El kell ítélni a templomokban a modern énekeket?

Szerintem egyáltalán nem baj h vannak "modern" énekek is!

Az igaz, h nem szabad színpadiasságba átcsapni a dolognak és nem szabad szem elől téveszteni azt, hogy mindezt nem a magunk szórakoztatására, hanem Isten dicsőítésére csináljuk! De amit itt előttem már említettek:

1. az istentiszteletet nem árt, ha egy kicsit "élvezed". Kétlem h Isten azt szereti h heti x órát kínszenvedve töltsünk a templomban.

2. Kétlem h Isten megszabta pl. Dávidnak v a keresztényeknek h milyen stílusban és milyen hangszerekkel dicsérjék Őt! Ez már csak az egyházak meg az ősi hagyományaik maradéka....

(Mellesleg sztem pl Luther elszörnyedne, ha tudná, h még mindig a 16. sz.-i énekeket énekeljük-.-)

Énekbe foglalt Szentírás

írta: Michelle Legrais

A gregorián zene alkotói az ihletet a legnagyobb mértékben a Szentírásból vették.

A biblikus szövegek között a Zsoltárok könyve volt kétség kívül a legkedveltebb forrás. Valóban, a megközelítőleg kb. 4000 gregorián tételből mintegy 1500-hoz a szöveget a zsoltárokból kölcsönözték. Néhány figyelemre méltó kivételtől eltekintve, a Szentírás összes könyve képviseltetve van. Némelyikük megkülönböztetett helyen áll: Szent Máté és Szent János evangéliuma, Izaiás könyve, Szent Pál levelei, Példabeszédek könyve, Énekek Éneke, valamint a Teremtés könyve.

A Graduale Romanum-ban, amely a szentmisére szánt énekeket gyűjti össze, a 820 saját tétel közül 535 a Zsoltárok könyvéből származik, a többi főként az Evangéliumokból és Izaiástól. Az idézett szövegek nagyon sokszor Krisztusra vonatkoznak – vagy direkte, mint pl. az Evangéliumból vett szövegek, vagy áttételesen, a prófétákon keresztül, akik meghirdették Őt. A Kyriale-t, amely a Graduale mintegy függelékeként a szentmise állandó tételeit (Kyrie, Gloria, stb.) gyűjti egybe, külön szálak fűzik a Szentíráshoz. Pl. a Gloria az angyalok Betlehemben elhangzott énekét (Lk 2,14) tartalmazza, míg a Sanctus Izaiás (66) és Dániel (7) könyveinek egy-egy részéből merített.

Általánosan ismert tény, hogy a gregorián tételek azért használják a Vulgata-fordítást, mert a Szent Tridenti Zsinat ezt a fordítást írta elő a latin liturgiában. De nyilván ez nem volt mindig így. A zsoltárokból való részletek, például, az ún. Római Zsoltároskönyvből származnak, amely egy nagyon ősi, a görög szöveggel és a Septuagintával egyeztetett latin fordítás. (Irodalom: D. De Bruyne: Le Problèm du Psautier romain, in: Revue Bénédictine, 1930) Ezt a fordítást használták a római liturgiában egészen Szent V. Pius pápáig.

Az a latin zsoltárfordítás, amely a Vulgátában és az 1962-es római breviáriumban is szerepel, Szent Jeromos tollából született 390 körül. Ezt a fordítást Gall Zsoltároskönyvként is emlegetik, ui. Nagy Károly kötelezővé tette azt birodalma egész területén. Rómában és Milánóban viszont még évszázadokon át használták a Római Zsoltároskönyvet.

Így a szentmisében éneklésre szánt zsoltárrészek (Introitus, Graduale, Tractus, stb.) a Római Zsoltároskönyvből, míg a zsolozsma (Officium Divinum) zsoltárai, amelyeket recitálásra szántak (recto tono, vagy egészen egyszerű dallamokon), a Gall Zsoltároskönyvből származnak. Nem meglepő tehát, ha pl. a „Qui hábitat” traktus szövege, amely nagyböjt 1. vasárnapján hangzik el, több helyen különbözik a vasárnapi Kompletórium „Qui hábitat” antifónájától.

Azokban a gregorián énekekben, amelyek nem a zsoltárokat idézik, különböző, sokszor Szent Jeromost megelőző fordításokkal találkozunk. Néhány ilyen változat figyelemreméltó. Nézzünk néhány példát.

Nagypéntek első traktusa – „Dómine audívi audítum tuum et tímui.”, – Habakuk próféta énekéből származik (Hab 3,2). Itt a latin szöveg az ősi görög Septuagintát fordítja, nem pedig a Szent Jeromos által is használt héber változatot. Kétségtelen, hogy Habakuknak ezt az énekét a második vers vége miatt választották, amely így hangzik: „in médio duórum animálium innotescéris” („két állat közepette ismerszel meg”). Ez a vers, amely csak a görögből fordított változatokban létezik, azért került Nagypéntek liturgiájába, mert már a legkorábbi magyarázatok is a két állatot a két latorral azonosították.

Nagycsütörtök Laudesének 4. antifónája – „Exhortátus es in virtúte tua, et in refectióne sancta tua, Dómine.” – szintén egy ősi fordítás, de éppen ez a fordítás az, amely jogossá teszi ennek a szövegnek a jelenlétét Nagycsütörtökön, ui. a „in refectióne sancta tua” („a te szent étkezésedben, Uram”) rész a Vulgátából teljesen hiányzik.

A fentiekből jól látszik, hogy az énekeskönyveknek van egy bizonyos megőrző feladatuk is az Egyházban. Olyan szentírási szövegváltozatokat őriznek, amelyek értékes lelki mondanivalót hordoznak.

Van egy másik ok is, amiért az énekeskönyvek nem a Vulgáta szövegét hozzák. A szerzők szerzetesek voltak, akik kívülről tudták a Zsoltárok könyvét. Tökéletesen „birtokában voltak” a Szentírásnak. Számukra a szöveg és a dallam együtt keletkezett. Forradás, ránc, heg nélkül dolgoztak. A szöveg ihlette a dallamot, de a dallam is saját szükségleteihez hajlíthatta a szöveget. Amikor a szöveg nagyon hosszú volt, nem tétováztak lerövidíteni azt. Amikor pedig túl rövidnek bizonyult, megtoldották.

Nem véletlen, hogy Gajard atya a következőket írta: „Ezek az emberek zenészek, költők, alkotók; a zsoltárokból nyerik az ihletet, de anélkül, hogy a szöveg megkötné őket. Csodálatos hajlékonysággal újragondolják őket, és ha szabad azt mondanom, ezáltal kiegyensúlyozzák és összhangba hozzák a különböző részeket, abba a dallamba öntve az egészet, amely ihletettségükből forrásozik – ugyan ki merne szemrehányást tenni nekik?” (Revue grégorienne, 1946)

Lássunk itt is egy példát.

A Szentírás egy ősi latin változata ezt mondja: „Víndica, Dómine, sánguinem servórum tuórum qui effúsus est.” („Torold meg, Uram, szolgáid vérét, amely kiontatott.”) De egy a 8. tónusban lévő antifóna, amely ezt a részt idézi, a „servórum” (szolgáid) szót a „sanctórum” (szentjeid) szóra cserélte, valamint hozzátette a „super terram” (a földön) szavakat, meghosszabbítva ezzel a szöveget. Amikor ugyanez az antifóna a 4. tónusban szerepel, többletként megjelennek a „Deus noster” (Istenünk) szavak is.

Ugyanezzel magyarázható az egyes antifónák végén található alleluja is. A pünkösd utáni 21. vasárnap Vesperásának antifónája az aznapi Evangéliumot idézi, amely a meg nem bocsátó szolgáról szól. Ez az antifóna inkább komoly hangvételű, ostorozza a semmirekellő, rossz szolgát (serve nequam), aki nem akar megbocsátani társának. Így meglepő, hogy egy elég diadalmas alleluját találunk az antifóna végén, amelyet sem a szöveg értelme, sem a liturgikus idő nem magyaráz. De a szerző azért illesztette az antifóna végére az alleluját, mert szüksége volt rá, csak így tudta lezárni a dallamot. (vö. Dom Eugène Cardine: Etudes grégorienne, V, p. 16)

Újabb példaként említhetjük Szent Mihály arkangyal ünnepének „Stétit angelus” offertóriumát, vagy pedig a „Iustórum ánimæ” offertóriumot, amely a több vértanú húsvéti időn kívüli miséjében található. Amikor ezen offertóriumok dallamai megszülettek, a Mennybemenetel „Viri Galiléi” offertórium dallamát vették alapul, amelynek a végén ott van az alleluja – így a fenti offertóriumok végén is megtalálható. Persze, nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek az adaptációk nagy odafigyeléssel és gonddal történtek. Pl. a fenti offertóriumok is remekművek, különösen a „Stétit” kezdetű. Krisztus felemelkedésének, az „ascendens”-nek hatalmas hangsúlya csodálatosan megismétlődik Szent Mihály arkangyal ünnepén, magasztalva a tömjénként Istenhez felszálló imádság értékét. Viszont a „Iustórum” antifóna „autem” szaván lévő hangsúly kissé aránytalan, hiszen ez a szó különösebb fontossággal nem bír.

Ádvent első vasárnapján a szentmise Introitusa és Offertóriuma a 24. zsoltárnak ugyanazt a versét idézi. Mégis különbséget találunk a kettő között: az Offertórium a „Ad te, Dómine, levávi ánimam meam” („Hozzád emelem, Uram, az én lelkemet”) versből zenei okok miatt kihagyja a „Dómine” („Uram”) szót.

Ennek a „szabadságnak” újabb példáját találjuk Szent István ünnepének Introitusában. A dallam arra kényszerítette a szerzőt, hogy a szöveg elejére beszúrja a „Et enim” szavakat, ui. a gyors ritmus miatt az Introitus elején sok szótagra volt szükség. Ugyanennek az ünnepnek Graduáléjában viszont, amely ugyanazt a zsoltárt idézi, a lassú, ünnepélyes dallam miatt ez a betoldás már hiányzik, hiszen nincs szükség a plusz szótagokra.

Olykor arra is találunk példát, hogy a szerzők megváltoztatták a szórendet. Szent János apostol ezt írja: „Qui mandúcat meam carnem et bibit meum sánguinem in me manet.” („Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad.”) A Pünkösd utáni 9. vasárnap áldozási énekében (Communio) viszont „carnem meam” és „sánguinem meum” szórenddel találkozunk. Az antifóna természete egyszerűen megkövetelte a szerzőtől ezt a változtatást. Ha a Vulgata szórendje maradt volna meg, elveszett volna az antifóna benső ereje, ui. a dallam a maga csúcspontját a „meum” és az „in me maneat” szavaknál éri el, ahogy a tanbeli, doktrinális mondanivaló is a „meum”, „meam” szavaknál tetőzik be

A gregorián énekek szerzői elég nyilvánvalóan teljesen szabadnak érezték magukat. Ez első pillantásra azt sugallhatja, hogy a Szentírást mindenféle aggály nélkül változtatgatták. De éppen az ellenkezője igaz: a gregorián ének egész egyszerűen a Szentírás magyarázata.

(The Latin Mass Magazine, Vol. 9, No. 3, 2000; © Sedes Sapientiae)

Ez a legtöbb magyar fordításban így szerepel: „Uram, hallottam a te hangodat, és féltem.” De az audítus helyes fordítása nem a „hang”. A szó jelentése: hallomás, hír; az, amit meg lehet vagy meg kell hallgatni. Szúnyogh Xavér atya fordítása még mindig a legjobb: „Uram, hallottam, amit hirdettél, és félelem fogott el.” Több magyar fordítás pedignem is ezt a latin változatot, hanem a neo-vulgátát veszi alapul.

Joseph Card. Ratzinger, a Hittani Kongregáció prefektusa „Beszélgetés a hitről” c. könyvéből.

(A fordítást az OHB liturgikus-zenei csoportja 1988. húsvéti értesítője alapján közöljük)

A szent zenéről:

Az Egyház liturgiájában mutatja meg legteljesebb módon szakrális jellegét, melynek egyedüli forrása az igaz és élő Isten. Vajon fontos-e mindenki számára ez a méltóság, mely méltatlansága ellenére bízatott a kereszténységre? Vajon mi tudunk-e kisebbedni, s az isteni szentség ezáltal növekedni bennünk és rajtunk keresztül? Választ keresve legyen vezetőnk és iránymutatónk most Ratzinger bíboros, akinek gondolatai és súlyos szavai talán megrendítőek, de a kérdés lényegétől soha el nem hajlanak:

Van-e hely a ‘sacrum’ számára?

„A liturgia nem show-műsor, látványosság, amelynek zseniális rendezőkre és tehetséges színészekre lenne szüksége. A liturgia nem szimpatikus meglepetésekből és megragadó ‘telitalálatokból’, hanem ünnepélyes ismétlésekből nyeri életerejét. Nem az aktualitást kell kifejeznie és azt, ami kérész-életű, hanem a Szent, a Sacrum misztériumát. Sokan gondolták és mondták, hogy a liturgiát az egész közösségnek kell kidolgoznia ahhoz, hogy azt valóban magáénak érezze. Ez a látásmód oda vezet, hogy a sikert a látványosság és a szórakoztatás hatásfokával mérik. De ilyen módon a liturgia sajátságát vesztették el, ami nem abból származik, amit mi teszünk, hanem abból a tényből, hogy valami történik bennünk, amit mi, mind együtt sem tudnánk megtenni. A liturgiában egy erő működik, egy hatalom, amelyet még maga az Egyház sem tudna ránkruházni, nekünk átadni: az, ami itt megnyilatkozik, valami egészen más, ami a közösségen keresztül érkezik ugyan hozzánk, de aminek a közösség nem ura, hanem szolgálója, egyszerű eszköze.”

„A katolikus ember számára a liturgia a közös haza, azonosságának forrása, ezért kell előre meghatározottnak és változatlannak lennie, hogy a rítuson keresztül Isten szentsége nyilatkozzék meg. Ezzel ellentétben az a lázadás, amit a kreativitás megsemmisítésével vádolt ósdi rubrikák szigora elleni fellépésnek szoktak nevezni, a liturgiát belesodorta a ‘do it yourself’ örvényébe, banálissá tette, hogy alászálljon a mi középszerűségünk mértékére.”

„A zsinat nagyon helyesen emlékeztet arra, hogy a liturgia actiot is jelent, cselekvést, és kérte, hogy a hívek számára biztosítsák a tevékeny részvételt, az actuosa participatiot. Ez korrekt elképzelés, de a zsinat utáni magyarázatok révén végzetes megszorítást szenvedett. Olyan benyomás támadt, hogy a tevékeny részvétel csak akkor van meg, ha külsőleg észlelhető tevékenységet tapasztalunk: bevezetők, énekek, beszédek, felolvasások, kézszorítások... De azt elfelejtették, hogy a zsinat az actuosa participatio körébe sorolja a csendet is, mely valóban mély, személyes részvételt segít elő, s megengedi, hogy bensőleg hallgassuk az Úr szavát. Márpedig bizonyos rítusokban ennek a csendnek ma már semmi nyoma sem maradt...”

„Számos liturgikus szakember ezt a kincset (ti. a szent zenét) félredobta, ezoterikusnak nyilvánította, és elvetette azért, hogy a zsinat utáni liturgia mindenki számára és bármikor hozzáférhető legyen. Tehát nincs többé szent zene, mert száműzték jobb napokra, kivételes alkalmakra, székesegyházakba, kolostorokba; helyette ‘használati muzsika’ van, dalocskák, könnyed dallamok, mindig az, ami a ‘legmenőbb’.”

„A zsinat szerint maga a szent zene is liturgia, és nem egyszerű, szépítő járulék. Könnyen kimutatható, tényekre támaszkodva bizonyítható, miként lett a szépség elhagyása a lelkipásztori kudarc egyik oka!”

„Egyre nyilvánvalóbb az a rémítő elszegényedés, ami megmutatkozik mindenütt, ahol száműzik a szépséget, vagy alárendelik azt a ‘hasznosság’-nak. A tapasztalat máris megmutatta, hogy a ‘mindenkinek megközelíthető’-nek egyedüli elvként hajtogatása nem tette a liturgiát sem igazán érthetőbbé, sem nyitottabbá, csak szegényebbé. Az ‘egyszerű’ liturgia nem jelenthet nyomorúságot vagy olcsó megoldásokat. Van olyan egyszerűség, amely a banális, a közönséges következménye, és van olyan egyszerűség, amely a lelki, kulturális, történelmi gazdagságból forrásozik... Felszámolták a klasszikus egyházi zenét a ‘tevékeny részvétel’ nevében, de nem jelenthetné a tevékeny részvétel a szellem és az értékek befogadását is? Semmi aktív nincs abban, amikor az ember hallgat, befogad, megindul? Nem az ember lealacsonyításáról van-e szó, amikor egyedül szóbeli-orális kifejezési módra korlátozzuk a liturgiát? Tudnunk kell, hogy az értelemszerűen tudatos a jéghegy csúcsához hasonló, ha hozzámérjük mindahhoz, amit benső életünk teljessége jelent. Amikor erre rákérdezek, nem azon erőfeszítések ellen szólok, melyek az egész éneklő sereget szeretnék énekre bírni! A ‘használati zenével’ szembeszállni annyit jelent, mint szembeszállni egy olyan kizárólagosság elvével, amit sem a zsinat, sem a lelkipásztori szempont nem igazol.”

„Az Egyház, amelyik megelégszik a ‘használati zenével’, beleszédül az ostobaságba és maga is ostobává válik. Őt valami emelkedettebb illeti meg! Az Egyháznak, amint ezt az ószövetségi Templomról is mondják, a dicsőség városának kell lenni, tehát annak a helynek, ahol az emberiség panasza, sóhaja összegyűlik és Isten füléig elhatol. Az Egyház nem elégedhet meg a közösség ízlése szerint egyedül ‘használatossal’: föl kell ébresztenie a Kozmosz hangját és a Teremtőt dicsérve napfényre hoznia a Kozmosz dicsőségét. Közben pedig az Egyház maga is dicsőségessé válik, szépséggé, lakhatóvá, szeretetreméltóvá.”

Nem a zene stílusa a lényeg, Hanem az, hogy az előadó hiteles életet él-e, és Isten hívta e el az Ő szolgálatába. Ha igen, azon áldás lesz. ha nem, a konzervatív zene sem ér semmit. A csim-bum cirkuszt én sem szeretem. De az énekeket húzva, nyúzva énekléstől épp úgy rosszul vagyok. Én azt szeretem, ha élet van a zenei szolgálatban. Ha az aki zenél énekel, hiszi azt amit énekel. És akkor minden stílus szép. Nagyon fontos, hogy a szöveg jól érthető legyen, ne nyomja el a zene, csak emelje ki, díszítse fel. A mai konzervatív zenék is modernek voltak a maguk idejében. Hallottam baptista ifiseket régi hithangjai énekeket kicsit fiatalosra hangszerelve énekelni, megindító volt. de nagyon sok értékes dicsőítés van a mai modern zenék közt a sok "szemét" mellet, ami régen is volt, csak ránk az arra érdemesek maradtak. Csak olyat énekelj, ha zenész vagy játssz, amit szívből tudsz énekelni.

A Jézusba vetett hit reményt ad, elfogadhatnám az evolúciót is, de az nekem nem ad semmit.

Már megint tévútra lett vive az egész.

Én voltam a 2. akinek nem tetszik a gitáros mise.

Én nem ítélem el azokat, akiknek tetszik. Nem teszek Isten nevében különbséget hangszer és hangszer között, nem tudom hol olvasott ki bárki is ilyet a soraim között.

Viszont, a kereszténység igen is a tradíciókról, a tekintélyről, a nemességről és a büszkeségről szól, kedves nem tudom hányadik válaszoló, aki nivelálltad az egsézet. Javaslom tanulmányozd 2000 év keresztény birodalmainak történelmét, ugyanis a kereszténység nem vatikán2-vel kezdődött 1964-ben.

Még egyszer, akinek "fekszik" ez a dolog, élvezze, én zért nem nézem le. Nekem egy kicsit emelkedettebb, fennköltebb, méltóságtelibb zene kell, hogy el tudjak mélyülni.

És arról remélem nem fogunk elkezdeni vitatkozni, hogy egy oratórium komplexebb, profibb és emelkedettebb zene mint egy gitáros összejövetel.

Egyébként szerintem annyira nevetséges látvány, amikor ugrálva Jézusról énekelnek amolyan "Jézus a haverom és jókat dumálunk" stílusban LOL

Mint pl. ez is : http://www.youtube.com/watch?v=7-NOZU2iPA8

Meg az ilyen keresztény rock slágerek áááá :DD

Nem tudom, h minek kell minden hagyományosat helyettesíteni valami újjal. Talán nemsokára már úgy fog kinézni egy liturgia már úgy fog kinézni, h a templom közepén egy parókus ruhába öltözött DJ bömböltet keresztény techno-slágereket, amire az ikonosztázból átalakított bárpult köré tömörülő hívők önkívületben azaz Jézustól megvilágosulva)tombolnak.Persze csak azért, mert haladni kell a korral.

"Énekeljetek az Úrnak új éneket; énekelj az Úrnak te egész föld!" (Zsoltárok 96:1)

"Énekeljetek néki új éneket, lantoljatok lelkesen, harsogón." (Zsoltárok 33:3)