a halálakor Jézus a hádeszbe került. (Péter apostol, amikor a Zsoltárok 16:10-re utal, a hádeszt használja a seol megfelelőjeként.) A Biblia azonban sehol sem beszél arról, hogy a seol/hádesz vagy annak valamilyen része az ember örömére szolgáló Paradicsom lenne. A Prédikátor 9:5, 10 szavai alapján sokkal inkább arra következtethetünk, hogy akik ott vannak, azok „semmit sem tudnak”.

Az eget vagy annak valamilyen részét jelenti a Lukács 23:43-ban említett Paradicsom?

A Biblia nem támogatja azt a felfogást, hogy Jézus és a gonosztevő azon a napon, amelyen Jézus beszélt vele, az égbe került. Jézus korábban megjövendölte, hogy miután megölik, csak a harmadik napon támad fel (Luk 9:22). E három nap alatt nem volt az égben, mivel a feltámadása után ezt mondta Mária Magdalénának: „még nem mentem fel az Atyához” (Ján 20:17). Csak 40 nappal a feltámadása után látták Jézust a tanítványai felemelkedni a földről, és eltűnni a szemük elől a mennybemenetelekor (Csel 1:3, 6–11).

A gonosztevő valamivel később sem töltötte be az égbe jutás feltételeit. Nem ’született újra’, azaz sem nem keresztelkedett meg vízben, sem nem született meg Isten szellemétől. A szent szellem csak a gonosztevő halála után több mint 50 nappal töltetett ki Jézus tanítványaira (Ján 3:3, 5; Csel 2:1–4). Jézus a halála napján azokkal kötött szövetséget egy égi királyságra, akik ’kitartottak mellette próbáiban’. A gonosztevő nem szerzett hírnevet hűségével, ezért nem tartozhatott ahhoz a szövetséghez (Luk 22:28–30).

Mi mutat arra, hogy ez a Paradicsom földi?

A Héber Iratokban foglaltak sohasem kecsegtették a hűséges zsidókat égi élet jutalmával. Ezek az Írások a Paradicsom földi helyreállítására helyezték a hangsúlyt. A Dániel 7:13, 14 megjövendölte, hogy amikor a Messiás „uralkodói hatalmat, méltóságot és királyságot” kap, „a népek, nemzetek és nyelvi csoportok mind őt szolgálják”. A Királyság ezen alattvalói itt a földön fognak élni. A gonosztevő nyilván annak a reményének adott hangot Jézushoz intézett szavaival, hogy emlékezzen meg róla, amikor ez az idő elérkezik.

Hogyan lesz akkor Jézus együtt a gonosztevővel? Úgy, hogy feltámasztja őt a halottak közül, gondoskodik fizikai szükségleteiről, és lehetőséget biztosít számára ahhoz, hogy megismerje Jehovának az örök életre vonatkozó követelményeit, és eleget tegyen azoknak (Ján 5:28, 29). Jézus a gonosztevő bűnbánó és tiszteletteljes magatartásából úgy következtetett, hogy joggal sorolhatja azon milliárdok közé, akik földi életre fognak feltámadni, és lehetőséget kapnak annak bizonyítására, hogy méltók az örök életre a Paradicsomban.