Keresztyének, mit gondoltok az endori halottidézésről?

Sziasztok!

Kedves tegnap 18:00-kor offoló kommentelő. A halhatatlan lélek nem azonos az öntudattal. A Szentírás szerint egyedül Isten halhatatlan (1Tim. 6:16), minden teremtménye halandó.

A 20. században általánosan elismertté vált a keresztény teológiában, hogy a lélek természetes halhatatlanságának tana - mely szerint az alacsonyabb rendű, halandó test porrá lesz a halálban, a magasabb rendű, halhatatlan lélek pedig különválik és tovább él Istennél az üdvösségben vagy a kárhozatban – nem biblikus tanítás. Rámutattak arra, hogy az ókori görög filozófia közvetítésével, a platonizmus, illetve még inkább az újplatonizmus révén hatolt be a lélek természetes halhatatlanságának eszméje a kereszténységbe.

Az ókori pogány vallások szinte mind vallották a lélek természetes halhatatlanságát. Izráel egyedül állt azzal az álláspontjával, hogy elutasított mindennemű halottkultuszt, a halált a bűn büntetésének tekintette, amelyből csak Isten kegyelme által, csak a halált okozó bűntől való elszakadás nyomán lehetséges a szabadulás, feltámadás által az idők végén.

Az őskeresztények még ugyanígy gondolkodtak a halálról. Az úgynevezett konstantinuszi fordulat nyomán azonban a kereszténység gyakorlatilag szövetségre lépett a pogány vallási és filozófiai eszmékkel. A lélek halhatatlanságának tana ettől fogva lett uralkodóvá a kereszténységben. Feledésbe merült a halál mibenlétéről és a haláltól való szabadulásról szóló eredeti bibliai tanítás. Közrejátszott ebben az is, hogy a kereszténység mindinkább „felhígult”, miután i.sz. 380-tól állami törvény kötelezte a római birodalom valamennyi polgárát a kereszténység felvételére. A pogányságból jött, megtéretlen tömegek számára pedig hihetőbb volt a lélek halhatatlanságának emberi elképzelése. Könnyebb volt ezt elfogadni, semmint elismerni azt, hogy a halál a bűn zsoldja, és hogy annak hatalmából csak Isten kegyelme által, csak a bűnnel való szembefordulás útján szabadulhat meg az ember.

A 16. századi reformáció idején is csak Luther és Tyndale 1 látta tisztán az eredeti bibliai tanítástól való eltérést. A 20. század első felében valóságos forradalmat idézett elő a keresztény teológusok körében Karl Barth és Oscar Cullmann tanítása, akik azt vallották, hogy „platoniatlanítani” kell a halálról szóló kereszténytanítást, és helyreállítani az eredeti evangéliumi reménységet, a feltámadásba vetett hitet.

„A lélek halhatatlanságába vetett hit nem számol komolyan a halál valóságával: régi, platonikus-orfikus eredetű meggyőződés szerint csak a test kerül a halálba, a lélek-szubsztancia kikerüli azt. Sok más, idegen hatással együtt ez a filozófiai-mitikus gondolat is átkerült a kereszténységbe, és elfoglalta a biblikus reménység helyét… megüresítve a feltámadás értelmét. Az Ige szerint a teljes testi-lelki ember bűnös, ezért a halál – mint a bűn zsoldja – a teljes embert éri.” (Dr. Nagy Gyula evangélikus teológiaprofesszor: Dogmatika, teológiai akadémiai jegyzet)

Az örök élet ellentéte nem az örök szenvedés, hanem a végleges halál, a megsemmisülés. Jézus ettől váltotta meg az embert.

Üdv. Péter

Sziasztok!

Igen, a feltámadás testi és lelki értelemben is értendő. A Biblia két halálról beszél, az első még nem végleges, csak a második az (Jel. 20:6).

Az első halál még nem a személyiség végleges megsemmisülése a Biblia szerint. Isten igazsága, erkölcsi világrendje azt kívánja, hogy minden ember elszámoljon az élet ajándékával és az Isten által neki felkínált kegyelmi lehetőségekkel, akár jól, akár rosszul használta fel ezeket. Az összes ember megítélése és az egész földi, emberi történelem kiértékelése pedig csak a történelem végén, egyszerre történik meg minden emberre nézve, Jézus visszajövetelekor, illetve az ún. utolsó ítéletkor. Erre az ítéletre – amely azonban nem egy pillanat, hanem egész folyamat – minden ember feltámad a Biblia tanítása szerint. Maga Jézus Krisztus mondta egyértelműen:

„Eljön az az óra, amikor mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az Ő szavát, és kijönnek. Akik jót cselekedtek, az élet feltámadására, és akik a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására.” (János 5,28–29)

Akik az élet jogának örök elveszítésére ítéltetnek ekkor, azokat sújtja az ún. második halál, vagy a kárhozat halála. Ez a végleges megsemmisülés, az örök halál.

A halálban elvész, vagy visszavonatik az „élet lehelete”, ajándéka. Ennek következtében az „élő lélek” azonnal eltűnik, megszűnik létezni. A test pedig felbomlik, porrá lesz. Így jelentette ki Isten a halál valóságát az embernek mindjárt a bűneset után: „Por vagy te, és ismét porrá leszel.” (1Mózes 3,19) Az Istentől nyert „élet lehelete” nélkül nincs élő lélek, emberi személyiség, hanem csak por, holt anyag. Figyeljük meg: nem azt mondja a fenti ige, hogy a test lesz porrá a halálban, hanem hogy „te magad vagy por” és „leszel ismét porrá”, mert nem is létezel önmagadban, Isten nélkül.

Jézus mondta a régen elhunyt halottakról, hogy Isten számára ők mind létezők, mert „mindenek élnek őnéki” (Lukács 20,38). Bár emberileg semmi sem marad a halálban az emberből, Isten emlékezetében „él” minden teremtménye, és bármikor feltámaszthatja őket. Amint a teremtés és az élet titkát sem, úgy ezt sem nyilatkoztatta ki Isten, hogy miként őrzi meg a megholtaknak mintegy a „személyiségadatait”. Határozottan kijelenti azonban, hogy mind az Atya, mind a Fiú „akiket akar, megelevenít” (János 5,21).

Sok ember lehetetlenségnek tartja a feltámadást. Ezen a ponton megakadnak, mert ezt az ígéretet hihetetlen mesének tartják. A Biblia is idézi a feltámadásra vonatkozó jellegzetes emberi kérdést, és választ is ad rá: „De mondhatná valaki: Mi módon támadnak fel a halottak? És minémű testtel jönnek ki? Balgatag, amit te vetsz, nem elevenedik meg, hanem ha megrothad. És abban, amit elvetsz, nem ezt a testet veted el, amely majd kikél, hanem puszta magot, talán búzáét, vagy más egyébét. Isten pedig testet ad annak, amint akarta, éspedig mindenféle magnak az ő saját testét.” (1Korinthus 15,35–38) Ha a természetben mindenütt ott látjuk azt a csodát, hogy egy parányi mag őrzi egy növény teljes növekedési, virágzási és termő „programját”, akkor miért is tartjuk olyan hihetetlennek, hogy Isten meg tudja őriz- ni egy ember személyiségének jellemzőit is a maga „technikájával”, s ezáltal újra tudja teremteni?! Blaise Pascal az alábbi megállapítást tette:

„Milyen meggondolásból állítják, hogy nem támadhatunk fel? Mi nehezebb: megszületni, vagy feltámadni; az, hogy ami sohasem volt, legyen, vagy hogy továbbra is legyen, ami egyszer már volt? Nehezebb-e vajon életre születni, mint az életbe visszatérni? A megszokás miatt az egyiket könnyűnek, a megszokás hiánya miatt a másikat lehetetlennek tartjuk.” (Gondolatok, 222. sz. töredék)

Az ember úgy éli át a halál és a feltámadás közötti állapotot és időt, mint egy alvást. Mind az Ó-, mind az Újszövetség egyaránt ezt a hasonlatot alkalmazza:

„[A halottak] az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek fel az ő álmukból.” (Jób 14,12)

Pál apostol írja: „Nem akarom..., hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert hisszük..., hogy Isten előhozza azokat, akik elaludtak.” (1Thesszalonika 4,13–14)

Milyen megnyugtató és bátorító ez a hasonlat! Az alvás nem kellemetlen dolog. És azon sem kell aggódni, hogy vajon mit álmodunk:

„Sokan vannak, akik szívesen megkérdezték volna Lázárt, mit csinált, mit gondolt, érzett és látott, amikor négy napig a sírban volt (János evangéliuma 11. fejezete)... Én azonban egyedül az Íráshoz tartom magamat. Ez pedig azt mondja: alusznak. Úgy vélem, hogy az aluvás annyira hatalmában tartja őket, hogy nem éreznek és nem látnak semmit, még sokkal kevésbé, mint amennyit az ember a természetes alvásban érez. Ha pedig feltámadnak, akkor ez úgy megy végbe rajtuk, hogy nem is tudják, hol voltak.” (Luther Márton: Jónás könyvéhez írt magyarázatok)

Üdv. Péter

"tudom, milyen az, amikor gonosz szellem jelenti ki magát Istenként"

Menthetetlenül ostoba vagy :D Na én léptem, mert ahogy látom a józan ész itt csődöt mondott.

Valahol logikus az elgondolás, hogy visszavonja Isten a szellemet, és akkor megszűnik a tudat. De vajon az emberben lévő szellem vonatik vissza? Mi a helyzet a bukott angyalokkal (főleg mindannyiunk ellenségével, a sátánnal)? Ők ez alapján az elgondolás alapján nem is létezhetnének. Ha viszont a szellem az Istentől fuggetlenul is megmarad, akkor ez vonatkozik az emberi szellemre is. Nem kell test a tudathoz. Az rendben van, hogy fizikai test nélkül az ember nem ember, és ez örökre igy van, ezért mondja, hogy lesz új ég, új föld, feltámadott test. Valamiképp Istennek ez fontos volt hogy ne teljesen újat alkosson bizonyos szempontból, hanem a régit újítja meg (az emberi test szempontjából).

De az öntudatához nem kell test. Rendben van, hogy sokszor álomhoz hasonlítja a halált, de mond ezzel kapcsolatban mást is. És a fő kérdésem még mindig az, hogy Jézus szerinted tényleg ilyen feltételek mellett vállalta be a kereszthalált? Nézzük a minden gonoszsagra kepes emberi lényeket. A sorsukkal kapcsolatban két dolog van eszerint a tanítás szerint: végső soron örökre megsemmisulnek, vagy elfogadják a kimondhatatlan kinok árán vegbevitt megváltást, és örökké élnek. Nekem ez, bármennyire szeretőnek is képzelem Istent, egyszerűen irracionális. Nincs értelme. Ha egy lény legrosszabb esetben megsemmisül, akkor nincs sammilyen tét az életben. Én pl simán kiegyeznek a megsemmisüléssel néha, amikor pl jól megsértődök Istenre, mert már párszor eljutottam oda, hogy még létezni is gyűlölök (na persze nem is a pokoltól való félelem tart vissza az ongyilkossagtol, egyszerűen Isten nem engedett meghalni, pedig többször becsülettel próbálkoztam, nem rajtam múlt. Amikor láttam hogy úgyse sikerül, akkor feladtam).

Szóval Isten oldaláról semmi értelmét nem látom az emberekkel való veszodesnek, ha a gonosz emberek csak egyszerűen megsemmisulnek. I