A buddhisták nem szexelnek?

"De pl. nézd meg az előző hozzászólást: ".. emberiség eljövendő célját mutatja be...". Eleve egy hű Buddhista ilyet nem mondana, eléggé arrogáns kijelentés, ami azt próbálja sugallni, hogy ez az irány a tökéletes és nincs más módja a boldogságnak. Pedig Buddhának az egyik fontos irányelve volt, hogy semmit sem szabad csak úgy elfogadni, mindenen el kell gondolkodni és mindenki maga módján keresse meg a boldogságot/megvilágosodást. "

Kedves válaszoló, először is, nem vagyok Buddhista, sem pedig bármelyik vallás követője. Nem szántam arrogánsnak sem. A gyökerüknél minden nagy vallás egy spirituális forrásból táplálkozik. Az, hogy a felszínen mi van, az az emberi értelmezés(legtöbbször félre) évezredes üledéke. A dolgok lényegisége nem a formában van, erre próbált Buddha, és Jézus is rávezetni minket.

Ezért tartom azt, hogy teljesen mindegy ki milyen vallást követ, ha annak igazán a mélyére néz, ugyanazt látja, így felesleges arról tárgyalni, ez vagy az a vallás vagy filozófia a jobb.

Egyetértek abban, hogy egyik vallás vagy filozófia sem tökéletes, mivel mindegyik már egy ideológiává vált, az ember formává redukálta a végtelen bölcsességet.

Tehát az én érzésem az, hogy az eredeti spirituális utat kell bejárni az igazi boldogsághoz, megvilágosodáshoz ez pedig se nem buddhizmus, se nem kereszténység, bár ez a fő dolog mindkettőben ott van, csak nem a fogalmi, ideológiai keretükben.

Másik felvetésedre annyit fűznék hozzá, hogy a cselekvés szép dolog, de egós állapotban mindig valami előny szerzésére irányul. Nem feltétlenül anyagira gondolok, elég egy "én milyen jó ember vagyok, segítek másokon" érzés is. A cél az elkülönülés,kitűnés, ami az egó egyik alapkritériuma. A lényeg a fenti idézetben, hogy jobb leszek így, mint mások.

Ha valaki nem visz bele egót, ott van az igazi szeretet érzése, és a béke, ami már valami mélyebb elégedettséget ad. Úgy már magától jön, természetesen.

A lényeg, amit mondani akartam, hogy a cselekvés nem lehet elsődleges, mivel azt lehet egósan, és anélkül is csinálni. A cselekvés akkor lesz elsődleges, ha valaki elérte a legmagasabb tudati szintet, mint Jézus, vagy Buddha. Jézus nem hiszem, hogy azért tette amit tett, mert több akart lenni másoknál tudat alatt.

A "leszarom" buddhisták is ugyanúgy azonosultak az egójukkal. Ez is egy elszeparálódás talán, a lényeg, hogy ez sem vezet a cél felé.

És a végére, én is még dolgozok az egómon, lehet itt-ott belecsúsztam egy kicsit, remélem azért átjött a mondandóm.

Ja, még egy dolog: Én így gondolom, ez a jelenlegi meggyőződésem, nálam működnek ezek a tanítások, de lehet, hogy nem is ez a legmegfelelőbb út. Én vállalom, ha nem :)

Még egy gondolatom támadt, az előző hozzászólásomhoz fűzve.

Lehet másokon segíteni úgy is, ha közben te is rosszul érzed magad, meg úgy is, ha nem. Szerintem.

"Na most a világtól és társadalomtól elszakadt "leszarom" Buddhistáknak önkielégítő módon van szeretet és együttérzés érzetük, de ez nem lehet cselekvő szeretet, maximum valami rutin segítséget nyújtanak"

Kicsit félreértettem, kire mondtad azt, hogy "leszarom" buddhista.

A szeretet az bennünk van, nem kapjuk sehonnan(vagy is mélyről, az Isteni énünkből, a spirituális forrásból származik). Még az sem, aki azt hiszi, hogy mástól kapja(másik embertől, vagy bármi formától a világban). Lehet, hogy csak a te szemedben látszik ez az egész rutinszerűnek, és lehet, hogy pont ők vannak magasabb tudati szinten, amit neked is el kell érned, ha fejlődni szeretnél lélekben.

Miért ne lehetne egy önmagában is boldog, mindig mosolygó ember valóban segítőkész?

Nem azt mondom, hogy így van, hanem hogy lehet :)

Kedves Pendulum92,

Köszönöm válaszod! Szerintem többé kevésbé hasonlóan gondolkodunk a spiritualitásról.

Azonban viszont az "egó" olyatén megközelítése, hogy az valami rossz, elutasítandó dolog és minden bajnak forrása számomra nehezen elfogadható és ijesztő dolog.

Én véleményem szerint az az egónak titulált dolog a tudatos gondolkodás maga, és része az egésznek.

Persze igaz, emiatt szenvedünk sokat és emiatt ártunk másoknak, viszont ez az ahonnan a jó és rossz is jön.

És ennek köszönhetően elmélkedhetek spiritualitásról, kereshetem meg a magam útját, írhatok ide hozzászólást... és valószínűleg te is ugyanígy vagy erre képes.

Nem tudom, hogy egó nélkül bármilyen tudatos cselekvésre képes lenne e az ember. Szerintem ami ezen kívül marad az csak a vegetatív funkciók, illetve a rutincselekedetek. De semmilyen átgondolt, "megrágott" cselekedet nem jöhet létre, ahol mérlegel az illető jó és rossz között. Szerintem Buddha és Jézus is szintén tudatos gondolkodását használta, amikor másokat tanított, különben egy mukk szó sem jött volna ki a szájukon.

Hogy önző lenne az egó?... valóban felfoghatjuk így is... minden tudatos cselekedetünk valamelyest önző és nehéz valódi altruista magatartást kimutatni. Pl. a szülőkről is mondhatjuk, hogy a gyermekekről való gondoskodás az ezirányú ösztönök kielégítését szolgálja, illetve annak a "vágynak" a része, hogy később majd a gyermekek róluk gondoskodjanak.

Akár még a névtelen adakozó is egyfajta pozitív önkép és önbecsülés miatt teszi azt amit tesz.

De ennyi erővel akkor mennyivel kevésbé önző dolog az, ha valaki olyan állapotot keres, ahol egy folyamatos jóleső "szeretet", "együttérzés" érzet van, amelyre nem reagál, és bezárkózva ezt élvezi. Ennyi erővel bárkinek nyitott a lehetőség. Bizonyára műtéti úton is lehet lobotómiát végezni a jobb agyfélteki prefrontális kérgen, és ott az örök nirvana.

Nekem ez kicsit menekülésnek tűnik és a legönzőbb dolognak a világon. Lehet hogy nagyon kellemes és eufórikus dolog, de szerintem ha a szeretetből semmi se jön ki cselekvés formájában, akkor az nem is igazi szeretet. Ennél azért az "önző" önkép igazoló jótevés összességében sokkal jobbá teszi a világot, mint a passzív "maszturbáló" belső szeretet érzete.

Ezért félek az egész ilyetén spirituális bölcselettől. Lehet, hogy sok fájdalomtól szabadítana meg, ha gondolkodásmódot váltanék és igyekeznék minél kevesebbet "agyalni" bonyolult és aggasztó dolgokon, illetve még meditációval is rátennék egy lapáttal. De pl. pont a szeretteim iránti szeretetem és a jó-cselekedetre való képességemet félteném. Hogy tudnák bárkinek is valódi jót és segítőt tenni, ha nem használom az "egót" (tudatos gondolkodást)? Hogy jövök rá mire van a másiknak szüksége? Hogy tudom hogy bajban van? Hogy veszem rá magam, hogy tegyek valamit, ha nem is aggaszt a dolog és nem érzem az ez irányú késztetést, fájdalmat? Lehet hogy a gyökerében valami önző késztetés van, de végeredményben akkor is van rá esély, hogy jót tegyek. Inkább ezt mint semmit vagy nem tudatos rutinsegítséget, amivel szintén sok fájdalmat és szenvedést lehet okozni. (Mert én ezt tapasztaltam meg.) Csak ugye aki így áll hozzá az sose fogja megtudni, hogy valójában rosszat tett és ártott, mert ezt is csak az egón keresztül tudatosulhat. Persze ha ez nincs, akkor minden jó volt és mindenkit szeret és mindenkivel együtt-érez. Nem magunk becsapása ez?

Kedves kérdező, én pont hozzád hasonló esettel találkoztam és azért kezdtem ide írni. Reakcióddal együtt-érzek.

És még egy hozzászólás ami kicsit durvább lesz: Akkor kezdtem el igazán megrémülni egy Buddhista illetőtől, amikor egy olyan mondattal fejezte ki magát, hogy ő azért viselkedik felszínesen egy emberi kapcsolatról, mert nem akar aggasztó kérdéseken gondolkodni: Hogyan? Kivel? Meddig?

Akkor persze még nem tudatosult bennem, hogy ez pont a Buddhista világnézetéből fakad, hogy nem akar aggasztó dolgokra gondolni, illetve kerüli a mélyebb emberi kapcsolatokat.

És ekkor jutott eszembe, hogy katonai pályafutásom során, pont ugyanígy tanították katonai pszichológiából is, hogy lehet az embert egy másik ember megölésére rávenni, amire alapból ösztönösen képtelen. Ilyenkor beugranak a gondolatok amikor fegyvert fog a másikra és szemtől szembe látja, hogy "Vajon van neki is családja?, Gyerekei?, Majd meggyászolják?, Akár lehet, hogy pont olyan ember mint én vagy a barátaim." stb.

Ekkor mi a megoldás? Arra kondicionálni a lövészt, hogy ne gondolkodjon tudatosan. Reflexből lőjön a sziluettre, a légzésére és arra koncentráljon, hogy az irányzék elvágólag legyen. Azaz a pillatatban éljen.

Nem azt akarom mondani, hogy a Buddhisták gyilkosok és ártalmasabbak lennének mint bárki más, mert ez természetesen nem igaz. A Buddhista moralitás rutinszerű elfogadása megakadályozza őket. De összességében nekem rémisztő, hogy ugyanaz a pszichopata agyi folyamatokat használják ők is ki a "boldogsághoz" vezető úton, mint amivel a katonák gyilkolni tudnak.

Sziasztok.

Előre is elnézést, hogy beleszólok a beszélgetésbe.

#15.

Ha az egót "én" ként definiáljuk, akkor természetesen igaz az, amit leírsz vele kapcsolatban (tudatosság), de van egy sanda sejtésem, hogy Pendulum92 definíciója az egóra egy hamis, illuzórikus "én" érzet, és ő látja, hogy emögött az egó mögött, a földi embernek még latensen, meghúzódik egy "igazi én" érzet, ami a buddhizmusban a buddha állapot, kereszténységben pedig a krisztusi állapot.

S ha ez a hétköznapi én "mögött" álló állapotot vesszük, akkor ott például egy önzés teljesen megszűnik, mivel ebben az állapotban már nincs olyan, hogy "én és nemén", nincsen elválasztás, szeparálás, hanem egyetlen Egész van, vagyis nem lesz minek az érdekét háttérbe szorítani (ez az önzés jelentése ugye).

S ez az állapot nem egy elmenekült állapot, hanem ekkor pont hogy úgy látja az ember a dolgokat, ahogy azok ténylegesen vannak, igazi együttérzést és szeretetet tud tanúsítani, hiszen mindent érez egyszerre, mert abban tényleg igazad van, hogy az is egyfajta önbecsapás, hogy valaki bezárkózik, szóval ahogy Pendulum92 mondta, aggodalom és félelem nélkül is lehet gondoskodónak lenni.

Kérdező.

"A párom mindig nyugodt és vidámnak tűnik, még akkor is ha rossz dolog történik, szomorúnak kéne lennie vagy valami...

Persze, biztos jó ha az ember mindig boldog, de ez akkor is így a normális egy buddhistánál, hogyha ezzel másoknak rosszat tesz?? Akkor is elérte a célját, ha az akit szeret az boldogtalan miatta?

A buddhisták csak magukra gondolnak, más nem számít?"

Nem akarok feltételezésekbe bocsátkozni, de lehet hogy le kéne üljetek és el kéne beszélgessetek mélyen erről az egész témáról, mert lehetséges, hogy valamelyikőtök valamit nagyon félreért. Nehogy ez a félreértés a kapcsolatotok rovására menjen.

Egyébként egy dolgot, ha nem bánsz, megjegyeznék. Ha valaki 100% osan tudja, hogy az emberek és dolgok között egy elválaszthatatlan, szétszedhetetlen kapocs van, akkor ez az ember nem fog vágyni, hiszen a vágy az hiányérzet, és csak az tud hiányozni nekünk, amiről azt gondoljuk nem önmagunk, amiről azt gondoljuk, hogy tőlünk külön van.

Kedves Angelo84,

Köszönöm válaszod! Amiket leírtál igazándiból már mind halottam és olvastam. Igazság szerint már meg is tapasztaltam, Vipassana tanfolyamon is részt vettem.

Tudom, hogy az egót így értik. És való igaz, hogy létezik egy mélyebb én a jobb agyféltekben, amit ti annak tekintetek. Igaz hogy ez "öntudatban" van és én érzetet generál. Csak az a gond szerintem, hogy ez önmagában csak érzeteket gyűjt a külvilágból és a gondolkodási képességnek csak egy kis szelete. Önmagában nem tud semmit se csinálni, nem tud információkat feldolgozni és absztrakt elméleteket alkotni, nem értelmezi a külvilágot, csak érzeteket kelt róla. De való igaz, hogy kafa érzés ide zárkózni.

A magyar nyelv zseniális. Ugye angolul self-aware vagy consciousness szót használják. Nálunk a tudatosság, tudat szó van. Ami a tud igéből származik. Namost önmagában a jobb agyféltek nem igazán tud semmit, nem alkot és használ tudást, csak érez. Ami bármilyen jó is, akkor se teljes embert jelent. Senki se tud a jobb agyféltekkel önmagában bonyolultabb dolgokat csinálni szerintem. Te se tudnál ide írni egy szót se. Vagy akár valakit megkérnénk, hogy egy matematikai feladatot oldjon meg jobb agyféltekkel meditálva... szerintem nem jönne össze.

Szóval nekem erősen kétséges, hogy erre az állapotra a tudatos szó odapasszol e. Valahol a tudatosság és tudatalatti határperemén van, de ahhoz kevés, hogy önállóan gondolkodjon.

És erre célzok végig, hogy gondolkodás nélkül szerintem képtelenség segíteni és odaadóan szeretni. Vagy úgy, hogy minimalizáljuk a gondolkodást. Ugye ha valaki mondjuk az utcán egy hajléktalan leszólít, hogy adjál neki egy kis üveg szeszt, akkor ilyenkor már erőbefektetés kell, hogy az ember átgondolja, hogy annak a szerencsétlennek ha most szaladok és veszek egy rakétát, akkor valóban segítek e rajta és jobb lesz e neki. Vagy csak ösztönösen az első ingernek engedelmeskedik és odaadja amit kér a végtelen belső szeretetével és együttérzésével.

De nyitott vagyok és természetesen aki spirituálisan magasabb szinten van, akkor teljesen érthető ha megpróbál rajtam segíteni és meggyőzni, hogy valójában helyes életvitel az "egót" kiütni. Szóval kérem tegyétek ezt, elvileg akkor lehet egó nélkül is egy sokkal magasabb gondolati szint, ami logikailag kikezdhetetlen számomra és meggyőz.

Angelo84 hozzászólását akár én is írhattam volna. Valószínűleg nem véletlen, ugyanazt érzi, mint én :) ( és ugyanazt is olvasta valószínűleg)

Kedves 72%-os,

Kérlek ne bántódj meg, de amíg az igazi Isteni énünket a jobb agyféltekében keresed, addig meg fogsz rekedni a materialista gondolkodás ezen lépcsőjén, és nem tudsz továbblépni spirituális értelemben.

Ahogy írtad, az egó nem rossz, hanem tudattalan. Az egó viszont nem a tudatos én, se nem a gondolkodás. Ezek mind létező dolgok, se nem rosszak, se nem jók. Az egó, ami a keresztény hitben a sátán eszköze, fertőzte meg a tiszta tudatú embert a jó és rossz tudásával(Ádám és Éva története az almával).

A jó és rossz egy ítélet. Mindkettő káros, és az egó tulajdonsága.

Lehet rosszul fogalmaztam ezelőtt. Az egót nem kell kiütni, hanem rá kell jönni, hogy az egó nem a te legmélyebb, igazi éned.

Amikor erős érzelmi áradatot érzel, egy pár másodpercre nézz magadba. Figyeld az érzést, teljesen add át magad neki, és vedd észre, hogy van ott a háttérben " más" is. Egy békés, nem ítélkező, nyugodt figyelő jelenlét. Ez az igazi éned, amit elfed az egó, és úgy tesz, mint ha te lennél.

És itt kéne megfogalmazni mi is az egó. Talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy egy önműködő, maga túléléséért küzdő entitás, energiaminta. Gondolatokat, érzelmeket gerjeszt, rávesz az ezekkel való azonosulásra, mivel ezekben él. Az egó "valaki" akar lenni, el akar szeparálódni a világtól: vagyok én, és van a többi dolog, ember. Fél a saját halálától, a kisebbedéstől, hogy a másik ember nagyobb, mint ő.

Tegyük fel, elveted az egót. Nem veszíted el a részvétedet, a szeretetet, sem a gondolkodási képességedet, csupán ezentúl nem az elméd használ téged, hanem te használod az elmédet, amikor te akarod(!) Kreatív, valóban "jó" dolgokra. A világ mai állapota mutatja meg igazán az egó örültségét! Nem kell messzire menned hozzá, hogy ezt belásd. Őrültek vagyunk.

Annyi, de annyi kényszeres, ismétlődő, felesleges gondolkodással töltjük az időt ahelyett, hogy megtapasztalnánk az Élet szépségét és csodáját a jelenlétben.