Aki jártas a Keresztény vallásban mesélne nekem Rafael arkangyalról?

A Bibliának higgy. Az Isten szava.

A Tóbiás könyve pedig nem Istentől ihletett írás, és nincs benne az ihletett iratokban.

Valóban az a legjobb megoldás, ha a Bibliának hiszel. Abba pedig beletartozik Tóbiás könyve (elárulom neked, aki itt bőszen hirdeti előttem, hogy nem jehovista, ami inkább tekinthető szektának, mint keresztény felekezetnek). Abban biztos lehetsz, hogy Rafael létezik, hiszen a Biblián keresztül maga Isten jelentette ki nekünk. Képes segíteni, mégpedig úgy, hogy közbenjár érted Istennél, ha imádkozol érte.

Ha van még kérdésed írhatsz privátban is nyugodtan :)

Az előttem szóló, nem vette figyelembe, hogy más valláshoz tartozók sem fogadják el Tóbiás könyvét, hitelesnek.

Sajnálatos ez az előre eltervezett gyűlölet, csak velünk szemben, attól függetlenül, hogy nem csak a Tanúk gondolják így.

Nagy baj lehet a szellemiségével, mert szűrőt használ és szelektálást folytat.

/csak a tanuknak nem lehet, amit mindenki másnak/

Ez vezérli, a nagy szeretetében....

62: Nem neked szólt, a "nem" és a "jehovista" közül kimaradt az "az", így már kicsit más értelmet nyert valóban.

És itt nem egy szeretetről vagy gyűlöletről van szó, hanem hitelességről.

Sziasztok!

Szerintem a hitelesség mércéje nem mennyiség, hanem a minőség. Az az egyház, aki kanonizálta 1546-ban Tóbiás könyvét nem igazán nevezhető hitelesnek.

Soroljam miért?

- Amilyen rövid ideig töltötte be a legmagasabb egyházi hivatalt (896-897), olyannyira nagy nyomot hagyott a pápaság történetében a VI. Bonifácot követő VI. István. A szentatya megválasztása után nem elégedett meg egyik legfőbb ellenlábasának, Formosius halálával: kiásatta elődje kilenc hónapos tetemét, papi ruhát adott rá, trónra ültette, s bíróság (Synodus Horrenda) elé citálta. Mivel Formosius érthetően nem tudott mit felhozni mentségére, koholt vádak alapján elítélték, majd három, áldásosztó ujját levágták, földi maradványait pedig a Tiberiusba dobták, a damnatio memoriae értelmében ráadásul az összes rendelkezését annulálták és törölték a pápák sorából. A kegyetlen VI. Istvánt végül utolérte a népharag, a spoletoi párt túlerejétől megriadt rómaiak börtönbe vetették az egyházfőt, majd még ugyanabban az évben, 897-ben megfojtották.

- III. Sergius (904-911) volt az első olyan egyházfő a pápák történetében, akinek a nevéhez gyilkosság elrendelése fűződik: 904-ben ugyanis az ő parancsára fojtották meg a börtönben a pápai palliumot mindössze harminc napon át viselő V. Leót és a 20. századig még legitimnek tartott, de az Annuario Pontificóban már ellenpápaként szereplő Kristófot. III. Sergius uralkodása a pápaság történetének legsötétebb korszakára esett (latinul saeculum obscurum, azaz sötét kor), egyes történészek ezt az időszakot egyenesen ’pornokráciának’ (a szajhák uralma) nevezik. Ekkor a háttérben a Tusculani bárók mozgatták a szálakat, akik kényük-kedvük szerint tették le székükből és nevezték ki köreikből a pápákat – köztük a tisztséget tizenhat éven megtartó IX. Benedeket. A befolyásos család nőtagjai is komoly hatalomra tettek szert, elsősorban Theodora és leánya, Marozia aki III. Sergius ágyasa volt: kettejük kapcsolatából egy gyermek is született, a későbbi XI. János.

- A saeculum obscurum másik nevezetes alakja, a híres-hírhedt Tusculani bárók egyik képviselője, a Theophylactus néven született IX. Benedek (1032-1044) példátlan módon, háromszor is felülhetett Szent Péter trónjára, s az egyik legfiatalabb (tizennyolc vagy húsz éves lehetett, amikor a palliumot először magára ölthette) szentatya volt, aki betöltötte a legmagasabb egyházi hivatalt. III. Viktor (1086-1087) pápa írja róla: „pápaként aljas, gonosz és utálatos volt, beleborzongok, ha csak rá kell gondolnom”. Politikai ellenfelei a Szent Péter bazilikában életére törtek, hatalmába II. Konrád császár segítette vissza. Benedek 1045-ben mondott le tisztségéről, nem hétköznapi körülmények között: el akarta venni unokahúgát, majd eladta a pápai címet keresztapjának, Johannes Gratianusnak, aki VI. Gergelyként lett a katolikus egyház 149. pápája.

- III. Miklós (1277-1280) pápát is Dante poklában találhatjuk – talán nem véletlenül. A nagyhatalmú Orsini családból származó, politikusként nyolc pápát is kiszolgáló szentatya egy hathónapos interregnum után került – XXI. Jánost követve – Szent Péter trónjára. Pontifikátusa alatt megszilárdította a pápai hatalmat, I. Habsburg Rudolf (1273-1291) császárral pedig konkordátumban mondatta ki, hogy Romagna és Ravenna vidéke a Pápai Állam elidegeníthetetlen részét képezi. A kiváló politikusi erényeket azonban beárnyékolta III. Miklós féktelen nepotizmusa és az egyházpolitikai primátussá emelt szimónia (szentségárulás); az egyházfő négy legközelebbi rokona közül hármat is bíborosi rangra emelt, két kézzel osztotta a különböző pozíciókat és az értékes földeket. III. Miklós volt az első olyan pápa, aki szándékosan fosztotta meg az Egyházat annak értékes tulajdonaitól, amelyet később családtagjainak juttatott – állítja Pompeo Litta olasz történész.

- VIII. Bonifác (1294-1303) pápa pontifikátusa az európai nemzetállamok megerősödésének és féktelen expanziójának idejére esett. Bonifác a világi hatalmaknak – különösen Franciaországnak – az egyházra kivetett adóiban a hagyományos klerikális jogok csorbítását vélte felfedezni, amelyeket a Clericis Laiocos kezdetű bullájában előzetes pápai jóváhagyáshoz kötötte volna. Ez IV. Fülöp francia király nemtetszésével találkozott, majd ezt követően hosszú, több felvonásos dráma bontakozott ki közöttük. Kettejük párviadala vezetett a katolikus egyház egyik legfontosabb pápai bullájának kiadásához; az Unam Sanctam kezdetű pápai oklevél deklarálta, hogy mind a spirituális, mind pedig a világi hatalom a szentatya iurisdictiója alá tartozik. VIII. Bonifác kiközösítette az egyházból Fülöpöt, de összetűzésbe került Dantéval is, akinek Isteni Színjátéka még a pápa életében került kiadásra, amelyben a firenzei költő a katolikus egyházfőt szintén a Pokolba száműzte.

- A francia származású V. Kelemen (1305-1314) pontifikátusa élesen szemben állt elődje, VIII. Bonifác frankofób magatartásával. A szentatya huszonhárom francia bíborost nevezett ki, majd a IV. Fülöp király iránti hódolatának jeléül udvarát átköltöztette a franciaországi Avignon városába, s ezzel megkezdődött a „pápaság babiloni fogsága”. Az elkövetkező közel hét évtizedben innen igazgattak Szent Péter apostol utódai, összesen hét egyházfő, mindannyian francia származásúak. (1377-ben XI. Gergely vetett véget az avignoni pápák időszakának.) V. Kelemen uralkodása alatt igyekezte kijátszani egymás ellen az európai országokat, a muzulmánok elleni francia-mongol szövetség megálmodásával diplomáciai erényeket csillogtatott, magas adókat vezetett be, támogatóinak és családtagjainak pedig bőkezűen osztogatta a pápai birtokokat. IV. Fülöp sugallatára feloszlatta a francia király által eretnekeknek tartott templomosok rendjét, több száz tagjukat letartóztatta, majd közülük többeket is kivégeztetett.

- A befolyásos Borgia családból került ki a reneszánsz pápák egyik legellentmondásosabb alakja, VI. Sándor (1492-1503), aki miután pénzért minden tisztséget megvett, pápasága alatt igyekezte meghálálni az érte tett szívességet: szeretője, Vannozza Catanei rokonait a legmagasabb pozíciókba juttatta. Ha az általa elrendelt gyilkosságok és a pápai rezidencián rendezett orgiákról szóló pletykák nem is volnának igazak, VI. Sándornak akkor is sok vaj van a füle mögött. Cataneitől négy gyermeke is származott, sőt, állítólag egyik leányuk, Lucrezia is megajándékozta egy utóddal. A műkincsek iránt érzett olthatatlan vágya miatt viszont a legnagyobb művészetpártolók között emlegetik VI. Sándort: felkérte Michelangelót, hogy készítsen terveket a Szent Péter bazilika átépítésére, de az ő nevéhez fűződik a vatikáni paloták felújítása és az Angyalvár helyreállítása is.

- Giovanni de’Medici reneszánsz pápaként óriási összegeket fordított Róma felvirágoztatására, felépítette a Vatikáni Könyvtárat, meggyorsította a Szent Péter székesegyház építését, de mecénásként komoly érdemei voltak a művészetek előmozdításában is. Két év alatt azonban már az ürességtől kongott a pápai kincstár, s látván az aggasztó jeleket, X. Leó (1513-1521) szinte mindent pénzzé tett, amely a vatikáni palotában csak mozdítható volt: bútort, ékszereket és apostoli szobrokat adott el. Az egyházi körökben a legnagyobb felzúdulást a búcsúcédulák kiárusítása váltotta ki, amellyel a hívők bűnbocsánatot nyertek, a pápa pedig ezzel pluszforrásokhoz jutott, így be tudta fejezni a monstre építkezéseket. X. Leó egyházpolitikája földrengésszerű változásokat idézett elő, nevezetesen a Luther Márton vezetésével indult reformációt.

Ezen a történelmi háttéren történt meg a kanonizálás...

Szerinted?

Üdv. Péter

Az a vicces, hogy az előző felsorolt most egy féltucat eseményt, aminek semmi a témához. Majd mindjárt nekiállok én is szidni a németeket a 2. világháború alatt elkövetett rémtettek miatt. Vagy a magyarokat a kalandozásokért.:)

Tóbiás könyvét már a 4. században is kanonikusnak ítéli több forrás is, a 16. században csupán a kanonikusság megerősítése történt meg. Nyilván neked kell végső soron eldönteni, hogy mit hiszel igaznak, de ezt azért jobb, ha tudod.

Sziasztok!

Ahogyan említettem már valóban voltak az ősegyházban néhányan, mint például Augustinus (Ágoston), (i. sz. 354-430-ig élt nagy befolyású egyházi tanító) akik elfogadtak egyeseket az apokrifok közül, de a többség, köztük Hieronymus (Jeromos), (i. sz. 340-420-ig élt, ugyancsak nagy egyházi tanító, a Vulgata fordítója) hevesen tiltakoztak a héber kánonhoz kapcsolásuk ellen. Hieronymus "apokripha" és "fabulae" (= mesék) névvel illette az apokrif iratokat. A Vulgatába, az Ószövetség latin fordításába csak Jeromos halála után, szinte szó szerint csak a holttestén át lehetett belevenni őket...

Üdv. Péter