Napjainkban milyen ariánus felekezetek vannak? . Ha vannak.

AKIK elfogadják a Bibliát mint Isten Szavát, felismerik azt a felelősségüket, hogy a Teremtőről tanítsanak másokat. Azzal is tisztában vannak, hogy amit ők Istenről tanítanak, annak a lényege igaz kell, hogy legyen.

Isten megfeddte Jób „vigasztalóit”, amiért nem ezt tették. „Jehova ezt mondta a témanita Elifáznak: ’Haragom felizzott ellened és két társad ellen, mert nem azt mondtad felőlem, ami igaz, miként az én szolgám, Jób mondta’ ” (Jób 42:7).

Pál apostol, amikor a feltámadást magyarázta, azt mondta, hogy „Isten hamis tanúinak találtatunk”, ha valami olyasmit tanítunk Isten tevékenységéről, ami nem igaz (1Korinthus 15:15). Ha ez így van a feltámadás tanításával kapcsolatban, akkor mennyire gondosaknak kell lennünk, amikor abban a megközelítésben tanítunk másokat, hogy ki Isten!

A Háromság tantétele

A kereszténység majdnem minden egyháza azt tanítja, hogy Isten háromszemélyű Isten. A The Catholic Encyclopedia a Háromság tanítását „a keresztény vallás központi tanításának” nevezi, és a következőképpen határozza meg:

„Az Istenség egységében Három Személy van, az Atya, a Fiú, és a Szent Lélek, ez a Három Személy teljesen különbözik egymástól. Ez az athanasiusi hitvallás szavai szerint így hangzik: ’Isten az Atya, Isten a Fiú és Isten a Szent Lélek, és mégsem három az Isten, hanem csak egy az Isten’ . . . A Személyek egyformán örökkévalók és egyenrangúak: egyikük sem teremtés által létezik és mindannyian mindenhatók.”1

A The Baptist Encyclopædia hasonló meghatározást ad. Így szól:

„[Jézus] . . . az örökkévaló Jehova . . . A Szent Lélek Jehova . . . A Fiú és a Lélek pontosan egyenlő szinten van az Atyával. Ha ő Jehova, akkor a többiek is azok.”2

Egyházi átok hull az ellenkezőkre

A kis-ázsiai Niceában i. sz. 325-ben egy püspöki zsinat egy hitvallást foglalt magába, amely azt hirdette, hogy az Isten Fia „igaz Isten” éppen úgy, amint az Atya is „igaz Isten.” A hitvallás egy része ezt a megállapítást tette:

„Azokra pedig, akik azt mondják, hogy: Volt [idő], amikor [a Fiú] nem létezett, és Mielőtt megszületett Ő nem volt, és az Ő létezése a semmiből lett, vagy akik azt állítják, hogy az Isten Fia különböző lényű vagy más anyagból van, vagy teremtve lett, vagy változtatásnak vagy változásnak van kitéve — azokat a katolikus egyház átokkal sújtja.”3

Így bárki, aki abban hitt, hogy az Isten Fia nem egyenlően örökkévaló az Atyával, vagy hogy a Fiú teremtve lett, azt örökké tartó kárhozatra ítélték. El lehet képzelni, milyen nyomást jelentett ez az átlaghívőkre, hogy egyetértsenek ezzel.

Az időszámításunk szerinti 381. évben egy másik zsinat ült össze Konstantinápolyban, ahol kihirdették, hogy a szent lelket is ugyanúgy imádni és dicsőíteni kell, mint az Atyát és a Fiút. Egy évvel később, i. sz. 382-ben egy másik zsinat ült össze Konstantinápolyban és jóváhagyták a szent lélek teljes értékű istenségét.4 Még ugyanabban az évben, a római zsinat előtt, Damasus pápa összeállította azoknak a tanításoknak a listáját, melyeket az egyház elítélt. Az okmány, melyet Damasusi Kötetnek neveznek, többek között a következő kijelentéseket tartalmazta:

„Ha bárki tagadja, hogy az Atya örökkévaló, a Fiú örökkévaló, és a Szent Lélek örökkévaló, az eretnek.”

„Ha bárki tagadja, hogy az Isten Fia igaz Isten éppen úgy, ahogyan az Atya is igaz Isten, valamint mindenható és minden dolgok tudója, és egyenlő az Atyával, az eretnek.”

„Ha bárki tagadja, hogy a Szent Lélek . . . igaz Isten . . . mindenható és mindentudó, . . . az eretnek.”

„Ha bárki tagadja, hogy a három személy, az Atya, a Fiú és a Szent Lélek igazi személyek, egyenlők, örökkévalók, magukban foglalják az összes látható és láthatatlan dolgokat, és hogy mindenhatók, . . . az eretnek.”

„Ha bárki azt mondja, hogy [a Fiú, aki] hústestté lett, nem volt az Atyával a mennyben mialatt a földön volt, az eretnek.”

„Ha bárki, mialatt azt mondja, hogy az Atya Isten, és a Fiú Isten és a Szent Lélek Isten, . . . de nem mondja azt, hogy ők egy Isten, . . . az eretnek.”5

A jezsuita tudósok, akik a fenti okmányt latinból fordították, a következő megjegyzést fűzték hozzá: „I. Szt. Coelestin pápa (422-432) kétségtelenül tekintettel volt ezekre a kánonjogokra; a hit pontos megfogalmazását jelentették ezek a kijelentések.”6 És Edmund J. Fortman tudós azt állította, hogy a kötet „szilárd, megalapozott trinitáriánus tantételt”7 képvisel.

Ha olyan egyház tagja vagy, amely elfogadja a Háromság tanítását, akkor vajon ezek a kijelentések határozzák meg a hitedet? És felismerted azt, hogy a Háromság tantételébe vetett hit, ahogyan azt az egyházak tanítják, azt követeli meg tőled, hogy hinned kell: Jézus az égben volt mialatt a földön élt? Ez a tanítás ahhoz a kijelentéshez hasonló, amelyet Athanasius, a negyedik századi pap az On the Incarnation (A testté válásról) című könyvében tett:

„A Szó [Jézus] teste által nem volt akadályoztatva, sem a testbeni megjelenése nem gátolta meg abban, hogy bárhol másutt jelen legyen. Amikor testével mozgott, azalatt nem szűnt meg Elméje által irányítani a világegyetemet . . . Ő még ma is a világegyetemben létező minden élet Forrása, jelen van annak minden részében, mégis az egészen kívül.”8

Amit a Háromság tantétele jelent

Egyesek úgy következtettek, hogy a Háromság tanítása mindössze azt jelenti, hogy egyszerűen isteni természetet vagy istenséget tulajdonítanak Jézusnak. Másoknak a Háromságban hinni egyszerűen azt jelenti, hogy hisznek az Atyában, a Fiúban és a szent szellemben.

A kereszténység hitvallásainak a tüzetes vizsgálata azonban feltárja, mennyire szánalmasan elégtelenek ezek az eszmék a tantétel hivatalos tanításához képest. A hivatalos meghatározások feltárják, hogy a Háromság tantétele nem csupán egyszerű eszme. Ehelyett, ez az egymástól független eszmék összessége, amely hosszú időszak alatt állt össze és fonódott egymásba.

A konstantinápolyi zsinaton i. sz. 381-ben megjelent Háromság tantételből, az i. sz. 382-es Damasusi Kötetből, a valamennyivel későbbi athanasiusi hitvallásból és más dokumentumokból kialakult képből világosan meghatározhatjuk, hogy a kereszténység mit ért a Háromság tantételén. A következő határozott eszméket foglalja magába:

1. Három isteni személyről beszélnek — az Atyáról, a Fiúról és a szent szellemről — az istenségen belül.

2. E különálló személyek mindegyikét örökkévalónak mondják, időben egyik sem létezett a másik előtt vagy után.

3. Mindegyiket mindenhatónak mondják, eszerint egyik sem kisebb vagy nagyobb a másiknál.

4. Mindegyiket mindentudónak mondják.

5. Mindegyiket igaz Istennek mondják.

6. Mégis azt mondják, hogy nincs három Isten, hanem csak egy Isten.

Nyilvánvaló, hogy a Háromság tantétele az eszmék összessége, amely a fenti főbb elemeket mindenképpen magában foglalja, de a részletek megvizsgálása feltárja, hogy még ennél is többet magában foglal. De ha csak a fenti alapeszméket vesszük tekintetbe, abból is kitűnik, hogy ha valamelyik kijelentést kiemeljük a többi közül, akkor a fennmaradó eszmék már nem képezik a kereszténység Háromságát. Ahhoz, hogy teljes képet alkothassunk, mindezeknek a részleteknek jelen kell lenniük.

A „Háromság” kifejezés jobb megértése érdekében feltehetjük a kérdést: Vajon ez Jézus és a tanítványok tanítása volt? Ha igen, akkor az időszámításunk szerinti első században már teljesen kialakult formájában jelentkeznie kellett volna. És mivel amit Jézus és a tanítványai tanítottak, az megtalálható a Bibliában, ezért a Háromság tantétele vagy bibliai tanítás, vagy nem. Ha bibliai tanítás, akkor a Bibliának világosan tanítania kell azt.

Nem ésszerű azt gondolni, hogy Jézus és a tanítványai, mialatt Istenről tanították az embereket, nem mondták volna el nekik, hogy ki Isten, különösen akkor, amikor egyes hívőktől azt kérték, hogy még az életüket is adják oda Istenért. Ezért Jézus és a tanítványai mindennél fontosabb szerepet tulajdonítottak volna annak, hogy erről a létfontosságú tantételről tanítsák az embereket.

Az Írások vizsgálata

A Cselekedetek 17. fejezet 11. versében bizonyos embereket ’nemesebb gondolkodásúaknak’ neveznek, mert ők ’naponta gondosan kutatták az Írásokat, hogy vajon úgy vannak-e ezek a dolgok’, azok a dolgok, amelyeket Pál apostol tanított. Arra kaptak buzdítást, hogy az Írások használata által győződjenek meg a tanításokról, akár egy apostol tanításáról is. Neked ugyanezt kellene tenned.

Tartsd elmédben azt, hogy az Írások ’Istentől ihletettek’ és ’a dolgok helyreigazítására, az igazságosságban való nevelésre használandók fel, hogy az Isten embere teljesen alkalmas, minden jó cselekedetre teljesen felkészített legyen’ (2Timótheus 3:16, 17). A Biblia tehát teljes a tantételekre vonatkozó ügyekben. Ha a Háromság tantétele igaz, akkor annak a Bibliában benne kell lennie.

Meghívunk, vizsgáld át a Bibliát, különösen a Keresztény Görög Iratok 27 könyvét, hogy saját magad megbizonyosodj arról, vajon Jézus és a tanítványai tanították-e a Háromságot. Mialatt ezt a kutatást végzed, tedd fel magadnak a következő kérdéseket:

1. Találok-e olyan írásszövegeket, amelyek megemlítik a „Háromság”-ot?

2. Találok-e olyan írásszöveget, amely azt mondja, hogy Isten három különböző személyből áll, az Atyából, a Fiúból és a szent szellemből, de a három mégis csak egy Isten?

3. Találok-e olyan írásszöveget, amely azt mondja, hogy az Atya, a Fiú és a szent szellem mindenben egyenlők, úgymint örökkévalóságban, hatalomban, tisztségben és bölcsességben?

Bármilyen alapos kutatást végzel, nem fogsz olyan írásszöveget találni, amely a Háromság szót használja, sem olyat, amely azt mondja, hogy az Atya, a Fiú és a szent szellem mindenben egyenlők, úgymint örökkévalóságban, hatalomban, tisztségben és bölcsességben. Továbbá egyetlen írásszöveg sem mondja, hogy a Fiú egyenlő az Atyával a fent említett dolgokban — és még ha lenne is ilyen írásszöveg, az nem a Háromságot hozná létre, hanem legfeljebb a „kettősség”-et. A Biblia sehol sem teszi egyenlővé a szent szellemet az Atyával.

Amit sok tudós mond

Sok tudós, beleértve a trinitáriusokat is, elismeri, hogy a Biblia nem tartalmaz a Háromságra vonatkozó egyetlen tényleges tantételt sem. A The Encyclopedia of Religion például megállapítja:

„Napjaink szövegmagyarázói és teológusai egyetértenek abban, hogy a héber Biblia sehol sem tanítja kifejezetten ezt a tantételt . . . Bár a héber Biblia úgy festi le Istent, mint Izrael Atyját és Istenre olyan megszemélyesítéseket használ mint a Szó (davar), Szellem (ruah), Bölcsesség (hokhmah), és Jelenlét (shekhinah), az Ó Testamentum mondanivalójától és szellemétől távol állna, hogy ezek a fogalmak kapcsolatban legyenek a későbbi Háromság tantételével.

Továbbá a szövegmagyarázók és a teológusok azzal is egyetértenek, hogy az Új Testamentum sem tartalmazza a Háromság kifejezett tantételét. Isten, az Atya a forrása mindennek, ami van (Pantokrator), és ő Jézus Krisztus atyja is; az ’Atya’ nem egy cím, amely a Háromság első személyét jelenti, hanem az Isten szó rokon értelmű kifejezése . . .

Az Új Testamentumban nem található átható tudatosság Isten természetfeletti lényére vonatkozóan (’benső háromság’), sem nem tartalmazza az Új Testamentum a későbbi tantételre vonatkozó szaknyelvet (hupostasis, ousia, substantia, subsistentia, prosōpon, persona) . . . Vitathatatlan, hogy a tantételt nem lehet létrehozni egyedül szentírási bizonyíték alapján.”9

A történelmi tényekre vonatkozóan a The New Encyclopædia Britannica ezt a megállapítást teszi ezzel kapcsolatban:

„Sem a Háromság szó, sem a kifejezett tantétel nem szerepel az Új Testamentumban . . .

A tantétel több évszázadon keresztül fokozatosan fejlődött ki sok vita árán . . .

A negyedik század előtt nem alkották egybe egyedülálló ortodox tantétellé a három személy különbözőségét és egységét, mely szerint egy lény és három személyről van szó.”10

A Háromság eredetéről a New Catholic Encyclopedia hasonló megállapítást tesz:

„A szövegmagyarázók és bibliai teológusok, beleértve az állandóan növekvő számú római katolikusokat is, elismernik, hogy nem beszélhetnek az Új Testamentumban a Háromság elméletéről komoly fenntartások nélkül. Ezzel szoros összefüggésben a dogma történészei és a rendszerező teológusok is elismerik, hogy ha valaki fenntartás nélküli Háromság hitről beszél, az a személy a keresztény eredet időszakából a negyedik század utolsó negyedébe helyezte át magát. Mert csak ebben az időben kezdett a keresztény életbe és gondolkodásba alaposan beleolvadni az, amit kifejezetten Háromság dogmának lehet nevezni: ’egy Isten három személyben’ . . .

Maga a formula nem tükrözi vissza a keletkezés időszakának a közvetlen tudatosságát; a tan 3 évszázad tantételi fejlődésének a terméke volt.”11

Valóban „beleérti”?

A Háromságban hívők talán azt mondják, hogy a Biblia „beleérti” a Háromságot a tartalmába. De ez az állítás sokkal később történt, mint a Biblia írása. Ez csupán kísérlet arra, hogy beleolvassák a Bibliába azt, amiről a későbbi idők egyházi emberei önhatalmúlag elhatározták, hogy tantételt alkotnak.

Kérdezd meg magadtól: Miért csak egyszerűen „beleértendő” lenne a Bibliába annak legfontosabb tanítása — hogy ki Isten? A Biblia világos más alaptanításokat illetően; ezt a tanítást, a legfontosabbat illetően miért ne lenne az? A világegyetem Teremtője vajon nem szerzett volna olyan könyvet, amely világosan rámutatna arra, hogy Ő egy háromság-isten, ha ez lenne a helyzet?

Egyszerű az oka annak, hogy a Biblia miért nem tanítja világosan a Háromság tanát: Mert ez nem bibliai tanítás. Ha Isten egy három személyű Isten lenne, akkor bizonyosan nyilvánvalóvá tette volna ezt azért, hogy Jézus és a tanítványai ezt taníthassák másoknak. És ezt az életfontosságú felvilágosítást Isten ihletett Szavának tartalmaznia kellene. Nem lehetett egyszerűen tökéletlen emberekre bízni, hogy évszázadokkal később küszködjenek vele.

Amikor megvizsgáljuk azokat a szövegeket, amelyeket a Háromságban hívők annak a bizonyítására kínálnak fel, hogy a Biblia „beleérti” a Háromságot a mondanivalóba, vajon mit találunk? A becsületes vizsgálódás feltárja, hogy a megjelölt írásszövegek nem a kereszténység Háromságáról beszélnek. Ehelyett, a teológusok próbálják az írásokba erőltetni a Háromságról előre kialakított eszméiket. De ezeket az eszméket a szentírási szövegek nem tartalmazzák. Ezek a Háromságot tanító eszmék valójában ellentétben állnak a Bibliának, mint egésznek a világos tanúságtételével.

Az ilyen szövegekre található egy példa a Máté 28:19, 20-ban. Ott az Atyáról, a Fiúról és a szent szellemről együtt történik említés. Egyesek azt állítják, hogy ebbe beleértendő a Háromság. De olvasd csak el te magad a verseket. Mondja-e bármi is ezekben a versekben azt, hogy a három egy Isten lenne, egyenlők örökkévalóságban, hatalomban, tisztségben és bölcsességben? Nem, semmi nem mondja. Ugyanez a helyzet azzal a többi szöveggel is, amely szintén együtt említi meg a hármat.

Azok pedig, akik Háromságtant látnak a Máté 28:19, 20-as versekben a „nevében” szó egyes számú használata miatt, holott itt az Atyáról, a Fiúról és a szent szellemről van szó, kérjük, hasonlítsák ezt össze az 1Mózes 48:16-os versével, ahol a „nevét” szó szintén egyes számú alakban szerepel, pedig itt is Ábrahámról és Izsákról van szó (Károli fordítása; Szent Iratok Új Világ fordítás).

A Háromságtanban hívők néhány fordítás alapján a János 1:1-re is rámutatnak, ahol a „Szó”-ról úgy beszélnek, mint aki „Istennel” van és mint aki „Isten”. Más bibliafordítások azonban azt mondják, hogy a Szó „egy isten” volt, vagy „isteni” volt, amely nem szükségszerűen jelent Istent, hanem egy hatalommal bíró személyt. Továbbá ez a bibliavers azt mondja, hogy „a Szó” Isten-„nel” volt. Ez ésszerűen kizárja azt, hogy ő ugyanaz az Isten legyen. És függetlenül attól, hogy milyen következtetésre jutunk „a Szó”-val kapcsolatban, tény az, hogy csak két személyről történik említés a János 1:1-ben, nem háromról. Újra és újra, minden szöveg, amelyet a Háromság tantételének a támogatására próbálnak felhasználni, végképp kudarcot vall, amikor becsületes vizsgálódás alá esik.

Egy másik tényező, amit tekintetbe kell venni, a következő: Ha a Háromság tantételét Jézus és a tanítványai tanították, akkor biztosan azok a vezető egyházi emberek is tanították, akik közvetlenül utánuk jöttek. De azok az emberek, akiket ma az Apostoli Atyáknak neveznek, tanították a Háromság tantételét? Ezt a kérdést a sorozat 2. részében tárgyaljuk meg Az Őrtorony egy későbbi számában.

Referenciák

 1. The Catholic Encyclopedia, 1912. XV. kötet 47. old.

 2. The Baptist Encyclopædia, kiadta William Cathcart, 1883. 1168-1169. old.

 3. Bernhard Lohse: A Short History of Christian Doctrine, 1980-as kiadás, 53. old.

 4. Ugyanott, 64-65. old.

 5. The Church Teaches, fordította és kiadta John F. Clarkson, S.J., John H. Edwards, S.J., William J. Kelly, S.J., és John J. Welch, S.J., 1955. 125-127. old.

 6. Ugyanott, 125. old.

 7. Edmund J. Fortman: The Triune God, 1982-es kiadás 126. old.

 8. On the Incarnation, fordította Penelope Lawson, 1981-es kiadás 27-28. old.

 9. The Encyclopedia of Religion, főszerkesztő: Mircea Eliade, 1987. 15. kötet 54. old.

10. The New Encyclopædia Britannica, 15. kiadás, 1985. 11. kötet, Micropædia, 928. old.

11. New Catholic Encyclopedia, 1967. XIV. kötet 295. old.

"Ha Árius püspöknek lett volna igaza akkor ma nem ismernénk a Háromság tanát."

Látod-látod kedves kérdező, így kell gondolkoznia annak, aki EMBERI módon gondolkozik, nem pedig a Biblia szellemében, annak pontosabb ismeretében!

„EGY az Úr, egy a hit” (Ef 4:5). Amikor Pál apostol ihletés alatt papírra vetette e szavakat (i. sz. 60-61 körül), csupán egyetlen keresztény hit létezett. Ma mégis olyan felekezetek, szekták és kultikus csoportok bőségét látjuk, amelyek kereszténynek vallják magukat, jóllehet ellentétes tantételeket tanítanak, és különféle magatartási irányelvekhez ragaszkodnak. Milyen távol áll ez attól az egyetlen egységes keresztény gyülekezettől, amely i. sz. 33 pünkösdjén jött létre! Hogyan alakultak ki ezek a különbségek? A válaszért vissza kell térnünk az időszámításunk szerinti első századhoz.

Az Ellenfél, Sátán már kezdettől fogva megpróbálta elhallgattatni Jehova keresztény tanúinak bizonyságtételét, mégpedig úgy, hogy üldözést hozott rájuk a gyülekezeten kívüliek részéről (1Pét 5:8). Először a zsidók részéről, majd a pogány Római Birodalom részéről. A korai keresztények sikeresen elviseltek mindenféle ellenállást. (Vö. Jelenések 1:9; 2:3, 19.) Az Ellenfél azonban nem adta fel. Ha nem tudta kívülállók részéről jövő nyomás által elhallgattatni őket, miért ne rontaná meg őket belülről? Bár a keresztény gyülekezet még csecsemőkorát élte, máris egy belső ellenség — a hitehagyás — fenyegette létét.

A hitehagyás azonban nem minden előzetes figyelmeztetés nélkül lopódzott a gyülekezetbe. Krisztus mint a gyülekezet Feje, intézkedett, hogy követői előre figyelmeztetést kapjanak (Kol 1:18).

„Őrizkedjetek pedig — figyelmeztetett Jézus — a hamis prófétáktól, a kik juhoknak ruhájában jőnek hozzátok” (Máté 7:15). Jézus tudta, hogy Sátán megpróbálja majd megosztani és megrontani az Ő követőit. Ezért már szolgálatának korai szakaszától figyelmeztette őket a hamis tanítókra.

Vajon honnan jönnek majd ezek a hamis tanítók? „Ti magatok közül” — mondta Pál apostol i. sz. 56 táján, amikor efézusi felvigyázókkal beszélt. Igen, a gyülekezeten belül „támadnak férfiak, kik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat magok után vonják” (Csel 20:29, 30). Az ilyen önző hitehagyottak nem elégedtek meg azzal, hogy saját tanítványokat képezzenek; arra törekedtek, hogy „a tanítványokat [vagyis Krisztus tanítványait] magok után vonják”.

Péter apostol (i. sz. 64 körül) is jövendölt belső romlásról, sőt azt is leírta, hogyan tevékenykednek majd az ilyen hitehagyók: „köztetek . . . lesznek hamis tanítók, a kik veszedelmes eretnekségeket fognak becsempészni . . . telhetetlenség miatt költött beszédekkel vásárt űznek belőletek” (2Pét 2:1, 3). A hamis tanítók olyanok voltak, mint a kémek vagy árulók az ellenség táborában, mert bár a gyülekezetből valók voltak, ártó eszméiket titokban vagy álcázva szivárogtatták be.

Jézus és apostolai nem hiába figyelmeztettek erre. Kezdetben ugyan a belső ellenállás kismértékű volt, de korán felbukkant a keresztény gyülekezetben.

„Működik . . . már”

Nem egészen 20 évvel Jézus halála után Pál apostol utalt rá, hogy „működik . . . már” Sátán azon próbálkozása, hogy megosztást idézzen elő, és elfordítson embereket az igaz hittől (2Thess 2:7). A vezető testület már i. sz. 49 körül ezt a megjegyzést tette egy gyülekezeteknek küldött levélben: „meghallottuk, hogy némelyek mi közülünk kimenvén, megháborítottak titeket beszédeikkel, feldúlva a ti lelketeket . . ., kiknek mi parancsot nem adtunk” (Csel 15:24). Néhányan tehát a gyülekezeten belül hangoztatták ellentétes nézőpontjukat — ebben az esetben nyilván azt a kérdést, hogy a pogányokból lett keresztényeknek körül kell-e metélkedniük, és meg kell-e tartaniuk a Mózesi Törvényt (Csel 15:1, 5).

Az idő múlásával az első században úgy terjedt a megosztó gondolkodás, mint az üszkösödés. (Vö. 2Timótheus 2:17.) I. sz. 51 táján némelyek helytelenül azt jósolták Thessalonikában, hogy küszöbön áll az Úr Jézus „jelenléte” (2Thess 2:1, 2, NW ). Korinthusban i. sz. 55 körül néhányan elvetették a halottak feltámadására vonatkozó tiszta keresztény tanítást (1Kor 15:12). I. sz. 65 körül mások azt mondták, hogy a feltámadás, lévén az szimbolikus, már megtörtént, melyet az élő keresztények tapasztalnak (2Tim 2:16–18).

Nincsenek ihletett feljegyzések arról, hogy mi történt a keresztény gyülekezetben az elkövetkező 30 év folyamán. De amikor János apostol a leveleit írta (i. sz. 98 körül), már volt „sok antikrisztus” — olyan személyek, akik tagadták, hogy „Jézus a Krisztus”, és hogy Jézus Istennek a Fia, aki „testben” jött el (1Ján 2:18, 22; 4:2, 3).

Az apostolok 60 évig visszatartó erőként működtek, arra törekedve, hogy visszatartsák a hitehagyás áradatát (2Thess 2:7; vö. 2János 9, 10). De körülbelül abban az időben, amikor a keresztény gyülekezet készült belépni a második évszázadba, az utolsó élő apostol, János, i. sz. 100 körül meghalt. A hitehagyás, amely korábban lassan kezdett belopódzni a gyülekezetbe, immár feltartóztathatatlanul tört előre romboló hatású szervezeti és tantételbeli következményekkel.

Folyt köv.

Papok és laikusok

„Ti . . . mindnyájan testvérek vagytok” — mondta Jézus a tanítványainak. „Egy a ti Doktorotok [ Vezetőtök, NW ], a Krisztus” (Máté 23:8, 10). Az első századi keresztény gyülekezetekben nem volt tehát papi osztály. Valamennyi korai kereszténynek, mint Krisztus szellemtől felkent testvérének, kilátása volt arra, hogy égi pap legyen Krisztussal (1Pét 1:3, 4; 2:5, 9). Mint szervezethez tartozók, minden gyülekezet felett felvigyázók testülete, illetve szellemi vének gyakoroltak felügyeletet. Minden vén egyenlő tekintéllyel rendelkezett, és egyikük sem volt feljogosítva arra, hogy ’uralkodjon’ a gondjaira bízott nyáj felett (Csel 20:17; Fil 1:1; 1Pét 5:2, 3). A hitehagyás kibontakozásával azonban a dolgok kezdtek megváltozni — mégpedig gyorsan.

A legkorábbi eltérések között szerepelt a „felvigyázó” (görögül e‧pi′szko‧posz) és az „idősebb férfi” vagy „vén” (görögül pre‧szbü′te‧rosz) szavak közötti megkülönböztetés, így e szavakat többé nem ugyanannak a pozíciónak vagy felelősségnek a megjelölésére használták. Alig tíz évvel János apostol halála után vagy a körül Ignác, Antiochia „püspöke” ezt írta a szmirnaiaknak szóló levelében: „Kövessétek mindannyian a püspököt [felvigyázót], ahogyan Jézus Krisztus az Atyát, a presbitériumot [az idősebb férfiak testületét] pedig úgy, mint az apostolokat.” Ignác így amellett érvelt, hogy minden egyes gyülekezetre egy püspök vagy felvigyázó felügyeljen, akit mint a presbiterektől, vagy idősebb férfiaktól megkülönböztetett és nagyobb hatalommal rendelkező személyt kellett elismerni.

De hogyan jött létre ez az elkülönülés? August Neander az Allgemeine Geschichte der christlichen Religion und Kirche című könyvében elmagyarázza, mi történt: „A második században történtek ahhoz a következtetéshez vezetnek minket, hogy a presbitérium elnökének állandó hivatali tisztsége nem sokkal az apostoli korszak után kellett hogy kialakuljon, mely elöljárót — amennyiben elsősorban ő gyakorolt felügyeletet minden felett — többnyire az ’Επίσκοπος [e‧pi′szko‧posz] névvel illették, és ezáltal kiemelték a többi presbiter közül” (3. kiadás, Gotha 1856, 104. oldal).

Így lefektették az alapját egy papi osztálynak, amely fokozatosan kiemelkedett. Körülbelül egy évszázaddal később Cyprianus, Karthágó (Észak-Afrika) „püspöke” erőteljes szószólója volt a püspökök által gyakorolt hatalomnak — amely mint csoport elkülönül a presbiterektől (akik később papokként váltak ismertté), a diakónusoktól és a laikusoktól. De ő nem helyeselte a püspök elsőbbségét a többivel szemben.

Mivel a püspökök és a presbiterek emelkedtek a hierarchikus ranglétrán, a többi hívő alacsonyabb rangba került a gyülekezetben. Ez elkülönítette egymástól a papság (a vezetők) és a laikusok (a hívők passzív csoportja) osztályát. McClintock és Strong Cyclopediája így magyarázza ezt: „Cyprianus [i. sz. 258 körül halt meg] idejétől kezdve, aki a hierarchikus rendszer atyja volt, a papság és a laikus osztály közötti különbség feltűnővé vált, és rendkívül hamar általánosan elfogadott lett. A harmadik századtól a klérus kifejezést . . . szinte kizárólag a papi szolgálatra alkalmazták, hogy így különböztessék meg azt a laikusoktól. A római hierarchia kifejlődésével a papság nem csupán egy megkülönböztetett renddé vált . . . hanem az egyedüli papságként ismerték el azt.”

Ily módon az utolsó apostol halálát követő 150 év folyamán vagy a körül két jelentős szervezeti változás következett be a gyülekezetben: az első a püspök és a presbiterek különválasztása, amely azzal járt együtt, hogy a püspök foglalta el a hierarchikus ranglétra legtetején álló pozíciót; a második pedig a papság és a laikusok különválasztása. Ahelyett hogy valamennyi szellemtől nemzett hívő egy „királyi papságot” alkotott volna, most már a papok voltak azok, akiket „egyedüli papságként ismertek el” (1Pét 2:9).

Az ilyen változások jelezték, hogy eltértek attól az Írás szerinti módszertől, ahogyan az apostoli időkben a gyülekezeteket irányították. A hitehagyásnak azonban nem csupán szervezeti változások voltak a következményei.

Pogány tanítások beszivárgása

Krisztus tiszta tanításai feljegyzésre kerültek — ezek a Szent Iratokban maradtak fent. Jézus például világosan tanította, hogy Jehova „az egyedül igaz Isten”, és hogy az emberi lélek halandó (Ján 17:3; Máté 10:28). Az apostolok halálával és a szervezeti felépítés meggyengülésével az ilyen egyértelmű tanításokat mégis megrontották, ahogy pogány tantételek kezdtek beszivárogni a keresztényiségbe. De ez hogyan történhetett meg?

A görög filozófia körmönfont hatása kulcstényező volt ebben. A The New Encyclopædia Britannica ezt a magyarázatot adja: „Az a. D. [i. sz.] második századának közepétől azok a keresztények, akik valamennyire jártasak voltak a görög filozófiában, kezdték úgy érezni, hogy a hitüket e filozófia szavaival kell kifejezniük mind a saját intellektuális megelégedésük, mind a tanult pogányok megtérítése céljából.” Mihelyt a filozofikus gondolkodású személyek keresztényekké lettek, nem kellett sok idő ahhoz, hogy a görög filozófia és a „keresztényiség” elválaszthatatlanul összefonódjon.

Ennek az egybeolvadásnak a következtében olyan pogány tantételek szivárogtak be a megfertőzött keresztényiségbe, mint a Háromság és a lélek halhatatlansága. E tanítások azonban jóval távolabbra nyúlnak vissza, mint a görög filozófiák. A görögök tulajdonképpen régebbi kultúrákból merítették őket, mivel bizonyított tény, hogy ilyen tanítások már az ókori egyiptomi és babiloni vallásokban is megtalálhatók.

Míg a pogány tantételek folyamatosan átszivárogtak a keresztényiségbe, addig más, Írás szerinti tanításokat eltorzítottak vagy elhagytak.

A Királyság-reménység elhalványulása

Jézus tanítványai nagyon is tudatában voltak annak, hogy a figyelmüket éberen Jézus megígért „jelenlétére” és Királysága eljövetelére kell fordítaniuk. Idővel tisztán megértették, hogy ez a Királyság fog uralkodni a föld felett ezer esztendeig és Paradicsommá változtatja azt (Máté 24:3, NW; 2Tim 4:18; Jel 20:4, 6). A keresztény bibliaírók arra serkentették az első századi tanúkat, hogy maradjanak szellemileg éberek, és maradjanak elkülönülve a világtól (Jak 1:27; 4:4; 5:7, 8; 1Pét 4:7). De ahogy meghaltak az apostolok, a keresztények Krisztus jelenlétére és Királysága eljövetelére vonatkozó várakozása elhalványult. Miért?

Az egyik tényező az a szellemi fertőzés volt, amit a lélek halhatatlanságának görög tantétele okozott. Mivel ez a tantétel tartotta magát a keresztények között, a millenniumi reménység fokozatosan elhalványult. Miért? A The New International Dictionary of New Testament Theology ezt mondja: „ A lélek halhatatlanságának tana bekerült, hogy átvegye az ÚT [Új Testamentum] eszkatológiájának [a »végső dolgokról« szóló tanítás] a helyét a halottak feltámadásának és az új teremtésnek a reménységével (Jel 21. fej.-től) oly módon, hogy a lélek elnyeri a halál utáni ítéletet, és bejut a paradicsomba, melyet most már túlviláginak gondoltak.” Más szavakkal, a hitehagyott keresztények azt gondolták, hogy a lélek túléli a testet a halál után, és hogy Krisztus millenniumi uralmának az áldásai a szellemi birodalomra kell hogy utaljanak. Így a földről az égbe helyezték a Paradicsomot, amelyet — hitük szerint — a megmentett lélek a halálkor nyer el. Így hát nem volt szükségük arra, hogy Krisztus jelenlétére és Királyságának eljövetelére figyeljenek, mivel mindannyian abban reménykedtek, hogy halálukkor csatlakoznak Krisztushoz az égben.

A másik tényező tulajdonképpen látszólag céltalanná tette a Krisztus Királyságának eljövetelére való figyelést. A The New Encyclopædia Britannica így magyarázza: „A Parúzia [nyilvánvaló] késése miatt a korai egyházban kezdett alábbhagyni a várakozás Krisztus azonnali visszatérésével kapcsolatban. Ebben a »de-eszkatológikus« folyamatban [amikor a »végső dolgokra« vonatkozó tanítás elhalványult], az intézményes egyház lépett egyre inkább Isten várt Királysága helyébe. A katolikus egyháznak mint hierarchikus intézménynek a megalakulása közvetlen kapcsolatban áll az azonnali eljövetelre vonatkozó várakozás hanyatlásával.” (Kiemelés tőlünk.) Így nem csupán a millenniumi áldásokat helyezték át a földről az égbe, hanem a Királyságot is az égből a földre helyezték. Ezt az „áttelepítést” hippói Ágoston (i. sz. 354—430) fejezte be. Az Isten városáról című híres munkájában kijelentette: „Az egyház már itt . . . Krisztus királysága és a mennyei királyság.”

Eközben — i. sz. 313 körül, Konstantin római császár uralma alatt — törvényesen elismerték a keresztényiséget, amelynek tagjai többségükben ekkorra már hitehagyottakká váltak gondolkodásukban. A vallásvezetők készek voltak az állam szolgálatába állni, s kezdetben az állam gyakorolt felügyeletet vallási ügyekben. (Nemsokára a vallás irányította az állami ügyeket.) Így jött létre a kereszténység, melynek bizonyos része (a katolikus vallás) idővel Róma hivatalos államvallásává vált. A „királyság” most már nem csupán a világban volt, hanem a világ része volt. Mennyire távol állt ez attól a Királyságtól, amelyről Krisztus prédikált! (Ján 18:36).

Nos, tehát kedves kérdező! Amikor te itt az ariánusi hitvallást próbálod kiforgatni, és rábizonyítani, hogy az csak egy "eretnek lázadás" volt, amit elnyomtak az "igaz imádók" a későbbi századokban, akkor egy az egyben TAGADOD meg magát a Biblia igaz szavát!!! Az ugyanis félreérthetetlenül bizonyítja, hogy az apostolok halála után, a hitehagyásnak komoly méretekben el kellett jönnie. Meg lett jövendölve, Isten előre látta, hogy milyen méreteket fog ölteni majd.

A háromság kialakulásának rossz hírű története jól beleillik abba, amit Jézus és apostolai megjövendöltek az ő napjaik utáni időre. Ők azt mondták, hogy Krisztus visszatérése előtt bekövetkezik a hitehagyás, az igaz imádattól való eltérés vagy elhajlás, és mielőtt eljönne Isten pusztító napja a dolgok eme rendszerére, a tiszta imádat helyre lesz állítva.

Erről a „napról” Pál apostol ezt mondta: „Nem jön el az addig, amíg előbb be nem következik a hitehagyás és meg nem jelenik a törvénytelenség embere, a pusztulás fia” (2Thessalonika 2:3, 7). Később ezt jövendölte: „Tudom, hogy ha eltávozom, ragadozó farkasok törnek rátok, s nem kímélik a nyájat. Közületek is akadnak majd olyanok, akik rajta lesznek, hogy álnok szóval maguk mellé állítsák a tanítványokat” (Cselekedetek 20:29, 30, K.f.). Jézus más tanítványai is írtak erről a hitehagyásról és a ’törvénytelen’ papi osztály megjelenéséről. (Lásd például, 2Péter 2:1; 1János 4:1–3; Júdás 3, 4.)

Jézus EGYÉRTELMŰEN azt jövendölte meg a magvetőről szóló példázatában, hogy hamis vallásos eszmék fognak dominálni, nem pedig fordítva, az igaz imádat, ahogy azt a katolikusok szeretnék beadni a világnak!!!!!

Jézus megmagyarázta, mi áll az igaz hittől való elszakadás hátterében. Azt mondta, ő veti a jó magot, de jön majd az ellenség, Sátán, és ő teleszórja a földet gyommal. Amikor kikel a búza, megjelenik a gyom is közte. A tiszta krisztusi hittől való eltérésre tehát joggal lehetett számítani az aratás bekövetkezése előtt, amikor Krisztus helyreállítja majd a dolgokat (Máté 13:24–43). Az Encyclopedia Americana ezt így kommentálja: „A IV. századi trinitáriánizmus nem tükrözte hűen a korai keresztények Isten természetéről vallott tanítását; ellenkezőleg, eltért ettől a tanítástól.”

Mit képviselt pl. a Háromság elméletének fokozatos kifejlődése? Részét alkotta az igaz keresztény hittől való eltávolodásnak, amit Jézus előre megjövendölt (Máté 13:24–43). Pál apostol is jövendölt a hitehagyás eljöveteléről:

„Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják” (2Timótheus 4:3, 4, Katolikus fordítás).

Az egyik ilyen mese a Háromság tanítása volt. Más mesék, amelyek idegenek az igaz keresztény hit számára és amelyek szintén fokozatosan fejlődtek ki, ezek voltak: az emberi lélek vele született halhatatlansága, a tisztítótűz, a pokol tornáca és az örökkévaló kínzás a pokol tüzében.

Mi hát a Háromság tantétele? Ténylegesen egy pogány tantétel, amelyet úgy szerepeltetnek, mintha keresztény tanítás volna. Sátán támogatta ezt az elméletet, hogy félrevezesse az embereket, és Istent zavarosnak és titokzatosnak tüntesse fel előttük. Ez még azzal az eredménnyel is jár számukra, hogy nagyobb készséggel fogadnak el más hamis vallási elméleteket és helytelen gyakorlatokat.

Még valamit: azt vágjátok rendszeresen a fejünkhöz, hogy mi vagyunk szinte csak az "egyetlenek", akik a háromság tana ellen vagyunk, senki más nem cáfolja rajtunk kívül (ha kivesszük a képből az unitáriusokat) még a tudományos világban sem. Ha nem is mondjátok ki nyíltan, mégis ez érződik ki a szavaitokból. Pedig mennyire messze van ez az igazságtól! Valójában MINDEN független és őszinte tudod feltárja a történelmi tények alapján OLY NYILVÁNVALÓ igazságot, vagyis hogy háromság fokozatos kifejlődése nem bibliai eredetű, hanem külső, pogány forrású.

De persze sokkal egyszerűbb CSAK MINKET vádolni azzal, hogy ezt kimondjuk, mert mi vagyunk előtérben, mi ezt szervezetten az egész világon fel merjük vállalni és TERJESZTENI. Csak néhány példa azokról, akik tőlünk függetlenül vagy esetleg minket is megelőzve rájöttek az igazságra:

PLATÓN — úgy gondolják — Krisztus előtt 428-tól 347-ig élt. Jóllehet nem tanította a Háromságot a jelenlegi formájában, de bölcseletei hozzájárultak e tan kialakulásához. Később filozófiai mozgalmak indultak el, amelyek tartalmazták az istentriádi felfogásokat, és ezek kialakulására nagy hatással voltak Platónnak Istenről és a természetéről vallott eszméi.

A francia Nouveau Dictionnaire Universel (Új egyetemes szótár) Platón befolyásáról ezt írja: „Úgy tűnik, a platóni háromság, amely nem más, mint a korábbi népek életébe visszanyúló régebbi háromságok újbóli átrendeződése, azokból a tulajdonságokból felépülő racionális filozófikus háromság, amelyekből kifejlődött a keresztény egyházakban tanított három isteni személy, vagy a háromféle isteni létezés tanítása. . . E görög filozófusnak az isteni háromságról vallott felfogása megtalálható az összes ősi [pogány] vallásban.”

A The New Schaff-Herzog Encyclopedia of Religious Knowledge (Az új Schaff-Herzog vallási ismeretek enciklopédiája) című mű kimutatja e görög filozófia befolyását: „A Logoszról és a Háromságról szóló dogmák végső formájukat a görög atyáktól kapták, akik. . . közvetve vagy közvetlenül a platóni filozófia erős befolyása alatt álltak. . . Nem tagadható, hogy innen szivárogtak be az Egyházba a tévedések és a rontó befolyások.”

A The Church of the First Three Centuries (Az első három század egyháza) ezt mondja: „A Háromság dogmája fokozatosan és viszonylag későn alakult ki. . . Eredete a zsidó és keresztény Szent Iratoktól merőben idegen forrásban gyökerezik. . . A Platón eszméit valló egyházatyák keze révén lett átültetve a kereszténységbe és abból nőtt ki.”

Az i. sz. III. század végére a „keresztényiség” és az új-Platóni bölcseletek elválaszthatatlanul összenőttek. Ahogyan Adolf Harnack az Outlines of the History of Dogma (A dogma történetének körvonalai) című könyvében kifejti, az egyház dogmája „erősen a hellenizmus [a pogány görög gondolkodás] talajában gyökerezett. Ezért lett a keresztények nagy többsége számára oly titokzatos”.

Az egyház azt állította, hogy az új tanai a Biblián alapulnak. De Harnack ezt mondja: „Voltaképpen így törvényesen helyet kaptak köztük a hellenizmus spekulációja és a pogány misztérium-imádat babonás nézetei és szokásai.”

Andrews Norton A Statement of Reasons (Az okok megállapítása) című könyvében a Háromságról ezt mondja: „E dogma kialakulásának történetét vissza tudjuk vezetni, és fel tudjuk ismerni annak forrásait, amely nem a krisztusi kinyilatkoztatásban van, hanem a platóni filozófiában. . . A Háromság nem krisztusi és apostoli tanítás, hanem a későbbi platónisták iskolájának a kitalálása.”

A Jézus és apostolai által megjövendölt hitehagyás így i. sz. IV. századában teljes virágzását élte. Ennek csak egyik bizonyítéka a Háromság kifejlődése. A hitehagyott egyházak más pogány tanításokat is kezdtek átvenni, például a tüzes pokol és a lélek halhatatlanságának a tanát, valamint a bálványimádást. Szellemileg szólva, az álkereszténység belépett a megjövendölt sötét korba, amelyben az uralmat a hatalomban megerősödő „törvénytelenség embere”, a papi osztály gyakorolta (2Thessalonika 2:3, 7).