El kell ítélni a templomokban a modern énekeket?

Sziasztok!

Én úgy gondolom, hogy az igazság valahol a két véglet között van. Az Istentiszteletekre szerintem sem való a könnyűzene, még akkor sem, ha sok fiatal van. Kell egyfajta igényesség az Isten tiszteletekhez, ajánlom figyelmetekbe egyben elolvasva Pál apostol I.Kor. 12-14 fejezeteit, amely így zárul: "Mindenek ékesen és jó renddel legyenek."

Az evangélizációs alkalmakkal megint más a helyzet, itt értelemszerűen érdemes alkalmazkodni azokhoz akiknek evangelizálni szeretnénk, de itt is fontos a mértékletesség!

Ajánlom figyelmetekbe még:

[link]

Üdv. Péter

Péter annyiból nem tudok veled egyetérteni, hogy az evangelizációra miért kell más zene? Ez nekem kicsit képmutatós, hiszen ha utána bemegy az ember szembe találja magát azzal, hogy minden más bent a gyülekezetben mint ami őt megfogta. Szerintem, ha valamelyik közösségben régi énekek mennek akkor azzal is kéne evangelizálni.

Ami a tömegigény kielégítését illeti, én azt hittem az a cél, hogy a tömegek bejöjjenek a gyülekezetekbe és megtérjenek. Ha a modern zenére jönnek be akkor azt játszom. Ettől még nem tagadtam meg semmit, a szövege a lényeg nem a stílusa. Egy zenei stílus önmagában nem jó vagy rossz, egyszerűen a mai embereket ezzel lehet jobban megszólítani. Ez egyáltalán nem az jelenti, hogy a Biblia igazságait felhígítjuk vagy megbotránkoztatóan viselkedünk, csak a mai kultúrához illeszkedően adjuk elő ugyanazt az igazságot.

Egyébként Magyarországon van ilyen is olyan is, szóval mindenki találhat olyan közösséget ami az ő stílusának megfelel, de emiatt nem kéne ítélkezni a másik felett.

Személy szerint szeretem a modernebb zenét, de az a tapasztalatom, hogy az énekesek szellemisége az ami a meghatározó. Az Isten dicsőítése, bármilyen stílusban, nem egy művészi előadás, nem magamutogatás és nem énekelgetés. Ha nem kerülök Isten jelenlétébe egy dicsőítés alatt akkor az számomra nem érte el a célját.

Szeretettel ajánlom a Zsoltárok könyvét:89.5-6 "Zengedezzetek az Úrnak hárfával, hárfával és hangos énekléssel, trombitákkal és kürtzengéssel vígadozzatok a király az Úr előtt!"

150.3-6.

"Dícsérjétek Őt kürtzengéssel, dícsérjétek őt hárfán, citerán.Dícsérjétek Őt dobbal és tánccal, dícsérjétek Őt hegedűkkel és fuvolával;dícsérjétek Őt hangos cimbalommal, dícsérjétek harsogó cimbalommal.Minden lélek dícsérje az Urat!Dícsérjétek az Urat!"

Még több utalást is találhatsz ,hogyan is kell valóban dícsérni az Istent,de a fentiek mindenképpen közé tartoznak, ez kedves és jó illatú áldozat az Úr elött,Így kezdődik az igazi Istentisztelet!

Egyébként mitől igényes egy zene? a fiatalosabb, modernebb énekek, modernebb hangszereléssel miért nem igényesek?

igaz, van köztük,a mi enyhén szólva borzalmas, de összességében jobban szeretem a modern énekeket(aminek tényleg van mondanivalója és a dallama sem primitív). sokkal inkább rá tudok hangolódni egy istentiszteletre, mintha mindig csak búskomor 15.századi énekeket énekelnénk...

Hogy miért igényesebb egy 15. századi zene egy modern gitáros zenénél? Az igényesség egyik mércéje többek közt a ráfordított energia, ami a zenemű megírásához kell, és a tehetség.

Egy mai gitáros zenedarabot mennyi idő alatt raksz össze?

Utána meg ülj le és próbálj meg megkomponálni egy Händel zeneművet!

Talán akkor majd rájössz a lényegi különbségre.

Mellesleg tisztelet a kivételnek az általatok annyira lenézett "középkori-tizenötödikszázadi-elavult" zenékről úgy nyilatkoztok hogy a többségét nem is hallottátok.

Bach III. brandenburgi versenyénél kezdődik a mérce...

Nem kérdőjelezem meg semelyik "középkori" zeneszerző zsenialitását. Hozzátenném régebben hallgattam Bachot.

egy hangversenyen nagyon szívesen hallgatom v szórakozásból. De ha lelkileg akarok "megmozdulni", akkor nem a hideg templomok zenéjére vágyom.

21/L

X. PIUS PÁPA AZ EGYHÁZI ÉNEK ÉS ZENE ÜGYÉBEN

TRA LE SOLICITUDINI

motu proprio

Nemcsak az Apostoli Szentszéknek - amelyet a Gondviselés kikutathatatlan végzése folytán, jóllehet méltatlanul, elfoglalunk -, hanem minden egyes főpásztornak apostoli gondjai között mindenesetre legelső a törekvés fönntartani és előmozdítani az Úr háza ékességét, ahol a vallás fönséges titkait ünnepeljük, és ahol a keresztény nép összegyülekezik részesülni a szentségek kegyelmeiben, szentmisét hallgatni, a legméltóságosabb Oltáriszentségben Jézust imádni, és a nyilvános és ünnepélyes liturgikus ténykedések révén részesülni az egyház közös imádságában. Semmit sem lehet tehát megtűrni a templomban, ami zavarja, vagy csak csökkenti is a hívek

áhítatát, semmit, ami helyénvaló kifogásokra és botrányra adhatna alkalmat, különösen pedig semmi olyant, ami egyenes ellentétben van a szent cselekmények méltóságával, a hely szentségével, szóval, ami nem méltó az imádság házához, az Úr fönségéhez. Nem akarunk kitérni részletesen a visszaélésekre, melyek e tekintetben előfordulhatnak, figyelmünket egy olyan visszaélésre fordítjuk, amely a legelterjedtebbek, a legmeggyökerezettebbek, a legnehezebben kiirthatók egyike, amely - fájdalom - nem egyszer ott is előfordul, ahol minden más dicséretre méltóan rendes és csinos, ahol a szertartások szépek és előírás szerint mennek, ahol a papság nagy számmal van képviselve, s ahol a szertartást végzők méltóságot és áhítatot tanúsítanak. Ilyen a visszaélés a zene és egyházi ének terén. Valóban, részint e művészeti ág természete miatt, mely önmagában folytonosan változó, részben az ízlésnek és szokásoknak az idők folytán támadt változásai miatt, részben a gyászos befolyás miatt, melyet a színházi és profán irány gyakorol az egyházi szent irányra, részben a zene közvetlen eredménye, az élvezet miatt, amelyet nem mindig könnyű a törvényes határok közé szorítani, részben végre a számos

előítélet miatt, amelyek e tárgy körül még tekintélyes és jámbor személyeknél is könnyen keletkeznek és makacsul fönnmaradnak - mindez okok miatt észlelhető és tényleg megvan a folytonos törekvés kitérni abból a helyes irányból, melyet a cél határozott meg, a melynek kedvéért az ének és zene az istentisztelet szolgálatába fogadtatott, s amelyet az egyházi

törvények, az általános [egyetemes] és részleges konciliumok [zsinatok] előírásai, a római szent kongregációknak és elődeinknek, a római pápáknak sokszor megújított rendeletei igen világosan meghatároztak.

Szíves örömmel s a legnagyobb megelégedéssel elismerjük, hogy e tekintetben az utolsó évtizedek folyamán az örök városban, Rómában s hazánk sok templomában igen nagy haladás történt, de főképpen néhány nemzetnél, ahol tehetséges s az istentisztelet iránt buzgólkodó emberek a Szentszék jóváhagyásával s a püspökök vezetése alatt virágzó társulatokká alakultak, s majdnem minden templomban és kápolnában osztatlan tiszteletet vívtak ki az egyházi zenének. Ezen vívmány azonban még távolról sem lett közbirtoka mindenkinek, és ha saját tapasztalatunkra hivatkozunk, valamint ha tekintetbe vesszük a sok panaszt, amely hozzánk érkezett minden oldalról ezen rövid idő alatt, amióta az Úr kegyelme csekély személyünket a római pápaság legfőbb trónjára emelte, minden további halogatás nélkül legelső kötelességünknek tartottuk, hogy fölemeljük szavunkat s megrójuk és kárhoztassuk mindazt, ami az istentiszteletben s az egyházi ténykedésben az említett iránytól eltér. Minthogy a mi legforróbb óhajunk, hogy az igaz keresztény szellem mindenképpen fölvirágoztassék, s minden hívőben megőriztessék, mindenekelőtt a templom szentségére és méltóságára kell ügyet

vetnünk, ahol a hívők éppen azért gyűlnek össze, hogy ezt a szellemet a legelső és elkerülhetetlenül szükséges forrásból merítsék, amely nem más, mint a szent titokban s az egyház nyilvános és ünnepélyes imáiban való tényleges részvétel. És hiába várjuk, hogy az Ég bőséges áldása reánk szálljon, amikor a Magasságbelinek hozott áldozatunk ahelyett, hogy

balzsamillatként szállana föl hozzá, inkább kezébe adja azt az ostort, amellyel az isteni Üdvözítő egykoron kiűzte a templomból annak méltatlan megszentségtelenítőit.

Éppen azért, hogy mostantól fogva senki se mentegetőzhessék azzal, hogy nem ismerte kötelességét, és hogy véget vessünk minden kételynek, amely néhány szabály értelmezésében fölmerült, jónak tartottuk, hogy röviden rámutassunk azon alapelvekre, amelyek az istentiszteletnél alkalmazott egyházi zenét szabályozzák, és hogy egyszersmind összefoglaljuk egy általános táblázatban az egyház főbb szabályrendeleteit, amelyek az e tekintetben előforduló

visszaélések ellen irányulnak. És éppen e célból saját elhatározásunkból s a kérdés teljes ismeretéből közzé tesszük jelen "instrukció"-nkat, amelynek mi apostoli hatalmunk teljéből, mint az egyházi zene jogi kódexének a törvényerejét adjuk, s annak lelkiismeretes megtartását jelen kéziratunk útján mindenkinek kötelességévé tesszük.

X. Pius pápa utasítása az egyházi zene ügyében

I. Általános elvek

1. Az egyházi zene, mint az ünnepélyes egyházi szertartás (liturgia) kiegészítő része osztozik annak általános céljában, mely nem egyéb, mint az Isten dicsősége és a hívek megszentelése és épülése. Az egyházi zene rendeltetése közreműködni az egyházi szertartások díszének és fényének emelésére, és mivel az ő főhivatása megfelelő dallamba öltöztetni a liturgiai szöveget, mely a hívek elméje elé kerül, ennélfogva sajátos külön célja nagyobb hatásosságot adni a szövegnek, hogy így a hívek könnyebben serkenjenek áhítatra, és jobban elkészüljenek befogadására a malaszt ama gyümölcseinek, melyek a legszentebb szertartásoknak sajátjai.

2. Az egyházi zenének ennek következtében a lehető legtökéletesebb fokban kell fölruházva lenni ama tulajdonságokkal, melyek a liturgiának sajátjai, milyenek név szerint a szentség és a formák kifogástalansága, amiből harmadik tulajdonsága következik, az egyházi zene egyetemessége.

Az egyházi zenének szentnek kell lennie, vagyis ki kell zárni magából minden profánt, nemcsak magában, hanem előadásának módjában is.

Valódi művészetnek kell lennie, mert enélkül lehetetlen, hogy a hallgatóban azt a hatást hozza létre, melyet az egyház a hangok művészetének a liturgiában való alkalmazása által elérni akar.

De egyúttal egyetemesnek is kell az egyházi zenének lenni abban az értelemben, hogy bár minden nemzetnek utat enged a maga külön zenei módjának érvényesítésére, ezt azonban csak úgy lehessen tenni, hogy az egyházi zene általános jellege uralkodó maradjon úgy, hogy midőn más nemzetbeli egyházi zenét hallgat, sehol se érezhessen kellemetlen benyomást.

II. Az egyházi zene fajai

3. A fönti tulajdonságok legfőbb fokon a gregorián-énekben találhatók, mely ennélfogva a római egyház tulajdonképpeni zenéje. Ez az egyedülvaló zene, melyet ez az egyház a régi atyáktól örökölt, melyet liturgikus kódexeiben századok óta féltékenyen őrzött, melyet közvetlenü1 mint a magáét ad elő híveinek, melyet a liturgia némely részében mint kizárólagosan megengedettet

ír elő s melyet újabb tanulmányok szerencsés sikerrel állítottak vissza épségébe és tisztaságába.

Ez okoknál fogva a gregorián éneket mindenkor úgy tekintették, mint az egyházi zene legmagasabb mintáját, úgy hogy bátran föl lehet állítani, mint általános törvényt a következő tételt: az egyház szemében egy-egy zenemű annál szentebb és liturgikusabb, mennél bensőbben érintkezik ihletében, menetében és ízlésében a gregorián-énekkel; ellenben, annál méltatlanabb a

templomhoz, minél kevésbé felel meg ennek a főmintának.

A régi, hagyományos gregorián-éneket tehát széles körben kell visszaállítani az istentisztelet terén, mert mindenki meg lehet győződve arról, hogy az egyházi szertartás semmit sem veszít ünnepélyességéből, ha semmi más zene nincs kíséretében, csak ez - egyedül.

Különösen pedig a nép használatába kell visszaállítani a gregorián-éneket, hogy a hívek újra cselekvő részt vegyenek az egyházi ténykedésben úgy, mint hajdan történt.

4. Az említett tulajdonságok létesülhetnek igen magas fokon a klasszikus polifóniában is, különösen a római iskoláéban, mely a XVI. században a tökély tetőpontját Giovanni Pierluigi da Palestrina működésében érte el s mely később is kitűnő jóságú liturgikus és zenei alkotásokat termelt. A klasszikus polifónia elég jól illeszkedik minden egyházi zene legfőbb mintájához, mely a gregorián ének, és ennél a tulajdonságánál fogva megérdemli, hogy a gregorián énekkel kapcsolatban az egyház legünnepélyesebb szertartásaiban is része legyen, úgy, mint ez a pápai énekkarban is megvalósulást nyer. Ezt az éneket is tehát sűrűen kell használni az egyházi

szertartásokban, különösen a bazilikákban, a székesegyházakban, a papnevelő- és más egyházi intézetek templomaiban, hol a szükséges eszközök nem szoktak hiányozni.

5. Az egyház mindenkor elismerte és elősegítette a művészetek haladását, bebocsájtva az istentisztelet szolgálatába mindazt, amit az emberi szellem a századok folytában jót és szépet föltalált, természetesen, mindig a liturgiai törvények sérelme nélkül. Következésképp a legmodernebb zene is be van bocsájtva a templomba, hogyha oly jó, komoly és méltóságteljes

alkotásokat nyújt, hogy a liturgiai szertartások sérelmet semmiben sem szenvednek.

Mindazonáltal, minthogy a modern zene főleg világi célokra szabva indult meg, annál nagyobb gonddal kell ügyelni arra, hogy a modern ízlésű zenei alkotások, melyek bebocsátást nyernek az egyházba, minden világiasság nélkül valók legyenek, ne emlékeztessenek a színházakban alkalmazott motívumokra és még külső formáikban se tartalmazzanak semmit, ami az egyházi

szertartásokhoz méltatlan.

6. A modern zene különféle fajai közül az istentisztelet szertartásainak kíséretére legalkalmatlanabb az a színházi stílus, mely a múlt (19.) század folyamán volt divatban, különösen Olaszországban. Ez a zene egész természetével a legnagyobb ellenkezésben van a gregorián énekkel és a klasszikus polifóniával, és így minden jó egyházi zene legfőbb törvényeivel. Különben is, benső szerkezete, ritmusa s ún. konvencionalizmusa ennek a

zenének nem alkalmazkodik, vagy csak igen rosszul, az igazi liturgiai zene kívánalmaihoz.

III. Liturgiai szöveg

7. A római egyház nyelve a latin nyelv. Ennélfogva ünnepélyes szertartások közben tilos bármit is énekelni a nép nyelvén; annál kevésbé szabad így elénekelni a mise és az offícium változó és közös részleteit. Minthogy minden liturgiai szertartásban meg vannak határozva az előadható szövegek és azoknak sorrendje, ennélfogva nem szabad a sorrendet megfordítani, sem a szöveget fölcserélni, sem egészen, sem részben elhagyni, hacsak a liturgiai szabályok meg nem engedik azt, hogy orgonával helyettesítsünk néhány kis verset, míg azokat a kar egyszerűen elolvassa. Csak az van megengedve a római egyház szokása szerint, hogy a Benedictus után az Oltáriszentségről következhessék egy motetta az énekes misében. Az is meg van engedve, hogy a mise előírt offertóriuma után, ha még van idő, énekelni lehessen az egyház által approbált szavak fölött egy-egy rövid motettát.

9. A liturgiai szöveget úgy kell érteni, ahogy az a könyvekben van, a szavak megváltoztatása, új elhelyezése, ok nélküli ismétlése és szótagok széttördelése nélkül, és mindig úgy, hogy a hallgató hívek megérthessék.

IV. Az egyházi zenedarabok külső alakja

10. A misének és más szertartásnak zenészetileg is meg kell tartaniok azt a fogalmazást és azt a formát, melyet az egyházi hagyomány megállapított, és amely a gregorián énekben nagyon jól jut kifejezésre. Másképpen kell tehát kidolgozni egy introitust, egy graduálét, egy antifónát, egy zsoltárt, egy himnuszt, egy Gloriát stb.

11. Részletesen a következő szabályokat kell szem előtt tartani:

a) Ügyelni kell, hogy a Kyrie, Gloria, Credo stb. a misében megtartsa a szövegüknek megfelelő egységes kidolgozást. Nem szabad tehát belőlük elkülönített darabokat csinálni, úgy hogy ezen részek mindegyike önálló zenei alkotás egységével bírjon, úgy hogy a többi részektől elszakítani,

vagy más darabbal helyettesíteni lehessen.

b) A vesperások szertartásában rendszerint a Caeremoniale Episcoporum szabályait kell követni, mely a zsolozsmázás számára a gregorián éneket írja elő, és megengedi a Gloria Patri versiculusai és himnusz számára a figurális zenét.

Nagyobb ünnepség alkalmával mindazonáltal szabad lesz a kar gregorián énekét ún. falsibordonikkal vagy más hasonló, de megfelelően kidolgozott darabokkal helyettesíteni.

Azt is meg lehet néha engedni, hogy minden zsoltár zeneileg egész gyanánt földolgozva kerüljön előadásra, azonban az ily darabokban is meg kell tartani a zsolozsmázás sajátos alakját, vagyis, hogy az énekesek zsolozsmázni látszassanak egymás közt, akár új motívumok, akár a gregorián-énekből vett régiek alapján. Az ún. koncert-zsoltárokat tehát mindig ki kell küszöbölni.

c) Az egyházi himnuszokban mindig meg kell tartani a himnusz hagyományos formáját. Ennélfogva nem szabad például egy Tantum ergo-t úgy alkotni meg, hogy az első versszak (maga a szoros értelemben vett Tantum ergo) románc, cavatina, adagio, a Genitori pedig allegro legyen.

d) A Vesperások antifonái az ő saját gregorián dallamukban adandók elő. Ha mindazáltal némely esetben zenével éneklik, sohasem szabad őket sem koncertszerű dallamban, sem a motetta vagy kantáta bőségével előadni.

V. Énekesek

12. A celebránst és a segédkezőket illető melódiákon kívül, melyeknek mindig gregorián éneknek kell orgona-kíséret nélkül lenni, a liturgiai ének további része a leviták karához tartozik és azért az egyházi énekesek, még hogyha világiak is, tulajdonképpen az egyházi kart helyettesítik. Ennek következtében a zenének, melyet előadnak, legalább is nagyobb részében, meg kell tartani a karének jellegét.

Ezzel az egyes (szóló) hang nincs egészen kizárva. De ennek nem szabad uralkodni a szertartás fölött úgy, hogy a liturgiai szöveg nagy része így kerüljön előadásra; az egyes éneknek inkább csak a dallamrész egyszerűségének jellegével kell bírnia, és szorosan simulnia kell a darab

többi részeivel együtt a kari alakhoz.

13. Ugyanebből az elvből következik az is, hogy az énekesek a templomban igazi liturgiai tisztséggel bírnak, minélfogva a nők, minthogy erre a tisztségre képtelenek, nem bocsáthatók be tagul az ének- vagyis a zenekarba. Hogyha tehát éles szoprán és alt hangra van szükség, ezekre az egyház igen régi szokása szerint fiúkat kell alkalmazni.

14. Végül a templomi énekkarban csak oly férfiakat szabad alkalmazni, kiknek vallásos és feddhetetlen élete ismeretes, kik az egyházi szertartás alatt tanúsított illő és ájtatos magukviselete által magukat méltónak bizonyítják a szent tisztségre, melyet végeznek. Illő eljárás lesz tehát az, ha az énekesek, míg a templomban énekelnek, egyházi ruhát és karinget viselnek s egyúttal, hogyha a közönség nézésének kitett helyen énekelnek, rács által legyenek fedve.

VI. Orgona és hangszerek

15. Habár az egyházi ének tisztán vokális zene, mindazonáltal meg van engedve, hogy az éneket orgona kísérje. Némely különös esetekben, kellő határok közt a megfelelő tekintetek figyelembevételével más hangszerek is használhatók, de soha az egyházmegyei hatóság külön engedelme nélkül, a Caeremoniale Episcorum előírása szerint.

16. Minthogy az éneknek mindig uralkodni kell, azért az orgona vagy a többi hangszerek egyszerűen csak támogatni hívatvák az éneket; elnyomniok azt nem szabad soha.

17. Nem szabad az énekek előtt hosszú előjátékokat végezni, sem megszakítani nem szabad az éneket ún. betétdarabokkal.

18. Az orgonajátékot, midőn az éneket kíséri, az előjátékokban, a közbeeső játékokban és a hasonlókban, nemcsak eme hangszer természetének megfelelően kell végezni, hanem annak az egyházi zene mindama tulajdonságaival kell fölruházva lennie, melyek föntebb elő vannak sorolva.

19. Templomban a zongora használata tilos, valamint a többi zajos vagy hiú hangszerek, milyenek például a dobok, réztányérok, csengők és a többi.

20. Az ún. zene-bandáknak tilos játszani a templomban; és csak némely különös esetben, mely az egyházi hatóság beleegyezése alá esik, a hangszereknek bizonyos korlátolt, a térfogattal arányban levő választékát a fúvóhangszereknek bebocsátani, hogyha maga a darab és annak zenekísérete komoly, illő stílben van tartva és mindenben hasonló az orgonajáték

szerepéhez.

21. A templomon kívül végzett körmeneteknél az egyházmegyei hatóság beleegyezésével meg van engedve a banda-zene, csak világi darabokat ne játsszék soha. Kívánatos ily esetben, hogy a hangszeres zene csupán latin vagy élőnyelven végzett szent ének kísérete legyen, midőn az éneket a hivatásos énekesek vagy a körmeneten jelenlévő jámbor társulatok végzik.

VII. Az egyházi zene terjedelme

22. Nem szabad ének- vagy hangszerjáték kedveért várakoztatni a papot az oltárnál tovább, mint a liturgiai szertartás természete megengedi. Az egyházi rendszabályok szerint a Sanctus-szal készen kell lenni az Úrfölmutatás előtt, azonban a misézőnek is tekintettel kell lenni e tekintetben az énekesekre. A Gloriának és Credónak a gregorián hagyomány szerint aránylag rövideknek kell lenni.

23. Általában mint igen súlyos visszaélés kárhoztatandó az, hogy templomi szertartásokban a liturgia másodrendű s a zenével szemben mintegy szolgai szerepet játsszon, minthogy a zene tulajdonképpen csak része a liturgiának és annak alázatos szolgálója.

VIII. Fő eszközök

24. Annak, ami itt meg van állapítva, szabatos végrehajtására a püspökök, ha még nem tették volna, egyházmegyéjükben külön bizottságot alakítsanak az egyházi zenében igazán járatos egyénekből, kiknek belátásuk szerint föladatuk legyen ügyelni a templomokban előadott zenék fölött. Ne csupán arra legyenek tekintettel, hogy a zenék magukban véve jók legyenek, hanem

arra is, vajon megfelelnek-e az énekesek erejének és hogy jól legyenek előadva.

25. A papnevelő és más egyházi intézetekben, a trienti zsinat rendeletei értelmében mindenki szorgalmasan és szeretettel mívelje a fönt dicsért hagyományos gregorián-éneket és az elöljárók e tekintetben ifjú alattvalóik iránt a buzdításban és elismerésben legyenek nagylelkűek. Hasonló módon, ahol ez lehetséges, a kispapok között elő kell mozdítani egy-egy Schola Cantorum keletkezését, a szent polifon ének és általában a jó liturgiai zene érdekében.

26. A rendes liturgiai, erkölcstudományi és kánonjogi előadások alatt ne mulasszák el az illetékes tanárok részletesebben érinteni azokat a pontokat, melyek az egyházi zene elveire és törvényeire vonatkoznak, és igyekezzenek ezt a tanítást kiegészíteni az egyházi művészetről szóló tanítással, hogy így a kispapok ezekre az ismeretekre vonatkozólag ne tudatlanságban hagyják el a szemináriumot, mert azok az egyházi, a papi műveltség teljességéhez

tartoznak.

27. Igyekezni kell legalább a főbb templomokban visszaállítani a régi ének-karokat (Schola Cantorum), mint ahogy ez sok helyen már megtörtént. Ügybuzgó papságnak az ilyen Scholát nem nehéz megalkotni még a kisebb és falusi templomokban is, sőt ezek mintegy vonzó eszközül szolgálnak neki a fiúk és felnőttek maga köré való gyűjtésére, saját javára és a nép

épülésére.

28. Igyekezni kell fönntartani egyházi zeneiskolákat mindenütt, ahol ilyen már van, és mindent elkövetni alapításukra ott, ahol nincsenek. Igen fontos dolog, hogy az egyház maga gondoskodjék a maga tanítóinak, kántorainak és orgonálóinak kiképeztetéséről, az egyházi művészet igaz elvei szerint.

IX. Befejezés

29. Végül, ajánltatik a karmestereknek, énekeseknek, az egyházi férfiaknak, a papnevelő és más egyházi intézetek elöljáróinak, a szerzetesrendek házainak, a plébánosoknak és más templomi elöljáróknak, a társas- és székeskáptalanok kanonokjainak és mindenekfölött az egyházmegyék fejeinek [ordináriusok], hogy ezeket a régóta várt és mindenkitől egy értelemmel kívánt reformokat egész lelkesülésükkel fölkarolják, nehogy megvetés tárgyává legyen az egyház tekintélye, mely e reformokat ismételten előadta és most újból megsürgeti.

Kelt vatikáni apostoli palotánkban, szűz szent Cecília vértanú napján, 1903.

nov. hó 22-ikén, pápaságunk első évében.

X. Pius pápa

ŐSZENTSÉGE

XII. PIUS PÁPA

MUSICAE SACRAE

enciklikája a szent zenéről

1955. december 25.

Tiszteletreméltó Testvéreinknek, Pátriárkáknak, Prímásoknak, Érsekeknek, Püspököknek és más Helyi Ordináriusoknak békében és egységben az Apostoli Szentszékkel: Egészség és Apostoli Áldás.

1. A szent zene kérdése mindig is nagyon közel állott a szívünkhöz. Ezért alkalmasnak tűnt a szemünkben, hogy ebben az enciklikában e tárgynak rendezett magyarázatát adjuk, valamint, hogy némileg teljesebben megválaszoljunk olyan kérdéseket, melyek felmerültek és vita tárgyát képezték az elmúlt évtizedekben. Ezt azért tesszük, hogy e nemes és kiváló művészet hozzájáruljon nap mint nap az isteni imádás ünneplésének nagyobb méltóságához, és a hívek lelki életének hathatósabb táplálásához.

2. Ugyanakkor teljesíteni kívántuk, amire közületek, Tiszteletreméltó Testvérek, sokan bölcsességünkre hivatkozva felkértek, valamint ezen egyedülálló szabad művészet mesterei és a szent zene kiváló tanulói kértek a tárgynak szentelt találkozóik alkalmával. Lelkipásztori tapasztalataink és azok az eredmények, melyeket e művészet kutatásában elértek, meggyőztek minket arról, hogy ez a lépés időszerű.

3. Reméljük tehát, hogy amit X. Szent Piusz helyesen kijelentett abban a dokumentumban, amit méltán nevezett a „szent zene törvénykönyvének”1, megerősítést nyer, valamint újra elménkbe és lelkünkbe vésődik azáltal, hogy új megvilágításba helyezzük és új bizonyítékokkal támasztjuk alá. Reméljük továbbá, hogy a szent zene nemes művészete - napjaink körülményeihez igazítva és bizonyos értelemben meggazdagodva - mind tökéletesebben valósítja meg küldetését.

4. A zene a természet azon számos és nagybecsű ajándékai közé tartozik, melyekkel Isten, akiben a legtökéletesebb összhang és legtökéletesebb rend harmóniája uralkodik, az Ő képmására és hasonlatosságára teremtett2 embert elhalmozta. Más szabad művészetekkel együtt, a zene hozzájárul a szellemi örömökhöz és a lélek gyönyörűségéhez.

5. Szent Ágoston nagy pontossággal írta erről a kérdésről: „A zenét, amely a megfelelő hangnemváltoztatás tudománya, Isten hasonlóképpen nagylelkűségében adta a szellemi lélekkel élő halandók számára, azért, hogy magasztosabb dolgokra vezesse őket.3

6. Ennél fogva senki sem lepődik meg azon, hogy mindig és mindenkor, még a pogány népek között is, felhasználták a szent dalokat és a zene művészetét vallási ünneplések díszítésére és ünnepélyesebbé tételére. Ezt több ősi és újabb kori feljegyzés is bizonyítja. Senki sem csodálkozik hát azon, hogy ezeket a művészeteket különösen is felhasználták a legkorábbi időktől kezdve az egyetlen igaz és Fölséges Isten imádásában. Isten népe, miután csodálatosan megmenekült a Vörös tengernél, győzelmi éneket dalolt az Úrnak, és Mirjám, Áron nővére, aki prófétai sugalmazással megáldott vezetőjük volt, tamburinnal kísérte őket az éneklésben.4

7. Később, mikor a Szövetség Ládáját Abinádáb házából Dávid városába vitték, a király „és egész Izrael játszott az Úr előtt mindenféle fahangszeren, lanton, hárfán, dobon, csörgőn és cintányéron.”5 Dávid király maga alapította meg a szent imádásban használt zene és ének rendjét.6 Ezt a rendet helyreállították, amikor a nép visszatért a fogságból, és híven megtartották az Isteni Megváltó eljöveteléig.

8. Szent Pál az efezusi hívekhez írt levelében nyilvánvalóan megmutatja, hogy szent énekek kezdettől fogva használatban voltak, sőt azokat nagy tiszteletben tartották az Isteni Megváltó által alapított Egyházban: „Teljetek el a Lélekkel! Magatok közt zsoltárokat, szent dalokat és lelki énekeket zengjetek!” 7 Az Apostol jelzi, hogy zsoltárok éneklése elterjedt gyakorlat volt a keresztény gyülekezetekben: „Amikor egybegyűltök, mindenkinek van zsoltára.”8

9. Plinius tanúsága szerint ez érvényes volt az apostoli idők után is. Azt írja, hogy hittagadók elmondása szerint a keresztényeknek „Az volt a legnagyobb hibájuk illetve tévedésük, hogy szokásukban állt bizonyos napokon még hajnal előtt összegyűlni és Krisztusnak, mint Istenüknek, himnuszokat énekelni.”9 Bithynia római prokonzulának ezen szavai egyértelműen bizonyítják, hogy az egyházi énekek hangját még az üldözések idején sem tudták elhallgattatni.

10. Tertullián megerősíti ezt a tanúságot, amikor azt állítja, hogy a keresztények gyülekezetében: „Felolvassák a Szentírást, zsoltárokat énekelnek, és szentbeszédeket mondanak.”10

11. Az egyházatyáknak és egyházi íróknak sok kijelentése igazolja, hogy miután az Egyház szabadsága és békéje helyreállt a liturgikus istentisztelet zsoltárai és himnuszai már majdnem napi használatban álltak. Azonfelül, a szent énekeknek fokozatosan új formáit teremtették meg és a daloknak új típusait találták fel. Ezeket tovább fejlesztették a katedrálisok és más fontos templomok kórusiskolái, főleg a római énekesek iskolája.

12. A hagyomány szerint boldogemlékű elődünk, Nagy Szent Gergely, gondosan összegyűjtötte és bölcsen elrendezte mindazt, amit az elődök áthagyományoztak, és megfelelő törvényekkel és rendelkezésekkel védelmezte a szent énekek tisztaságát és érintetlenségét.

13. Rómából az egyházi éneklés római formája fokozatosan elterjedt más nyugati területeken is. Így nemcsak új formákkal és stílussal gazdagodott, hanem a templomi éneklés egy új formája alakult ki és került használatba, a vallásos ének, melyet sokszor népnyelven énekeltek.

14. A korális éneket Szent Gergely pápa, a nagy megújító után kezdték el gregoriánnak nevezni. Szépségében ez az ének még tovább gazdagodott a nyolcadik vagy kilencedik század után, amikor a keresztény Európa majdnem minden táján egy új hangszerrel, az orgonával kezdték el kísérni. Lépésről lépésre, a kilencedik századtól kezdve többszólamú éneklés kapcsolódott a korális énekekhez. A többszólamú éneklés tanulmányozása és alkalmazása egyre tovább fejlődött az ezt követő évszázadok alatt, és a tökéletesség fennkölt magaslataira emeltetett csodálatraméltó zeneszerzők munkássága nyomán a tizenötödik és a tizenhatodik században.

15. Mivel az Egyház ezt a fajta többszólamú éneklést mindig a legnagyobb tisztelettel övezte, készséggel megengedte használatát még a római bazilikákban és pontifikális szertartásokban is, hogy emelje a szent rítusok dicsőségét. Az ilyen típusú éneklés hatását és szépségét még tovább fokozta, hogy az énekesek hangját orgonával és más illő hangszerekkel egészítették ki.

16. Ezért az Egyház jóváhagyásával és támogatásával a szent zene tanulmányozása sokat fejlődött a századok során. E folyamat eredményeképpen, bér néha lassan és kemény munka árán, az egyházi zene az egyszerű és találékony gregorián formákból fokozatosan jelentős és magasztos művészetté fejlődött. E művészetnek nemcsak az emberi hang, de az orgona és más hangszerek is, méltóságot, fennköltséget és bámulatos gazdagságot kölcsönöznek.

17. E zenei művészet fejlődése egyértelműen mutatja, hogy az Egyház milyen komolyan és őszintén kívánta, hogy így az Isten imádását még tündöklőbbé, még kedvesebbé tegye a keresztény népek számára. Azt is látjuk ebből, hogy az Egyháznak kötelessége ragaszkodni ahhoz, hogy ez a művészet megfelelő határai között megmaradjon, és meg kell akadályoznia, hogy hiteles fejlődése során bármi az Isten imádásától idegen és profán a szent zenébe kerüljön, és megrontsa azt.

18. A Legfőbb Pásztorok mindig szorgalmasan eleget tettek azon kötelességüknek, hogy éberek legyenek ebben a kérdésben. A Tridenti Zsinat is megtiltja „Azokat a zeneműveket, amelyekben valami buja vagy tisztátalan keveredik az énekléssel és orgonamuzsikával.”11 Továbbá, nem említvén most sok más Legfőbb Pásztort, boldogemlékű elődünk, XIV. Benedek, 1749. február 19-én kiadott enciklikájában, amely a szentévet készítette elő és kiemelkedő volt nagy tudásanyaga és bőséges bizonyítékai miatt, különös nyomatékkal buzdította a püspököket arra, hogy keményen tiltsák be azokat a törvénytelen és tisztességtelen elemeket, melyeket arrogánsan a szent zenébe illesztettek.12

19. Elődeink XII. Leó, VII. Piusz, XVI. Gergely, IX. Piusz, és XIII. Leó13 ugyanezt a vonalat képviselték.

20. Mindazonáltal, igazán szólva örökemlékű elődünk, X. Szent Piusz az, aki leginkább hozzájárult a szent zene reformjához és megújításához, amikor újfent lefektette azokat az alapelveket és szabályokat, melyeket elődeink hagytak ránk, és amikor bölcsen összegyűjtötte őket, amint azt a modern idők feltételei megkívánták.14 Végül, ahogyan azt közvetlen boldogemlékű elődünk, XI. Piusz tette, az 1929. december 20-án kiadott Divini cultus sanctitatem15 (Az isteni kultusz szentsége) című apostoli konstitúciójában, úgy mi is, az 1947. november 20-án kibocsátott Mediator Dei16 kezdetű enciklikánkban, kiegészítettük és megerősítettük a korábbi Legfőbb Pásztorok parancsait.

21. Nyilván senki sem csodálkozik el azon, hogy az Egyház oly éberen és óvatosan őrzi a szent zenét. Itt nem a zenére vonatkozó esztétikai törvények megfogalmazásáról vagy technikai szabályokról van szó. Az Egyház szándéka azonban az, hogy megvédje a szent zenét mindentől, ami méltóságát csökkenthetné, hiszen az részt vesz egy olyan lényeges dologban, mint az Isten imádása.

22. Ebben az értelemben a szent zene olyan törvényeknek és szabályoknak van alávetve, amelyek nem különböznek azoktól, amelyeket minden vallásos művészetnek, sőt valójában, általában a művészetnek követnie kell. Nos, tudatában vagyunk, hogy az elmúlt néhány évben bizonyos művészek, súlyosan megsértve ezzel a keresztény jóérzést, olyan munkákat hoztak be templomainkba, amelyek nélkülöznek minden vallásos ihletettséget, és teljesen ellentmondanak a művészet helyes szabályainak. Látszólagosan elfogadható érvekkel próbálják igazolni e megvetendő cselekedetüket, melyeket elmondásuk szerint a művészet természetére és sajátságos jellegére alapoznak. Azt mondják, hogy a művészi ihlet szabad, és helytelen arra törvényeket és szabályokat erőltetni, melyek úgymond a művészeteken kívül állóak, legyenek azok vallásiak vagy morálisak, mivel az ilyen szabályok komolyan sértik a művészet méltóságát, és megkötözik, valamint bilincsbe verik az ihletett művész tevékenységét.

23. Az ilyen érvek egy olyan kérdést vetnek fel, amely vitathatatlanul komoly és bonyolult, és amelyben érintett minden művészet és minden művész. Ez egy olyan kérdés, amit nem a művészet és esztétika alapelveivel kell megválaszolnunk, hanem a végső cél legfelsőbb alapelve szerint, amely minden ember és minden emberi tevékenység szent és sérthetetlen szabálya.

24. Az ember legvégső céljára való rendelése és irányulása - ami nem más, mint Isten maga - egy abszolút és szükségszerű törvény szerint, amely a természet és Isten végtelen tökéletességének alapjain nyugszik, annyira megrendíthetetlen, hogy még maga az Isten sem menthetne fel alóla senkit. Ez az örök és megváltoztathatatlan törvény azt parancsolja, hogy az ember és minden tevékenysége, amennyire csak lehet, a Teremtő dicséretére és dicsőségére megjelenítse és utánozza Isten végtelen tökéletességét. Mivel az ember arra született, hogy ezt a legfelsőbb célt megvalósítsa, hozzá kell igazítania magát, és cselekedetei által testének és lelkének minden hatalmát, egymáshoz képest helyesen rendezve és megfelelően alávetve az elérendő célnak, az isteni Példaképhez. Következésképpen még a művészetet és művészeti alkotásokat is annak a fényében kell megítélni, hogy mennyire vannak összhangban az ember legvégsőbb céljával.

25. A művészetet mindenképpen az emberi szellem legnemesebb megnyilatkozásai közé kell sorolnunk. Célja az, hogy kifejezze emberi alkotások által a végtelen isteni szépséget, amelynek mintegy tükörképe. Az elnyűtt szólás tehát l’art pour l’art (művészet a művészetért) teljesen figyelmen kívül hagyja azt a célt, amelyre az ember teremtetett. Néhányan helytelenül azt állítják, hogy a művészetet fel kell menteni minden olyan szabály alól, mely nem magából a művészetből fakad. Így ez a szólás vagy nem képvisel semmi értéket, vagy súlyosan sértő Istennek, a Teremtőnek és Legvégső Célnak.

26. Mivel a művész szabadsága nem egyszerűen vak ösztönzés arra, hogy kénye-kedve vagy újdonság iránti vágya szerint cselekedjék, így semmiképpen sincs korlátozva vagy lerombolva, hanem mintegy megnemesítve és tökéletesítve van, amikor az isteni törvények alá rendeljük.

27. Miután ez igaz minden művészi alkotásra, így alkalmazható a vallásos és szent művészetre is. Valójában a vallásos művészet még szorosabban kötődik Istenhez, és az Ő dicséretének és dicsőségének előmozdításához, hiszen egyetlen célja az, hogy a lehető legnagyobb segítségére legyen a híveknek abban, hogy gondolataikat jámboran Isten felé fordítsák a látás és hallás érzékeire irányított alkotások által. Ebből az következik, hogy az a művész, aki nem vallja a hit igazságait, vagy Istentől messze jár magatartásában és viselkedésében, annak sohasem szabadna vallásos művészetbe kezdenie. Hiányzik belőle, ha úgy tetszik, az a belső meglátás, amely segítené annak felismerésében, hogy mit követel meg Isten fölsége és imádása. Azt sem remélheti, hogy alkotásai vallásos áhítat hiányában Isten templomához és szentségéhez méltóan a jámborság és a hit légkörét fogják lehelni, még akkor sem, ha azok kiváló és láthatóan jó készséggel megáldott művésznek mutatják. Ezért hát nem remélheti, hogy alkotásai méltónak találtatnak majd az Egyház szent épületeibe való bebocsátásra, hiszen az Egyház a vallásos élet védelmezője és törvényhozója.

28. Ellenben az a művész, aki hitében erős és keresztényhez méltó életet él, akit Isten iránti szeretete motivál és tisztelettel használja a Teremtő által neki adott képességeket, az kifejezi és kinyilvánítja az igazságokat, melyekben kitart, és a jámborságot, melyet oly hatékonyan, szépen és gyönyörködtetően tud alkalmazni színekben, vonalakban, vagy hangokban és harmóniákban, hogy a művészetnek e szent erőfeszítése imádásának és vallásosságának aktusává válik. Ez hatékonyan indít és ösztönöz más embereket is arra, hogy megvallják hitüket és elmélyítsék áhítatukat.

29. Az Egyház mindig tisztelettel övezte és tisztelni is fogja az ilyen művészeket. Tágasra nyitja előttük templomainak kapuit, mert ezeknek az embereknek hozzájárulása művészetükön keresztül szívesen látott és fontos segítség az Egyháznak abban, hogy hatékonyabban tudja elvégezni apostoli szolgálatát.

30. A szent művészeteknek ezen törvényei és szabályai szigorúbban és szentebb módon vonatkoznak az egyházi zenére, mivel a szent zene bensőségesebb módon kapcsolódik az Isten imádásához, mint más szabad művészetek, mint például az építészet, festészet és szobrászat. Ez utóbbiak a szent szertartások méltó környezetének előkészítését segítik elő. A szent zene azonban fontos szerepet játszik a szent ceremóniák és rítusok tényleges levezetésében. Ezért az Egyháznak kötelessége a legnagyobb körültekintéssel megelőznie, hogy bármi olyan kerüljön használatra a szent liturgia szolgálójaként értelmezhető egyházi zenében, amely Isten imádásához méltatlan vagy elterelné a jelenlévő hívek gondolatait Istenről.

31. A szent zene méltósága és magasztos feladata abban áll, hogy csodálatos dallamai és pompája megszépítik és feldíszítik a szentmiseáldozatot bemutató pap és a Fölséges Istent dicsérő keresztény népek hangját. Különleges ereje és nagyszerűsége fel kell hogy emelje a jelenlévő hívők elméjét Istenhez. Élőbbé és buzgóbbá kell hogy tegye a keresztény közösség liturgikus imáit, hogy mindenki erőteljesebben, tudatosabban és hathatósabban dicsérhesse és kérlelhesse a Szentháromságos Istent.

32. A szent zene hatalma növeli a Krisztussal, a Fővel egységben cselekvő Egyház Istennek adott tiszteletét. A szent zene továbbá, azáltal hogy megindítja a hívek szívét, gyümölcsözőbbé teszi számukra a szent liturgiát. Ezek a gyümölcsök, amint azt a mindennapos tapasztalat és modern irodalmi források is bizonyítják, a keresztényhez méltó életben és viselkedésben mutatkoznak meg.

33. Szent Ágoston, amikor „gyönyörű hang és tökéletes dallam” által jellemzett énekekről beszél, azt mondja: „Úgy érzem, hogy lelkünk a szent szövegeken keresztül nagyobb jámborsággal és erővel emelkedik az áhítat magaslataiba, amikor a szövegeket éneklik, mint amikor csak elmondják, és lelkünk minden különféle rezdülésének megvan a sajátos kifejezése énekben és dallamokban, amelyek által egy leírhatatlan és titkos együttérzés támad.”17

34. Az elmondottakból könnyű kikövetkeztetni, hogy a szent zene méltósága és ereje annál nagyobb, minél szorosabban kapcsolódik a keresztény imádás fölséges aktusához, az Eucharisztikus Oltáráldozathoz. Semmi sem lehet fölségesebb vagy magasztosabb, mint gyönyörű dallammal kísérni az Isteni Áldozatot bemutató pap hangját, a jelenlévő hívekkel együtt örömmel válaszolva neki, és növelve nemes művészetével az egész liturgia ünnepélyességét.

35. A szent zene e legmagasztosabb szerepéhez hozzá kell adnunk még egyet, ami rendkívül hasonló, nevezetesen más liturgikus ceremóniák, különösképpen a Zsolozsma kórusimáinak kíséretét és megszépítését. Következésképpen a legnagyobb tiszteletet és dicséretet tartozunk megadni a liturgikus zenének.

36. Ugyancsak tiszteletben kell tartanunk azt a zenét, amely ugyan nem közvetlenül része a szent liturgiának, de ereje és célja által nagyban előmozdítja a vallásosságot. Ezt a zenét tehát joggal nevezzük vallásos zenének. Az Egyházban kezdettől fogva jelen volt ez a fajta zene, és az egyházi gondoskodás segítségével örvendetes fejlődésen ment keresztül. Amint a tapasztalat is mutatja, a hívek lelki életét nagy mértékben és üdvösen befolyásolhatja, amikor nem-liturgikus szertartások és ceremóniák alkalmával a templomokban, vagy különböző ünnepek és ájtatosságok alatt a templomon kívül felhasználják őket.

37. Ezeknek az énekeknek, melyeket sokszor népnyelven énekelnek, egyszerű dallama van, amit a nép szinte erőfeszítések nélkül meg tud jegyezni. Az értelem könnyen felfogja a szöveget és a dallamot, amit sokszor megismételnek és teljesen megértenek. Még a gyermekeknek is, akik apró koruktól kezdve tanulják ezeket a szent énekeket, nagy segítséget jelentenek a hit igazságainak megismerésében, megbecsülésében és megjegyzésében. Így ezek mintegy katekizmusként is szolgálnak. E vallásos énekek tiszta és romlatlan örömet jelentenek szabadidejükben fiatalabb és idősebb embereknek egyaránt. Egyfajta vallásos színezetet kölcsönöznek ünnepi összejöveteleiknek, valamint jámbor örömet, édes vigasztalást és lelki előmenetelt hoznak a keresztény családokba. Ezért hát e vallásos énekek nagy segítségére vannak a katolikus apostolságnak, és nagy gonddal kellene őket művelni és terjeszteni.

38. Amikor tehát a szent zene sokrétű erejét és apostoli hatékonyságát kiemeltük, akkor olyasvalamiről szóltunk, ami sok öröm és vigasztalás forrása lehet mindazok számára, akik bármilyen módon is annak tanulására vagy művelésére szentelték magukat. Mindenki, aki művészetét ilyen zenék szerzésére használja fel, tanítja vagy énekével illetve hangszeres tudásával előadja őket, kétségtelenül igazi és hiteles apostoli munkát végez. A mi Urunk Jézus Krisztustól bőkezű jutalmat és apostoli tiszteletet kapnak hűségesen végzett munkájukért.

39. Ebből következik, hogy meg kell becsüljék munkájukat, nemcsak mint e művészet előadói és tanárai, hanem mint Krisztus Urunk szolgái és segítői az apostoli munkában. Ugyanígy meg kell, hogy mutatkozzék meghívásuk méltósága magatartásukban és egész életükben.

40. Mivel, amint azt megmutattuk, a szent zene és a vallásos ének méltósága és hatékonysága meglehetősen nagy, azért rendkívül nagy szükség van arra, hogy minden részletük szorgalmas és gondos elrendezésével üdvös hatásukat illő módon fejtsék ki.

41. Mindenekelőtt, minden ének és szent zene, amely közvetlenül kapcsolódik az Egyház liturgikus imádásához, elő kell segítse azt a magasztos célt, amelyre rendeltetett. Ez a zene - amint arra elődünk X. Szent Piusz már bölcsen figyelmeztetett - „megfelelő liturgikus tulajdonságokkal kell, hogy rendelkezzen, elsőként szentséggel, megfelelő formával, melyekből a következő jellemző, az egyetemesség is ered.”18

42. Szentnek kell lennie. Semmit sem szabad befogadnia, ami profán; semmi hasonlónak sem szabad beszivárogni dallamaiba, melyek által kifejezi önmagát. A gregorián korális ének, ami oly sok évszázadon át volt egyházi használatban, s amelyet tulajdonképpen atyai örökségünknek mondhatunk, dicsőségesen kitűnik szentsége miatt.

43. Ez az ének, a szent szövegekhez szorosan idomított dallamai miatt, nemcsak a legközvetlenebbül igazodik a szöveghez, hanem egy bizonyos módon interpretálja is erejét és hathatósságát, valamint a hallgatóknak szellemi gyönyört okoz. Mindezt könnyű és egyszerű zenei formák alkalmazásával éri el, melyeket mégis olyan fölséges és szent művészettel állítottak össze, hogy mindenkit őszinte csodálatra indít, valamint egy olyan kimeríthetetlen forrást jelent, amelyből zenészek és zeneszerzők egyaránt újabb dallamokat merítenek.

44. A gregorián korális drága kincseinek gondos megőrzése és a keresztényekre való bőséges kiárasztása mindazok kötelessége, akikre Krisztus Urunk az Egyház gazdagságának őrzését és kiosztását bízta. Ezért, amiket elődeink, a jogosan a gregorián ének megújítójának nevezett X. Szent Piusz19, valamint XI. Piusz20, bölcsen elrendeltek és tanítottak, azokat Mi is, szem előtt tartván a gregorián ének kitűnő tulajdonságait, akarjuk és elrendeljük, hogy végrehajtsák. A szent liturgia rítusaiban ugyanezt a gregorián éneket a legszélesebb körben kell alkalmazni, és különös gondot kell fordítani arra, hogy előadása helyesen, méltóan és tisztelettel történjék. Ha a közelmúltban bevezetett ünnepek miatt új gregorián dallamokat kell szerezni, azokat e művészet igaz mestereire bízzák. Az új énekek komponálásakor engedelmesen kövessék a hiteles gregorián ének szabályait, és ügyeljenek arra, hogy az új szerzemények illő összhangban legyenek a régebbi dallamok erényeivel és tisztaságával.

45. Ha ezeket az előírásokat maradéktalanul teljesítik, akkor a szent zene másik tulajdonságának - ami által a művészet valódi példájává lesz - követelményeit is megfelelően kielégítik. És ha szerte a világon a katolikus templomokban romlatlan és érintetlen gregorián ének fog felhangozni, akkor az ének, mint a szent római liturgia maga, az egyetemesség jellegét ölti magára, úgyhogy a hívek, bárhol legyenek is, ismerős zenét fognak hallani, amely otthonaik részévé válik. Ezúton, lelki vigasztalásukra, megtapasztalhatják az Egyház csodálatos egységét. Ez az egyik legfontosabb indok, amiért az Egyház oly buzgón óhajtja, hogy a szent liturgia latin szövegeivel hagyományosan összefüggő gregorián korális legyen használatban.

46. Tudatában vagyunk, hogy a Szentszék komoly okokból bizonyos kivételeket engedélyezett. Nem akarjuk, hogy ezek az engedélyek bővüljenek vagy szélesebb körben elterjedjenek, mint ahogy azt sem kívánjuk, hogy más területekre is átterjedjenek a Szentszék megfelelő hozzájárulása nélkül. Sőt, még ott is, ahol törvényesen gyakorolják ezeket a kivételeket, a helyi ordináriusoknak és lelkipásztoroknak kötelessége gondoskodni arról, hogy a hívek már kora gyermekkoruktól kezdve megtanulják az egyszerűbb és gyakrabban használt gregorián dallamokat, hogy alkalmazni tudják azokat a szent liturgia rítusaiban, s így az Egyház egysége és egyetemessége nap mint nap nagyobb erővel mutatkozzon meg.

47. Ahol ősi és időtlen időkre visszatekintő szokás szerint néhány népnyelvű éneket is alkalmaznak az Oltáriszentség megünneplésekor, miután a liturgia szent szavait már elénekelték latinul, ott a helyi ordináriusok megengedhetik ezt a gyakorlatot, „ha a hely illetve a hívek adottságainak fényében úgy gondolják, hogy ezt a szokást nem lehet a jámborság megsértése nélkül megszüntetni.”21 A törvény, miszerint a liturgia szövegeit tilos a nép nyelvén énekelni, az elmondottak alapján továbbra is jogerős.

48. Annak érdekében, hogy az énekesek és a keresztény nép helyesen megértse a dallamokhoz rögzített liturgikus szövegeket, jónak láttuk, hogy magunkévá tegyük a Tridenti Zsinat atyáinak buzdítását: „Lelkipásztorok és mindazok, akik a lelkek üdvösségén munkálkodnak, a szentmise ünneplésekor maguk vagy az általuk megbízottak által gyakran magyarázzák el, hogy mit olvasnak a misében, és többek között mondjanak valamit a Legszentebb Áldozat misztériumáról. Különösképpen vasárnapokon és ünnepnapokon tegyék mindezt.”22

49. Ezt leginkább akkor kell megtenni, amikor a keresztények kateketikai oktatását végzik. Manapság, az elmúlt időkhöz képest, ezt könnyű megtenni, hiszen ma már elérhetőek a liturgikus szövegek népnyelvű fordításai és magyarázatai különböző könyvek és kiadványok formájában. Ezek a munkák, melyeket majdnem minden országban tanult szerzők jelentetnek meg, eredményesen segíthetik és felvilágosíthatják a híveket, hogy megértsék mindazt, amit a papok latin nyelven mondanak.

50. Egészen nyilvánvaló, hogy amit itt röviden a gregorián énekről mondtunk, leginkább az Egyház latin-római rítusára vonatkozik. Ugyanakkor bizonyos mértékben alkalmazható más rítusok liturgikus énekeire is – vagy a nyugati rítusokra, mint az ambrózián, gallikán illetve mozarab rítusok, vagy a különböző keleti rítusokra.

51. Mert amint mindegyikük az Egyház csodálatos gazdagságát jeleníti meg különböző liturgikus szertartásokban és imaformákban, úgy sajátos liturgikus énekeikben olyan kincseket őriznek, melyeket óvni és védeni kell, hogy megelőzzük nemcsak teljes eltűnésüket, de még részleges sérülésüket vagy torzulásukat is.

52. A szent zene legősibb és legkiválóbb alkotásai között a keleti rítusok liturgikus énekei rendkívül fontos helyet foglalnak el. Ezeknek az énekeknek bizonyos dallamai, a latin liturgia tulajdonságaihoz igazítva, igen nagy hatással voltak a nyugati egyház zenei kompozícióira is. Reményünk szerint a szent keleti rítus himnuszainak összeállítása - melyen a Keleti Tudományok Pápai Intézete és a Szent Zene Pápai Intézete szorgalmasan dolgoznak - jó doktrinális és gyakorlati eredményekkel jár majd. Ekképpen a szent énekekben jól képzett keleti rítusú szeminaristák, miután pappá szentelik őket, nagyban hozzá tudnak majd járulni Isten háza szépségének fokozásához.

53. Mindazzal, amit a gregorián ének dicséretére és előmozdítására elmondtunk, nem állt szándékunkban kizárni a szent többszólamúságot sem az Egyház rítusaiból. Amennyiben a többszólamú zene rendelkezik a megfelelő tulajdonságokkal, akkor nagy segítség lehet az istentisztelet nagyszerűségének és a hívek lelki felkészültségének növelésében. Nyilván mindenki tudja, hogy sok többszólamú szerzemény, különösen melyek a tizenhatodik századra datálhatók, olyan mérvű művészi tisztasággal és dallambéli gazdagsággal rendelkezik, ami teljes egészében méltóvá teszi arra, hogy kísérje és megszépítse az Egyház szent rítusait.

54. Bár a századok múltával a hiteles többszólamú művészet fokozatosan lehanyatlott és profán dallamok szivárogtak belé, az elmúlt néhány évtized során szakértők fáradhatatlan munkássága nyomán azonban újra életre kapott. A korábbi zeneszerzők munkáit gondosan tanulmányozták, valamint utánzandó és felülmúlandó mintaként állították modern zeneszerzők elé.

55. Így történhetett, hogy szerzetesközösségek bazilikáiban, katedrálisaiban és templomaiban immár újra előadják a korábbi nagy mesterek csodálatos műveit és kortárs zeneszerzők többszólamú szerzeményeit, nagyban növelvén ezzel a szent rítusok ünnepélyességét. Azt is tudjuk, hogy egyszerűbb, de hitelesen művészi többszólamú szerzeményeket kisebb templomokban is énekelnek.

56. Az Egyház szívesen veszi ezeket a próbálkozásokat. Ahogy azt örökemlékű elődünk, X Szent Piusz mondta, az Egyház „szünet nélkül biztatja és segíti a művészetek fejlődését, engedélyezvén vallásos használatra mindazt a jót és szépet, amit az emberi értelem felfedezett a századok során, de mindig tiszteletben tartván a liturgikus szabályokat.”23

57. Ezek a szabályok figyelmeztetnek, hogy nagy körültekintés és óvatosság szükséges egy ilyen komoly kérdésben, hogy kizárhassuk templomainkból azt a fajta többszólamú zenét, amely súlyos és dagályos stílusa miatt túlzásaival elhomályosíthatja a liturgia szent szövegeit, zavaróan beavatkozhat a liturgikus szertartásokba, vagy a szent imádás kárára lealacsonyíthatja az énekesek képességeit vagy hozzáértését.

58. Ezek az előírások vonatkoznak az orgona és más hangszerek használatára is. A templomhoz méltó hangszerek között az orgona méltán foglal el kiemelt helyet, mivel különösen is alkalmas a szent énekekhez és a szent rítusokhoz. Csodálatos ünnepélyességet és különleges magasztosságot kölcsönöz az Egyház szertartásainak. Megindítja a hívek lelkét tónusainak nagyszerűségével és édességével. Az értelemnek majdnem mennyei örömöt ad, és hatékonyan emeli Isten és a magasabb dolgok szemléletére.

59. Az orgona mellett más hangszerek is segíthetnek a szent zene magasztos céljának elérésében, amennyiben nem játszanak semmi profánt, semmi lármásat vagy fülhasogatót, egyáltalán semmit, ami a szent szertartásokkal vagy a hely méltóságával összeegyeztethetetlen lenne. Ezek közül kiemelkedő a hegedű, vagy más vonós hangszerek, mert amikor magukban játszanak, vagy más húros hangszerekkel vagy az orgonával együtt, leírhatatlan erővel fejezik ki a lélek örömteli vagy szomorú érzelmeit. Továbbá, a Mediator Dei kezdetű enciklikánkban magunk is részletes és egyértelmű rendelkezéseket közöltünk azokra a zenei formákra vonatkozóan, melyeket a katolikus vallás imádásába beengedhetünk.

60. „Mert, ha nem kegyeletsértők vagy méltatlanok a hely szentségéhez és céljához, és nem különös és szokatlan effektusok megszólaltatásának vágyából fakadnak, akkor templomainkba be kell engedni őket, mert nem kis mértékben járulhatnak hozzá a szent szertartások ünnepélyességéhez; az elmét magasabb dolgok felé irányíthatják, és a lélek igaz áhítatát mozdíthatják elő.”24

61. Aligha lehet szükséges ehhez hozzáadni azt a figyelmeztetést, hogy amikor az elérhető eszközök és képességek nem érnek fel a feladathoz, akkor jobb elhagyni az ilyen próbálkozásokat, mint valami olyannal állni elő, ami méltatlan az Isten imádásához és a szent összejövetelekhez.

62. Amint azt már korábban elmondottuk, mindazon dolgok mellett, amelyek közvetlenül kapcsolódnak az Egyház szent liturgiájához, léteznek még népszerű vallásos énekek is, amelyek eredete magukra a liturgikus énekekre vezethető vissza. Legtöbbjük népnyelven íródott. Mivel ezek oly szorosan összetartoznak egyes nemzetek gondolkodásmódjával és temperamentumával, komoly eltéréseket mutatnak egymás között a különböző népek és a földrajzi elhelyezkedés szerint.

63. Ha azt akarjuk, hogy az ilyen énekek lelki gyümölcsöket és előrehaladást teremjenek a keresztény népek számára, akkor teljesen meg kell egyezniük a katolikus hit tanításával, amit pontosan kell kifejezniük és érthetővé tenniük. Ugyanakkor egyértelmű megfogalmazást és egyszerű dallamokat kell használniuk, valamint tartózkodniuk kell az értelmetlen és felesleges szószaporítástól. Annak ellenére, hogy rövidek és könnyűek, vallásos méltóságot és komolyságot kell sugározniuk. Ha ezek a szent dalok így formálódnak meg, mintegy a nép lelkének legmélyében születve meg, akkor a lelket és az érzelmeket őszintén megmozgatják, és jámbor érzéseket ébresztenek. Ha nagyszámú tömeg egyként énekli őket vallásos rítusok alkalmával, nagy erővel emelik a hívek gondolatait magasabb dolgok felé.

64. Miként a fentiekben említettük már, az ilyen énekeket nem szabad ünnepi énekelt miséken használni a Szentszék kifejezett engedélye nélkül. Mindazonáltal nem ünnepélyesen énekelt misék alkalmával ezek az énekek hathatós segítséget jelenthetnek abban, hogy a hívek ne csupán tétlen és néma nézelődőként vegyenek részt a szentmiseáldozaton. Segíthetik a híveket abban, hogy a szent szertartásokat mind szellemileg, mind pedig vokálisan követni tudják, valamint személyes jámborságukat a pap imáihoz kapcsolhassák. Ez akkor történhet meg, ha ezeket az énekeket megfelelően a mise különböző részeihez igazítják, mint ahogyan örömünkre azt a katolikus világ sok tájékán teszik.

65. Olyan rítusokban, melyek nem teljesen liturgikus természetűek, az ilyen típusú vallásos énekek - amikor, amint már említettük, birtokában vannak a megfelelő tulajdonságoknak - nagy segítséget jelenthetnek a keresztényeket vonzó és megvilágosító üdvözítő munkában, őszinte jámborsággal itatván át és szent örömmel töltvén el őket. Ezeket a hatásokat nemcsak a templomokon belül fejthetik ki, hanem azokon kívül is, különösen jámbor körmenetek, zarándoklatok, valamint nemzeti és nemzetközi kongresszusok alkalmával. Különösen hasznosak lehetnek, amint azt a tapasztalat is megerősíti, fiatalok oktatásában a katolikus igazságokra, fiatalok szervezeteiben, és jámbor csoportok találkozóin

66. Semmi kevesebbel sem elégedhetünk meg tehát, minthogy buzdítunk benneteket, Tiszteletreméltó Testvérek, segítsétek és gondosan mozdítsátok elő az ilyen jellegű népi éneklést a rátok bízott egyházmegyékben. Nem hiányoznak közületek a szakértők e témában, akik összegyűjtötték a hasonló énekeket, ahol ez még nem történt meg, hogy a hívek könnyebben megtanulhassák és helyesen emlékezetükbe vésvén énekelhessék őket.

67. Akik a fiatalok vallásos oktatásáért felelősek, nem hanyagolhatják el ezeknek a hatásos segédeszközöknek megfelelő használatát. Akikre a katolikus ifjúság nevelése van bízva, azoknak okosan kell használniuk ezeket fölöttébb fontos munkájuk végzéskor. Így remény lesz annak megvalósítására, amire mindenki vágyik, nevezetesen a világias énekek kiszorítására, amelyek dallamaik milyensége vagy gyakran érzékies és szabados szövegeik miatt veszélyt jelentenek a keresztények számára, különösen a fiataloknak. Továbbá az is reménnyel tölt el minket, hogy olyan énekekkel helyettesíthetjük őket, amelyek tiszta és romlatlan örömet ébresztenek, valamint elősegítik és növelik a hitet és az áhítatot.

68. Bárcsak megvalósulna, hogy a keresztények már itt a földön elkezdjék énekelni azt a dicsérő éneket, amit a mennyben fognak énekelni mindörökké: „A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom, örökkön-örökké!” 25

69. Amit eddig leírtunk, leginkább azokra a nemzetekre vonatkozik, ahol a katolikus vallás már erős gyökereket vert. A missziós területeken lehetetlen lenne mindezt maradéktalanul megvalósítani, amíg a keresztények kellően meg nem sokasodnak, nagyobb templomokat nem építenek, a keresztények gyermekei nem részesülnek megfelelő egyházi oktatásban, és végül, amíg nincs elegendő számú pap. Ennek ellenére türelmetlenül buzdítjuk azokat az apostoli munkásokat, akik az Úr szőlőjének e hatalmas területein fáradhatatlanul dolgoznak, hogy fordítsanak gondos figyelmet erre a kérdésre, mint szolgálatuk egyik komoly problémájára.

70. Sokan azon népek közül, akik a misszionáriusok gondjaira vannak bízva, nagy örömüket lelik a zenében, és a bálványaik imádására szentelt szertartásokat vallási énekekkel díszítik. Nem bölcs tehát Krisztus, az Igaz Isten hírnökeinek lekicsinyleni vagy egészen figyelmen kívül hagyni apostolságuk e hatékony eszközét. Ezért az evangélium hirdetőinek a pogány vidékeken serényen és tudatosan kell elősegíteni apostoli munkájuk során a vallásos énekek iránti szeretetet, melyeket a rábízott emberek úgy kedvelnek. Ekképpen ezeknek az embereknek is lehetnek, ellentétben a sokszor még fejlett kultúrák által is csodált sajátos vallásos zenéjükkel, szent keresztény énekeik, melyekben a hit igazságait, Krisztus Urunk életét, az Áldott Szent Szűz és a szentek dicséretét számukra ismerős nyelven és dallamokon énekelhetik meg.

71. A misszionáriusoknak tudatában kell lenniük annak, hogy kezdetektől fogva, amikor a Katolikus Egyház prédikátorokat küldött a hit fénye által még be nem ragyogott vidékekre, gondja volt arra, hogy ezekbe az országokba a szent liturgia rítusaival együtt elvigye zenei kompozícióit is, közöttük a gregorián dallamokat. Az Egyház ezt azért tette, hogy a megtérítendő népeket még könnyebben vezethesse el a keresztény vallás igazságainak elfogadására e dallamok vonzó természete által.

72. Hogy elérjük a megkívánt hatást mindazzal, amit ebben az enciklikánkan elődeink nyomán járva ajánlottunk és elrendeltünk, Tiszteletreméltó Testvéreim, a Krisztus Urunk és az Egyház által rátok ruházott magasztos hivatalotoknál fogva minden eszközt gondosan fel kell használnotok. A tapasztalat is azt tárja elénk, hogy a keresztény világ sok templomában nagy sikerrel alkalmazzák ezeket az eszközöket.

73. Mindenekelőtt gondoskodjatok arról, hogy a katedrálisban magában működjék egy jó énekes kórusiskola, és amennyire lehetséges egyházmegyétek nagyobb templomaiban is. Ez a kórusiskola példaként szolgáljon másoknak, és ösztönözze őket arra, hogy gondosan fejlesszék és tökéletesítsék a szent énekeket.

74. Ahol nem lehetséges egy énekes kórusiskola felállítása, vagy ahol nincs elegendő kórusénekes fiú, ott megengedhető, hogy „férfiak, nők, vagy lányok egy csoportja, egy kizárólagosan számukra a szentélyen kívül elkülönített helyen, énekelje el az ünnepélyes énekelt mise liturgikus szövegeit, amennyiben megoldható, hogy a férfiakat elkülönítik a nőktől és a lányoktól, és így minden az illendőség határain belül történik. Az ordináriust lelkiismerete kötelezi ebben a kérdésben.”26

75. Rendkívül nagy gonddal kell megbizonyosodni arról, hogy akik szemináriumaitokban és szerzetes vagy misszionárius házaitokban az egyházi szentség felvételére készülnek, azok megfelelő képzést kapjanak a szent zene tudományában és alkalmazásában az Egyház szándéka szerint, mégpedig ezen a téren képzett tanárok által, akik becsben tarják a hagyományos szokásokat és tanításokat, valamint mindenben engedelmeskednek a Szentszék előírásainak és szabályainak.

76. Ha a szeminaristák és teológiát hallgatók között bárki is kiemelkedő tehetséget vagy érdeklődést mutat e művészet iránt, a szeminárium vagy teológiai fakultás elöljárói ne mulasszanak el benneteket is értesíteni erről. Akkor Ti majd kihasználhatjátok a lehetőséget, hogy ezeket a képességeket tovább fejlesszétek, és vagy a római Szent Zene Pápai Intézetbe vagy más hasonló intézetbe küldjétek őket, amennyiben a tanuló rendelkezik a kellő képességekkel és erényekkel, feljogosítván benneteket a reményre, hogy kiváló pap lesz belőle.

77. Ebben a kérdésben gondoskodni kell arról is, hogy a helyi ordináriusoknak és a szerzetesrendek elöljáróinak, akiket már így is túlterhel a számos kötelesség, rendelkezésére álljon egy olyan személy, aki ezen a fontos területen segítségükre lehet, hiszen aligha tudnának egyedül boldogulni a feladattal.

78. A legjobb az lenne, ha a Keresztény Művészet Egyházmegyei Tanácsaiban helyet kapna a szent zene és ének egy valódi szakértője, aki nagy gonddal felügyelni tudná az egyházmegyét, értesítené az ordináriust arról, hogy mi történik illetve mi fog történni, valamint átvenné az ordinárius rendeleteit és végrehajtatná azokat. Ha az egyházmegyében működik olyan egyesület, amit bölcsen a szent zene előmozdítására alapítottak, s amelyet a Legfőbb Pásztorok mindig is dicsértek és bátorítottak, akkor az ordinárius megfontolása szerint alkalmazhatja ezt az egyesületet felelőségteljes feladatának megvalósításában.

79. Az ilyen jámbor egyesületek, melyeket a hívek oktatására vagy a téma komoly kutatására alapítottak, nagyban hozzájárulhatnak előadásaik és példájuk által a szent zene elterjedéséhez.

80. Segítsétek és támogassátok, Tiszteletreméltó Testvéreim, ezeket az egyesületeket, hogy tevékeny életet élhessenek, a legjobb és leghatékonyabb tanárokat alkalmazhassák, és hogy az egész egyházmegye területén szorgalmasan terjeszthessék a szent zene és vallásos dallamok használatát illetve azok szeretetét, tiszteletben tartván az Egyház törvényeit Irántunk való engedelmességben.

81. Atyai szeretetünk által ösztönözve hosszasan foglalkoztunk ezzel a témával. Teljesen bizonyosak vagyunk abban, Tiszteletreméltó Testvérek, hogy minden lelkipásztori gondotokat szorgalmasan ennek a kérdésnek szentelitek majd, hiszen oly sokban járul hozzá az Isten imádásának méltóbb és magasztosabb végzéséhez.

82. Reméljük, hogy vezetésetek alatt bárki is felügyeli és irányítja a szent zenével kapcsolatos feladatokat, enciklikánk arra fogja indítani, hogy dicsőséges apostoli munkáját új lendülettel, új erőbedobással, nagylelkűen, lelkesedéssel és fáradhatatlanul végezze.

83. Reményünk szerint tehát, e nemes művészet, melyet mindig oly nagy megbecsülés övezett az egyháztörténelem során, és amely napjainkban a szentség és szépség valódi magaslataira emeltetett, fejlődni és folyamatosan tökéletesedni fog, és hogy az Egyház gyermekeit arra ösztönzi, hogy méltó dallamokban és édes harmóniákban, megerősödött hittel, bőségesebb reménységben és buzgóbb szeretettel dicsérjék a Szentháromságos Istent.

84. A templomok falain kívül is - a keresztény családokban és az összejöveteleken - teremje azokat a gyümölcsöket, melyekről Szent Ciprián oly gyönyörűen írt Donátusznak: „Legyenek a józan ünneplések a zsoltározás hangjaitól hangosak! És ha emlékezésed jó és hangod kellemes, közeledj ehhez a szolgálathoz a szokás szerint. Bőségesebb táplálékot biztosítasz a számodra legkedvesebbeknek, ha lelki dolgokat hallgathatunk és vallásos édesség örvendezteti a füleket.”27

85. Mindazonáltal, bátoríttatván a remény által, hogy e buzdításunk következtében gazdagabb és örömtelibb gyümölcsök teremnek, jó szándékunk tanúságaként és a mennyei ajándékok jóslataként mindnyájatokra, Tiszteletreméltó Testvérek, ezennel túláradó szeretettel apostoli áldásunkat adjuk, valamint a rátok bízott nyájra és mindazokra, akik teljesítik kívánságainkat és a szent zene előmozdításán fáradoznak.

86. Rómában, Szent Péternél, az 1955. év december 25-én, a mi Urunk Jézus Krisztus Születésének ünnepén, pápaságunk 17. évében.

LÁBJEGYZETEK:

1. Motu proprio, Fra le sollecitudini, Acta Pii X, 1, 77.

2. vö. Ter 1,26

3. Epis. 161. De origine animae hominis, 1,2; PL XXXIII, 725.

4. vö. Kiv 15,1-20

5. 2 Sám 6,5

6. vö. 1 Krón 23,5; 25,2-31

7. Ef 5,18kk; vö. Kol 3,16

8. 1 Kor 14,26

9. Plinius, Epis. X, 96-97.

10. Tertullián, De anima, 9. fejezet; PL 11, 701; és Apol. 39; PL 1, 540.

11. Tridenti Zsinat, XXII. szesszió: Decretum de observandis et evitandis in celebratione Missae

12. vö. XIV. Benedek enciklikája, Annus qui, Opera omnia (editio Prati, 17. kötet, I, 16. old.).

13. vö. Bonum est confiteri Domino, apostoli levél, 1828. augusztus 2.;

vö. Tium Romanum, bulla, editio Prati, ex Typ. Aldina, IX, 139kk

14. vö. Acta Pii X, 175-187; Acta Sanctae Sedis, XXXVI (1903-1904) 329-339, 387-395.

15. vö. AAS., XXl, 33kk.

16. vö. AAS., XXXIX, 521-595.

17. Szent Ágoston, Vallomások, X. könyv, 33. fejezet, MPL, XXXII, 799kk

18. Acta Pii X, loc. cit., 78.

19. Levél Respighi kardinálisnak, Acta Pii X, loc. cit. 68-74, lásd 73kk;

Acta Sanctae Sedis, XXXVI (1903-1904), 325-329, 395-398, lásd 398.

20. XI. Piusz, Divini cultus, apostoli konstitúció., AAS, XXI (1929), 33kk

21. Kánonjogi Kódex, 5. kánon

22. Tridenti Zsinat, XXII. szesszió, De Sacrificio Missae, C. VIII.

23. Acta Pii X, loc. cit., 80.

24. AAS, XXXIX (1947), 590.

25. Jel 5,13

26. A Rítuskongregáció dekrétumai, 3964, 4201, 4231.

27. Szent Ciprián, Donátusznak írt levél (I, 16) PL, IV, 227.